Benczúr Gyula festő, akadémikus, a historizmus legnagyobb magyar mestere 105 éve, 1920. július 16-án halt meg birtokán.
„A magyar művészet, a múlttalan magyar művészet tehát olyan szerencsétlen viszonyok közé kergetőzött, hogy amikor kultúrájának lettek volna mozgatói, nem volt képes felhasználni az erejüket. Piloty-hatás szállt itt egész akadémiai tanításunkra, nagy festőkké válhattak a Benczúr Gyulák, sarokba húzódott Székely Bertalan, tekintélyes helyet tudtak például maguknak csinálni harmadrendű forradalmárkodásukkal a szolnokiak, ami mind csak azt bizonyítja, hogy nem volt alapos, nem volt művészeti kultúra…” (Bölöni György: Művészet és kultúra. Aurora, 1911.)
Benczúr Gyula 1844. január 28-án született Nyíregyházán, evangélikus családjában vallásos és hazafias nevelést kapott. Kassán végezte a középiskolát, először egy itteni magániskolában tanult festeni és rajzolni. 1861-től a müncheni Képzőművészeti Akadémia növendéke volt, s együtt dolgozott Szinyei Merse Pállal is.
Korai alkotásai romantikus életképek (Balatoni halásztragédia) és biedermeier arcképek (Etelka, Gizella) voltak, de plein air képeket is festett (Erdei tájkép, Pihenés az erdőben).
Első nagy sikerét 1866-ban aratta Hunyadi László búcsúja című, a nemzeti romantikába illeszkedő képével. Benczúr komponálókészsége, emberábrázoló ereje és az anyagok kitűnő érzékeltetése már e fiatalkori művében is nagyszerűen megmutatkozik. A nemes tartású vitéz, Hunyadi László arcán mély szomorúság ül, az őt körülvevő barátok fájdalmas búcsújára is előre veti árnyékát a megsejtett sors, a hősre váró kivégzés. Gyenge fény világítja meg a csoportot, visszaverődik a bolthajtásos fehér falról, melynek anyagszerűsége mesteri.
Kivételes ábrázolókészsége és rajztudása korai, a nemzeti érzések inspirálta művein is megmutatkozott, mint a II. Rákóczi Ferenc elfogatása (1869) és a Vajk megkeresztelése (1876).
Itáliai és franciaországi tanulmányútján főleg a barokk mesterei, Tiziano, Tiepolo, Tintoretto és Rubens művészetét tanulmányozta. II. Lajos bajor király megrendelésére festette 1874-ben a rokokó témájú XV. Lajos és Dubarry című vásznát, s a bajor uralkodó a müncheni akadémia tanárává neveztette ki. 1876-tól 1883-ig dolgozott itt, ekkor hívták haza az első magyar művészképző, a Mesteriskola igazgatójának.
Benczúr munkássága nyomán a 19-20. század fordulójának kedvelt műfajává vált a reprezentatív portré. Az arisztokrácia és a politikai élet alakjairól készült művei közül nevezetesek az I. Ferenc József, Erzsébet királyné, Rudolf trónörökös, Tisza Kálmán, Tisza István, Trefort Ágoston, Mikszáth Kálmán és I. Ferdinánd bolgár cár arcmását megörökítő képei.
Utolsó nagy alkotói korszakában, a millenniumra készült a Habsburgok szerepét kiemelő Budavár visszavétele (1896) és az 1944-ben elpusztult Millenniumi hódolat. A Bazilikában látható oltárképe, a Szent István felajánlja a koronát Máriának (1901), a főtemplom mozaikképe pedig A Szentmise allegóriái címet viseli.
Benczúr korai, 1873-75 közötti tájképei gyakran tartalmaznak emberi alakot, főként feleségét. Felesége 1890-ben bekövetkezett halála után két évvel ismét megházasodott, ezt követően műveiben ismét visszatükröződik a családi harmónia. Ezt a harmóniát tükrözi Kedvenceim című képe is, amely második feleségét mutatja dús természeti környezetben.
