„A huszadik század első felében, a szélsőséges nacionalizmusok korában a háborúk újra kegyetlenebbé váltak, az ellenfelek nem békültek, hiszen a másik oldal (mint egykor, a 17. században) az ördöggel vált azonossá;…” Olvass bele Bihari Péter történelmi kötetébe.
Bihari Péternek láthatóan az a szándéka, hogy „személyes történeteken” keresztül mondja el, milyen is volt a világháború. Tudja és érti, hogy a háború története nem csak hadtörténet, hanem társadalomtörténet. Ezért nagyon sok oldalról ad pillanatfelvételeket a háborús létről – arról, hogyan élte meg az emberiség egy bizonyos része a háború állapotát.
Bihari Péter: 1914 – A nagy háború száz éve
(Részlet a könyvből)
Bevezetés
A kétezres évek elején egy-két veterán még ott volt az emlékünnepségeken – tolókocsiban, a takaró felett viselt kitüntetéseikkel láthattuk őket november 11-én, a fegyverszünet napján a párizsi Diadalívnél, vagy a londoni Cenotaphnál. Majd 2008 januárjában meghalt a 107 éves Erich Kastner, az utolsó német, májusban a szintén 107 éves Franz Künstler, az utolsó osztrák, októberben a 110 éves Delfino Borroni, az utolsó olasz, novemberben a 109 éves Pierre Picault, az utolsó francia résztvevő – a nagy háború legutolsó tanúi. A legidősebb magyar veteránok közül László György 2004-ben, Molnár Gergely 2006-ban hunyt el. Az angol Henry Allingham 110 évesen még elutazott Németországba, hogy találkozzon a 109 éves Robert Meierrel, ahol közösen idézték fel a régi, csúf időket, amikor egymás ellen harcoltak. Harry Patch 2004-ben találkozott a német Charles Kuentz-zel: 87 évvel korábban, 1917-ben mindketten Flandriában taposták az iszapot, a rettenetes passchendaeli sárcsatában. A németek külön kifejezéssel illették az ottani harcosokat: Dreckfressernek, sárzabálónak nevezték őket.
Valószínűleg éppen a 2009 júliusában, 110 éves korában elhunyt brit Harry Patch volt a nagy háború utolsó tényleges frontszolgálatot teljesítő katonája, de mégsem a legutolsó veterán: a kanadai John Babcock 2010 februárjában, az amerikai Frank Buckles 2011 februárjában, a brit tengerész, Claude Choules 2011 májusában, végül egy ausztrál hölgy, Florence Green 2012 februárjában távozott az élők közül. Ms. Green 1918 szeptemberében, két hónappal a háború vége előtt csatlakozott a női repülős haderőhöz: felszolgálóként dolgozott egy étkezdében. Az ő halálával végleg lezárult egy történelmi korszak; az utókor immár csak képek, filmek, könyvek és tárgyak segítségével idézheti fel a világ addigi legnagyobb háborúját. Amely ettől még velünk él, hatásai korántsem múltak el, sőt éppen olyan élesek, mint a korábbi évtizedekben.
Az első világháborút a híres amerikai diplomata és történész, George F. Kennan nyomán gyakran nevezik a huszadik század „őskatasztrófájának” – abban az értelemben, hogy a későbbi nagy katasztrófák (bolsevizmus, fasizmus, nácizmus, második világháború) utána és miatta következtek be. Mindenesetre a világtörténelem nem sok olyan éles határvonalat ismer, mint amilyen 1914 nyarán a világháború hirtelen és (talán) váratlan kirobbanása volt. Valószínűleg csak az 1789-ben kezdődött nagy francia forradalom említhető vele egy lapon; e két évszám közrefogja a „hosszú 19. századot”. Más kortársak, így Charles de Gaulle és honfitársa, Raymond Aron olykor „új harmincéves háborút” emlegettek az 1914–1945 közötti évtizedekről szólva. Az 1919–1939 közötti húsz évet csak „fegyverszünetnek” tartották, ráadásul a küzdelem ismét egész Európára kiterjedt, újra végletesen felszítva a szenvedélyeket. Az 1618–1648 közötti háború-sorozat idején katolikusok és protestánsok feszültek egymásnak, kibékíthetetlenül. A huszadik század első felében, a szélsőséges nacionalizmusok korában a háborúk újra kegyetlenebbé váltak, az ellenfelek nem békültek, hiszen a másik oldal (mint egykor, a 17. században) az ördöggel vált azonossá; következésképp a teljes győzelemnél kevesebbel nem lehet beérni. A szemben álló hatalmak legfontosabb hadicélja 1914–1918 között maga a győzelem, az ellenség megsemmisítése lett, ezért a megegyezéses béke esélyei a nullához közelítettek.
