Dr. Juhász Árpád több mint száz országban járt, és majdnem ugyanennyi film készítésében vett részt. Egyike azon személyiségeknek, akiket több generáció tekint kedves ismerősének, noha csak a képernyőn találkozott vele.
„A Föld múltjának megismerése nem öncélú. A nyersanyagok és energiaforrások feltárása kényszeríti az embert azoknak a természeti folyamatoknak a megismerésére, amelyek az évmilliók során koncentrálódásukhoz, felhalmozódásukhoz vezettek. Így eredményezték az utóbbi évtizedek hazai geológiai kutatásai számos olyan természeti kincs feltárását, amelyeknek a lelőhelyeit azóta az egész ország megismerte. Elegendő csak néhány példát említeni ennek érzékeltetésére: nagylengyeli kőolaj, hajdúszoboszlói földgáz, algyői kőolaj és földgáz, oroszlány-Márkus-hegyi, nagyegyházi, mányi és lencse-hegyi eocén barnakőszén, úrkúti mangánérc, recski mélyszinti rézérc, mecseki uránérc, iharkúti, fenyőfői új bauxittelepek, gyöngyösvisontai, bükkábrányi és nyugat-magyarországi lignit, Máza-D feketekőszene, Ajka II. barnakőszene, új olajpala-, más néven alginitlelőhelyek, Tokaj környéki kaolin, bentonit, vagy az építőiparban egyre kedveltebb perlit.” (Juhász Árpád: Évmilliók emlékei)
Juhász Árpád Pécsett született 1935. június 1-jén. Természetszerető, vallásos családban nőtt fel a Hárshegyen, így gyerekkorában tagja lett a pasaréti ferencesek cserkészcsapatának. Természetszemléletét egyik tanárától, Dr. Honti Jenőtől sajátította el. Tőle tanulta meg, hogy „nem elég csak a totálokat nézni”, hanem a természet parányi részeit is meg kell ismerni.
Kamaszkorában a cserkészetet az indiánozás váltotta fel, ekkor kapta a Kóborló Farkas nevet. Fiatalkori kalandozásait igazi transzélményként írja le. 17 éves korában elment a Pilisbe egy szál pokróccal, minimális élelemmel, hogy útja során a napkeltét mindig más-más helyszínről nézze meg.
„Hazánk 93 ezer négyzetkilométernyi területe apró folt csupán bolygónk hatalmas felszínén. Mégis ezen a viszonylag kis területen több százmillió esztendő szinte megszámlálhatatlan dokumentuma tárja elénk a földtörténeti múlt eseményeit.” (Juhász Árpád: Évmilliók emlékei
Teljesen átszellemült a természetben, olyannyira, hogy még a nagy Manituhoz is imádkozott, ami elmondása szerint egyáltalán nem ment szembe katolikus hitével. Később igyekezett hasonlóan bensőséges kapcsolatot teremteni a fákkal, növényekkel, állatokkal és emberekkel, akikkel a világ különböző tájain találkozott. Az élő és élettelen világ feltétlen tisztelete és a kíváncsiság vezette és vezeti őt útján mindmáig.
Vallja, hogy „az ember nagyító nélkül ki se lépjen az utcára”, hiszen geológusként különösen fontos számára a részletek megfigyelése.
1958–62 között a Magyar Természettudományi Múzeum Ásványtárának volt a munkatársa, mely korábban Európa második legnagyobb gyűjteménye volt. Miután 1956-ban az Ásványtár jelentős része megsemmisült, Juhász 16 szekrénynyi ásványt gyűjtött rehabilitációs célból. Ekkoriban rendszeresen kézen járva sétált föl-alá a múzeum lépcsőin nyitás előtt. A fiatal geológusra azonban más kalandok is vártak.
25 éves korában, 1960 nyarán felhívta Rockenbauer Pál, hogy a Ki miben tudós? műsorvezetője megbetegedett, ugorjon be helyette. Előtte tűz ütött ki a televízióban, így nagyon izgult a felvétel alatt, de ez volt egyben az utolsó alkalom is, hogy lámpalázzal telt a forgatás. A ’60-as évektől kezdődött ismeretterjesztő munkája: szakértőként részt vett a televízió számos földrajzi témájú természettudományos filmjének és sorozatának, többek között a híres Másfélmillió lépés…-nek a készítésében.
Járt a világ öt kontinensén, de Ázsiában érezte meg igazán, hogy „Magyarország cserkészeként és egykori indiánjaként micsoda dimenziókkal szembesülhet a nagyvilágban”.
Legnagyobb vállalkozása az Afrika-expedíció volt, melynek előzményeként a stáb két évig járt szuahélinyelv-tanfolyamra, hogy legalább minimális kontaktust tudjanak létesíteni az ott élő népcsoportokkal.
Volt a Gangesz forrásánál, beszélgetett indiai szerzetesekkel, találkozott a legveszélyesebb állatfajokkal, és esett bele jéghasadékba is az Elbruszon.
„A globális klímaváltozás ténye nem tagadható. Azt már csak morális kérdésnek tartom, hogy ha a klímaváltozásban akár csak 1% lenne az emberiség szerepe, már akkor is stoptáblát kellene tenni az üvegházhatású gázok, elsősorban a szén-dioxid, de a metán kibocsátása elé is. Ezt a stoptáblát azonban éppen a légkört legjobban szennyező nagy országok nem akarják kitenni.” (Juhász Árpád)
A kihívások és a kemény munka soha nem szegték kedvét – egyetlen szívfájdalma, hogy nem jutott el az Antarktiszra. A rengeteg utazás mellett számos kötetet adott ki, melyeket a legkülönfélébb helyeken írt meg. Kati Amerikában című könyve például a turkesztáni hegylánc-expedíción született, az alaptáborban.
A nagy tudású geológus műsorai elhozták nekünk a világ legizgalmasabb tájait, miközben mindig tanulhattunk tőle a kőzetek, vulkánok, földrengések és gleccserek titkairól is. A világjáró magyar indián munkássága máig meghatározza mindazt, amit laikusként tudunk a világról. Isten élte