„Andrássy mint ünnepi szónok, többféle módon rápirított a jubileumi délelőtt vékony invenciójú rendezőire. Először azzal, hogy nem mondott aféle díszbeszédet, amolyan jólcsengő szónoki művet… szeretetteljes elfogulatlansággal értékelte Benczúrt, megjelölte helyét az egyetemes művészetben; néhány rendkívül markáns és bámulatos hozzáértésre valló mondatban mintegy vázát adta egy könyvnek… egészen megrovás gyanánt hangzott, midőn Andrássy, beszéde befejezéséül szinte himnuszt zengett a művészi szabadságról; s miután megállapította Benczúrról, hogy alig tűri meg azokat a művészi alkotásokat, melyek eltérnek az általa becsült iránytól: igazi arisztokrata elfogulatlansággal jelentette ki, hogy ilyen egyoldalúság pedig tőle távol van, hogy szívesen ünnepli Benczúrt, de nem hajlandó iskolája mellett állást foglalni. »A művész teljes függetlensége, a művészet teljes szabadsága olyan szent előjoga az emberi lelkiismeretnek, melynek megsértése a művészet ellen elkövetett főbenjáró bűn.«” (Lengyel Géza: Andrássy és Benczúr. Nyugat, 1914.)
A szépséges és tragikus sorsú Erzsébeet (Elizabeth von Wittelsbach), Ausztria császárnéja és Magyarország királynéja a kortársak számára az erény modellje volt. A bécsi Burgban uralkodó szellemnél sokkal liberálisabb neveltetésben részesült, magyarul is megtanult. Sokat tett az 1867-es kiegyezés meggyorsítása érdekében. Fia, Rudolf trónörökös rejtélyes öngyilkossága, valamint az, hogy 1898-ban egy olasz anarchista meggyilkolta, legendává emelte alakját. Több festményen megörökítették, indig akadémikus stílusban, mint az itt mutatott képen is.
A királyi vár Hunyadi-termébe tervezett nyolc hatalmas kompozíciójából kettő készült el: a Mátyás fogadja a pápa követeit 1915-ben és a Diadalmas Mátyás 1919-ben.
Számos önarcképet, mitológiai tárgyú képet is készített: Bacchánsnő, Perseus és Andromeda. Kései korszakában is alkotott néhány realista, plein-airhoz közelítő képet (Nő az erdőben, Olvasó nő az erdőben) és bibliai tárgyú képeket is (Házasságtörő nő, Bűnbánó Magdolna, Jézus az Olajfák hegyén).
Benczúr Gyula a 19. századi magyar történeti, akadémikus festészetének jelentős alakja, a millennium időszakának ünnepelt művésze volt. 1906-ban kinevezték a főrendiház örökös tagjává, 1910-ben a Magyar Tudományos Akadémia tiszteleti tagja lett, elhalmozták megrendelésekkel és kitüntetésekkel. Műveit kiváló rajztudás, teátrális, barokkos kompozíció, látványos alakok, pompás ruhák és tárgyak, olykor naturalista megoldások jellemzik. Stílusát a dualizmus korának uralkodó historizmusa határozta meg.
1920. július 16-án halt meg birtokán, a Nógrád-megyei Dolányban, amelyet később Benczúrfalvának neveztek el.
„…Benczúrt egyszersmindenkorra példának lehet odaállítani művészfiatalságunk elé, hogy kövessék őt a művészet felmagasztalásában… Nem volt kávéházi piktor, nem hordott méteres karimájú kalapokat, nagy csokornyakkendőket, megmaradt magyar úrnak… Művészi nagysága lépést tartott emberi nagyságával… művészete túlélte a támadókat és túlélte azokat, akiknek érdekében támadták. Az utána jövő generáció nyomába sem tudott lépni sem tudásban, sem nagyvonalúságban. És bármennyit írtak és beszéltek is a párizsi imitátorok érdekében, s bármennyire igyekeztek is úgy feltüntetni a dolgot, mintha a magyar művészet Nagybányával kezdődnék, annak a korszaknak felemelő és szuggesztív hatása alól, amelyhez Benczúr művészete is tartozott, s azoknak a szépségeknek a varázsától, amelyeket ő teremtett meg számunkra, ez a nemzet soha nem fog eltántorodni, és biztosak vagyunk benne, hogy eljön a korszak, amikor nagyjaink művészete ismét iránymutató lesz.” (Kampis János: A „festő-Jókai”. Magyarság 1944.)
Műveit a Magyar Nemzeti Galéria, valamint számos vidéki és külföldi múzeum őrzi. A nyíregyházi Jósa András Múzeum állandó kiállítással tiszteleg a város szülötte előtt. 2001-ben posztumusz Magyar Örökség-díjjal tüntették ki.
