„A művészet célja, a mindenség célja: szabadság és haladás!” Beethoven művei alapvető változásokat, új irányokat hoztak a zenében. 245 éve született Ludwig van Beethoven, minden idők egyik legnagyobb zeneszerzője.
„Valahányszor hallja az ember, változatlan hatást gyakorol rá, akárcsak ama tertünemények, amelyek bármily gyakran is ismétlődjenek, mindig félelemmel és csodálattal töltenek el bennünket.” (Schumann)
Születésének napja pontosan nem ismert, 1770. december 17-én keresztelték meg Bonnban, ám a december 16-ai születési dátumról nincs írásos bizonyíték, ám Beethoven és családja erre a napra datálta születését. Flamand származású zenészcsaládban jött a világra, neve répaföldeket, veteményeskerteket jelent, nemes sohasem akadt köztük, a van jelölés csak a származás helyét mutatta. Hét testvére közül csak hárman maradtak életben, Ludwig volt a legidősebb, Karl négy évvel, Johann hat évvel volt ifjabb nála.
Részeges apja mindenáron Mozarthoz hasonló csodagyereket akart belőle faragni, így a kisfiúnak már akkor zongoráznia kellett, amikor a billentyűket még csak zsámolyról érte el. Mikor Ludwig zenei hajlama nyilvánvaló lett – úgy négyéves korában -, az apja kezdte meg muzikális nevelését. Zongorára és hegedűre tanította, egyidőben vagy felváltva. Formális iskolai tanulmányait 11 évesen befejezte ugyan, de műveltséget szerzett, nyelveket tanult, Homéroszt, Plutarkhoszt, Shakespeare-t olvasott, zenei nevelését pedig valóban hozzáértő és jó szándékú muzsikusok vették át. 1786-ban Bécsben Mozart fogadta tanítványául, de csak néhány órát vehetett tőle, mert anyja halála miatt haza kellett utaznia. A lelki megpróbáltatások, két testvére nevelésének terhe megtörte, egyik betegségből a másikba esett.
„Meghódította a természet szellemét.” (Schindler – Beethoven bizalmasa)
Végül Waldstein gróf vette pártfogásába, s bevezette az arisztokrata körökbe. Beethoven ismét Bécsbe ment, ahol Haydn, majd Mozart vetélytársa, Salieri lett a zenetanára. Ekkor még Mozart volt számára a minta és az eszménykép. 1785-ben Bécsben ellátogatott Mozarthoz, ám a zeneszerző ekkor hajszolt életének egyik leghajszoltabb időszakát élte s nemigen ért rá tanítványokkal és vendégekkel foglalkozni. Beethoven bemutatkozására azonban felfigyelt és játékát meghallva megjegyezte: „erre a fiúra ügyeljetek, erről még sokat fog beszélni a világ! E korszakában született I. és II. szimfóniája, három zongoraversenye, a Patetikus és a Holdfény szonáta. „A szabadságot mindennél jobban szeretni, – az igazságot soha, még a trón előtt sem megtagadni” – írta önmagának jeligéül 1793-ban, s ehhez élete végéig hű maradt. A császárvárosban zongoravirtuózként lett ismert, első nagyszabású zeneszerzői estjét 1800-ban tartotta.
Hallása 1795 után kezdett megromlani, ám életének leginkább kínokkal teli időszaka egyben „nagy teremtő korszaka” is. Ekkor írta hatalmas szimfóniáit (köztük az V. Sors és a VI. Pastorale), két zongoraversenyét, a Waldstein és az Apassionata szonátát, egyetlen hegedűversenyét, s operáját. A Fidelio Beethoven számára minden műve közül a legkedvesebb volt, holott többször kellett átdolgoznia s négy nyitányt is írt hozzá. A demokrata érzelmű komponista Napóleonnak dedikálta harmadik szimfóniáját, ám amikor az császárrá koronázta magát, széttépte az ajánlást – a mű ma Eroica címen ismert. Beethoven hallásának elvesztésével egyre zárkózottabb lett, környezetével „beszélgető füzetekben” kommunikált, felhagyott a koncertezéssel.
