160 éve született és 85 éve halt meg Bíró Lajos néprajzkutató, aki zoológiával, entomológiával (rovartannal) és néprajzkutatással is foglalkozott, emellett szenvedélyes fotográfus is volt.
1856. augusztus 29-én született a szilágysági Tasnádon, apja asztalosmester volt, ő a zilahi kollégiumban tanult. Mérnöknek készült, de csak egyházi ösztöndíjat kapott, így Debrecenben és Budapesten református teológiát hallgatott. Sátoraljaújhelyen lett nevelőtanár, egy ideig misszionáriusnak készült, de egyre inkább érdekelte a természettudomány. 1880-tól hat évig a Rovartani Állomáson dolgozott, majd alkalmi állásokat vállalt, ezután a pesti egyetemre járt, gyűjtő utakat tett, rovarbemutató dobozokat készített s az Állattárban dolgozott.
Egy magyar kutató a kannibálok földjén
A régóta álmodott egzotikus útra az Új-Guineában kutató Fenichel Sámuel halála után nyílt lehetősége. A 38 éves Bíró úgy döntött, ő folytatja a munkát: a cél érdekében ezer forintért eladta a Nemzeti Múzeumnak 20 ezer darabos rovargyűjteményét és ígéretet kapott arra, hogy hazaküldött anyagait is megveszik.
Az „egyszemélyes expedíció” 1895. november 7-én vasúton indult Genovába, hajón utazott Szingapúrba, onnan egy kis gőzhajón Friedrich-Wilhelmshavenbe (ma Madang). 1896. január 1-jén szállt partra a pápuák földjén, az 1884-ben alapított Vilmos császár-föld német gyarmaton.
Fél évig Fenichel bázisán, az Astrolabe-öbölben gyűjtött bogarat, hogy anyaga hazaküldésével mielőbb pénzhez jusson. Egy magyar orvos tanácsára elvett egy pápua nőt, de a matriarchális rendszerben minden új kutatási körzetében új feleséget kellett szereznie – így három kutatási helyen három pápua felesége és egybe segítője volt. Első feleségét Szaghánnak hívták, a második Marapua, míg harmadik felesége Mászisz volt. Bíró mindig a helyi szokások szerint élt. Házassági kísérleteiről így ír feljegyzéseiben: „Természetvizsgáló volnék, vagy mi, tehát velejár, hogy a természetben a legkülönfélébb kísérleteket végezzem. A tudomány nem számítja ugyan a házasságot a természetrajz körébe, de jöhet még olyan felfogás is majdan.”
Később 600 kilométert tett meg a nagy sziget északi partjai mentén egy német utazóval. Berlinhafen (ma Aitape) környékén már főleg néprajzzal foglalkozott, 542 tárgyat és fotót küldött haza. „Ember és ember között kisebb a különbség, mint a hasonlóság” – állapította meg.
Ezután tervszerűen átkutatta az Astrolabe-öböl környékét, a közeli hegységek völgyeibe s a kisebb szigetekre csónakkal jutott el. Új-Guinea belsejébe nem hatolhatott, így földrajzi felfedezéseket sem tehetett, mivel fegyveres kíséretre nem volt pénze. Bár sok baja volt a hangyákkal és a nedvességgel, több ezer állatot preparált, s 800 értékes néprajzi tárgyat szerzett. Kiszárított preparátumait lehegesztett fémtartályban küldte haza. Érdeklődése nemcsak a tárgyakra, de a bennszülöttek életére is kiterjedt, lejegyezte szokásaikat, táncaikat és zenéjüket.
A malária és a megerőltető terepmunka aláásta egészségét, ezért két év után Jávára ment pihenni, szingapúri és Kuala Lumpur-i könyvtárakban és múzeumokban búvárkodott. Új-guineai kutatásait 1898-ban a keleti Huon-öböl táján folytatta, bár munkáját anyagi nehézségek és a helyi német hatóságok zaklatásai is nehezítették. Olyan kőkorszaki körülmények között élő törzsekhez jutott el, ahol európaiak még nem jártak, így elsőként ismerhette meg életüket. Mivel naplót nem vezetett, helyszíneit csak levelei és gyűjtőcédulái alapján lehet meghatározni.
1899 szeptemberében Stephansortban megkereste és rendbe tette Fenichel Sámuel sírját, hazaküldte anyagait. Maláriájából a híres német bakteriológus, Robert Koch gyógyította ki: vele és a német kormányzóval 1900 májusában körüljárta Új-Mecklenburg (Új-Írország) szigetét, a kikötéseket ott is gyűjtésre használta fel. Romló egészsége miatt egy időre Ausztráliába ment, a Kék-hegységben végzett állattani gyűjtéseket. Az év végén visszatért Új-Guineába, a szigettől 1901. december 21-én vett végleg búcsút.
Nyolc hónap alatt ért haza, útját Jáván, Szingapúrban, Ceylonban (Sri Lankán) és Indiában is megszakította. Bombayból (ma Mumbai) két hónapra az arábiai Maszkatba utazott és Adenen, Alexandrián át ért Európába. Bíró Lajos majd hét év távollét után, 1902. augusztus 27-én érkezett haza. Megbecsülés jeleként a Magyar Nemzeti Múzeum Állattárának tiszteletbeli őrévé nevezték ki.
Hatalmas anyaggal gazdagította a zoológiát és az akkor kibontakozó etnográfiát. Állattani gyűjtése 200 ezer darabra rúg – a budapesti Természettudományi és a Néprajzi Múzeumban őrzött anyagait máig sem dolgozták egészen fel. Gyűjteménye alapján száznál több dolgozatot írtak és 2000 új állatfajt írtak le, közülük 150 viseli Bíró nevét, miként 18 állatnemzetség tudományos neve is, többek között: Biróia, Biró, Biróelle, Biróus, Birópteris. Hatezer darabos néprajzi anyagából is sok kitűnő szakdolgozat készült. Bíró rengeteg fényképet is készített, ezt akkor még kevesen tették.
Bár hazaérkezésekor díszes fogadtatásban részesült, áldozatos munkáját kevéssé méltányolták, a múzeum csak tiszteletbeli őrré nevezte ki, mivel nem volt diplomája. 1926-ban a szegedi egyetem Györffy István javaslatára tiszteletbeli doktorrá fogadta. Útjáról 1924-es Hét év Új-Guineában, levelek két világrészből és a halála után, 1932-ben megjelent Új-guineai utazásom emlékei című könyveiben számolt be, részletes eredményeit több mint száz kisebb-nagyobb cikkben tette közzé.
Bíró kalandjai azonban még nem értek véget, 1931. szeptember 2-án bekövetkezett haláláig még Máltát, Tuniszt, Törökországot, Krétát, Erdélyt és a Balkán-hegységet is bejárta és aktívan folytatta kutatásait, gyarapította gyűjteményeit.
