„Mert a mü nem annyira a müvész, mint inkább azok által él, akik szeretik a müvészetet s azért szeretik, mert keresik az emberséget.” József Attila posztumusz Kossuth- és Baumgarten-díjas költő, a 20. századi magyar líra jelentős alakja 120 éve, 1905. április 11-én született. Mindent tudott a poézisről, csodálatos kreativitással és biztos kézzel bánt a műfajokkal és a versformákkal, az ősi lírai hagyományokat mesterien ötvözte a modern törekvésekkel.
József Attila 1905. április 11-én Budapesten született. Apja szappanfőző munkás, anyja mosónő volt, a család a külváros nyomorgó szegényeinek életét élte. Juhász Gyula segítségével és előszavával jelent meg első verseskötete, a Szépség koldusa (1922).
1923-ban a Nyugat is közölte verseit. 1924-ben iratkozott be a szegedi egyetem magyar-francia szakára, de 1925-ben Tiszta szívvel című verséért professzora, Horger Antal eltanácsolta az egyetemről.
JÓZSEF ATTILA: NÉZEM A LÁMPÁT
Nézem a lámpám. Villamos lámpa.
Fűti egy titkos, rejtett erő.
Tompa árnyékból csillogó élet lesz,
Ahogy belőle fény tör elő.
Nézzétek, milyen megfoghatatlan,
Csupa titok, csupa hatalom
S mégis, fényével akkor pompázhat csak,
Mikor én, az Ember, akarom!
Midőn lefekszem s oltom a lámpát,
Váratlanul azon akadok:
Mi lenne, hogyha többé föl nem gyulna
S örökre sötétbe maradok!
(1922 első fele)
Ezután a bécsi egyetemen hallgatott előadásokat, és megismerkedett Németh Andorral, Kassák Lajossal, Hatvany Lajossal. 1926-27-ben a Sorbonne előadásait hallgatta, tagja lett az anarchista-kommunista szövetségnek.
Budapestre hazatérve Kosztolányi Dezsővel is barátságot kötött. 1933-tól alkotta meg összetett szemléletű, hagyományos és avantgárd sajátságokat ötvöző verseit, amelyekben egyszerre volt jelen a világgal való ösztönös kapcsolattartás és a szigorú, önelemzésre kész tudatosság (Téli éjszaka, Óda, Eszmélet).
Vissza-visszatérően rajzolta meg a fájdalom végleteit (Nagyon fáj, Kései sirató), ugyanakkor verseiben fontos szerepet kapott az életörömre vágyás (Flóra). Kortársai nem értékelték teljes súlya szerint művészetét, s ez is közrejátszott abban, hogy egyébként is labilis idegrendszere végleg tönkrement.
1936 elejétől Ignotus Pál mellett szerkesztője lett a Szép Szó című baloldali szellemű folyóiratnak, amelynek belső köre baráti társaság, irodalmi műhely és szellemi közösség is volt számára, de így sem tudta elkerülni az idegösszeomlást.
1937. december 3-án a szárszói vasútállomáson egy tehervonat halálra gázolta, a hivatalos jelentés szerint öngyilkos lett (mások ezt máig vitatják: szerintük véletlen baleset okozta a költő halálát).
1938-ban posztumusz Baumgarten-díjat, 1948-ban életműve Kossuth-díjat kapott, 2001-ben posztumusz Magyar Örökség-díjjal ismerték el költészetét.
Kivételes zsenije volt a magyar irodalomnak, a nyomor, a fizikai és lelki szenvedés poklait megjárva páratlan életművet hozott létre, egyetemes érvényű költészetet teremtett.
Mindent tudott a poézisről, csodálatos kreativitással és biztos kézzel bánt a műfajokkal és a versformákkal, az ősi lírai hagyományokat mesterien ötvözte a modern törekvésekkel.
JÓZSEF ATTILA: A MAI KÖLTŐ FÖLADATAI
„Meggyőződésem, hogy az a költő, aki ma emberies állásfoglalás dolgában az embernek a politikában felvetett létkérdésére megtagadja a választ s a szellemet az érdeknek elárulja, a szellem terén is elveszett ember.” „Politikai és szociális szemszögből nézve, a szellem nem egyéb, mint az embernek vágya jobb, igazabb, boldogabb s az önérzetes emberhez méltóbban alkalmazkodó életföltételekre … az érdek pedig azt jelenti, hogy valaki ily változás esetén megrövidül s ezért e változás megvalósulása elé a legaljasabb, valóban gonosztevői eszközökkel igyekszik gátat vetni, – habár egyébként tisztában is volna vele, hogy ezt már sokáig nem teheti.” Thomas Mann irja ezeket a Szép Szó 12-ik számában és azt hiszem, aki költő, az Th. Mann-nak a szavait olyan örömmel hallgatja, mintha saját maga közölné társaival, jóllehet érezné, hogy van még hozzátenni valója. De hol az az igazi költő, akinek, ha embertelenségre bukkan (s hol nem bukkan embertelenségre éppen a mi korunkban?), ne volna hozzátenni valója a világhoz és müvéhez, az emberek közös müvéhez és önmagához? A költő alkot és ez nem jelent kevesebbet, minthogy alakitja a világot, az emberi világot, az emberséget azoknak a segitségével, akik a társadalmi munkamegosztás révén mással lévén elfoglalva, ugy osztoznak a költő tevékenységében, hogy müvét szeretettel veszik magukhoz. Mert a mü nem annyira a müvész, mint inkább azok által él, akik szeretik a müvészetet s azért szeretik, mert keresik az emberséget. Bizonyára sokak fülében „kenetesen” hangzik, amit itt irok. Hagyjuk ezeket, – cinikusságuk mögött vagy a nyers erőtől, erőszaktól való cinkosfélelem, vagy a beléje vetett bizalom lappang. Mi, mai költők, nem tehetünk mást, minthogy elmondjuk örömeinket és bánatainkat egyfelől, másfelől pedig kiállunk a szabadságért minden formában és mindenütt, ahol a gazdasági jólét jelszavaival és fegyveresen megkisérelik a költők örök ellenfelei a „tömegeket” legjogosabb emberi igényeiktől, a szabadságtól és a szabadságra való törekvésüktől lélekben is eltántoritani.
Az ő emlékére születésnapja a költészet napja Magyarországon. 2024-ben csaknem kétmillió forintért kelt el Döntsd a tőkét, ne siránkozz című, 1931-es verseskötetének (tévesen) dedikált példánya.