„… Nyomorúságos életet élek. Két év óta kerülök minden társaságot, mert nem mondhatom meg az embereknek: süket vagyok. Ha más foglalkozásom lenne, még csak tűrhető lenne a dolog, de az én mesterségemben rettenetes ez a helyzet… A színházban egészen a zenekar mellé kell ülnöm, hogy megértsem a színészt. Nem hallom a hangszerek és a szavak magas hangjait sem, ha kissé távolabb ülök le… Ha halkan beszélnek, alig hallom… ha pedig kiabálnak, elviselhetetlen számomra. Nagyon gyakran megátkozom létemet… Plutarchos megtanított a lemondásra. Dacolni akarok, ha ez egyáltalán lehetséges, dacolni akarok sorsommal; de vannak életemnek pillanatai, amelyekben én vagyok Istennek legnyomorultabb teremtménye…” (Részlet Beethoven 1801. november 16-án Wegelernek írott leveléből)
Elgondolkodtató, hogy a ma már világszerte a zene emblematikus alakjaként ismert Ludwig van Beethoven élete legtermékenyebb periódusában majdnem teljes süketségtől szenvedett – olvasható a Beethoven élete című kötetben. – A mindennapi hangok annyira idegenné és elérhetetlenné váltak számára, hogy beszélgetőtársaival végül az írásbeli kommunikációhoz kellett folyamodnia. Éveken keresztül kerülte a társasági összejöveteleket, mert pontosan tudta, mekkora megdöbbenést váltana ki, ha kiderülne, hogy fokozatosan elveszíti a hallását. A már amúgy is hallgatag, mogorva természetű embert ezek a körülmények még magányosabbá és elszigeteltebbé tették. Mindezek ellenére azon kevesek közé tartozott, akik tudták, hogyan fejezzék ki koruk érzéseit és eszméit, a gesztusoknak, szokásoknak és mindennapi jelrendszereknek azt az összességét, amelyből a kultúra felépül. Megrázó őszinteséggel tolmácsolta az emberiség fejlődésének egy különleges pillanatát, alkotóművészetét ez tette egyetemessé és állandóvá. A bonni géniusz – jóllehet, a külvilágból szinte egyetlen hang sem jutott el hozzá – képes volt kora, sőt az emberiség legkomolyabb témáinak mélyére hatolni. Ennek köszönhető, hogy napjainkban a világon bármelyikünk felismerheti a saját hangját, gondolatait, sőt legmeghittebb csendjeit is Beethoven muzsikájában.”
„A művészet célja, a mindenség célja: szabadság és haladás!” – jelentette ki egy Habsburg-főhercegnek, négy évvel a bécsi kongresszus után, Metternich berendezkedésének sötét óráiban. Késői éveiben született utolsó hat zongoraszonátája, több kamaradarabja, a Missa Solemnis, s A távoli kedveshez című dalciklusa és a IX. szimfónia. E monumentális műve, benne a Schiller versére íródott, kórus által énekelt Örömódával a szeretet és emberi jóság hangokba öntött vallomása. A bemutatón a már teljesen süket komponista vezényelt, de a sikerről csak akkor bizonyosodott meg, amikor az egyik énekes az ünneplő nézők felé fordította. Amikor véget ér a kilencedik szimfónia, az örömittas közönség mindig ovációval reagál. Ez így volt 1824. május 7-én is, és ma sincs másképp.
„Angyalom, mindenem, énem ma csak néhány szót…” (…) „Légy nyugodt – csak helyzetünk higgadt megfontolásával érhetjük el célunkat, az együttélést. Légy hát nyugodt és szeress engem – ma, – tegnap… micsoda könnyes sóvárgás utánad, utánad, Te utánad! Én életem, mindenem, Isten veled! Ó, szeress továbbra is és sohase ismerd félre hű szívemet… Örökké a tiéd, örökké az enyém, örökké egymáséi.” (írja Beethoven egy ismeretlen esztendő július 6-ának reggelén, és folytatja 7-én levelének vázlatát)
Beethoven soha nem házasodott meg. A „halhatatlan kedveshez” írott leveleinek címzettje Antoine Brentano, Brunszvik Teréz vagy Jozefin lehetett, a Brunszvik családnál többször tartózkodott Martonvásáron, számos művét ott írta. Ha a Brunszvik Terézhez ragaszkodó feltevést fogadjuk el, az 1806-1808 körül írhatta, ha Amalie Sebald és Brunszvik Jozefin a címzett, akkor az 1812-es év a valószínű. A Brunszvik család által nyilvánosságra hozott levelek és levélrészletek alapján ma már valószínűsíthetjük, hogy a „hallhatatlan kedves” – a korábbi feltevésekkel szemben – nem Teréz, hanem húga, Jozefin volt.
Visszavonultsága miatt mogorvának tartották, otthonában rendetlenség uralkodott, s külsejére sem sok gondot fordított, a zenei újdonságok azonban élete végéig foglalkoztatták.
„Elment egészen addig a félelmetes pontig, amelyen a művészet vad és szeszélyes elemekkel vegyül össze.” (Grillparzer)
Élete végén elhatalmasodott májbaja, 1827. március 26-án halt meg Bécsben. Az sem kizárt, hogy akaratlanul is ólommérgezést kapott: betegségét ólomtartalmú gyógyszerrel kezelték, s ólmot tartalmazott az általa fogyasztott bor és ásványvíz is. Temetésén több ezren kísérték utolsó útjára.
Beethoven elsősorban a hangszeres zene területén alkotott maradandót, bár kevesebb művet írt, mint a másik két bécsi klasszikus, Haydn és Mozart. A beethoveni hagyományt folytatta mások mellett Liszt Ferenc is, akit 12 évesen mutattak be a Mesternek. Mindketten zenekarnak tekintették a zongorát, Liszt nemcsak Beethoven műveit népszerűsítette, hanem több hangszeres alkotását is átdolgozta zongorára.
Romain Rolland: Beethoven. Gondolat Kiadó, 1962
