„Micsoda gyönyörűség visszaemlékezni gyönyöreinkre és milyen gyötrelem visszaemlékezni rájuk. Jól szórakozom, mert az igazat írom.” 290 éve született Giovanni Giacomo Casanova, felvett nevén Jean-Jacques Chevalier de Seingalt (Seingalt lovag).
„Emlékirataimat nem az ifjúságnak szántam, mert a fiatalembereknek ahhoz, hogy a bukást elkerüljék, tudatlanságban kell végigélniük ifjúságukat – hanem azoknak, akik a csábításokat túlélve érzéketlenek lettek a csábításokra.”
1725. április 2-án született Velencében Giovanni Giacomo Casanova, felvett nevén Jean-Jacques Chevalier de Seingalt (Seingalt lovag). Diplomata, kém, szerencsejátékos, spekuláns, szélhámos és nőcsábász volt. Vándorszínész családban született, a Szent Ciprián papneveldébe járt, ahonnan botrányos magatartása és szerelmi kalandjai miatt kizárták, ezután volt katona Konstantinápolyban, bíborosi titkár, lantos, hegedűs és csodadoktor Velencében. Itt megmentette egy szenátor életét, akit ettől kezdve kabalával szédített. 1750-ben Lyonban szabadkőműves lett, majd Európa nagyvárosaiban nemesek és polgárok, írók és művészek között forgolódott, járt Magyarországon is. Bejáratos volt a legmagasabb körökbe, műveltségét, sokoldalú, sajátos tehetségét, emberismeretét latba vetve társadalmi és szerelmi téren egyaránt egyedülálló sikereket ért el.
1755-ben visszatért Velencébe, ahol gátlástalan örömhajhászása, pazarló életmódja és adósságai szemet szúrtak a hatóságoknak. Magas kapcsolatai sem segítettek, az inkvizíció fekete mágia, szédelgés, vallástalanság, hamiskártyázás és szabadkőművesség vádjával öt évi börtönre ítélte. 1756-ban, 15 hónap múltán csellel megszökött a hírhedt ólombörtönből. Ez a kaland komoly „verbális tőkét” jelentett számára, mindenütt ezt mesélte, kiszínezve és eltúlozva, s mindenki tőle akarta hallani a történetet. Csakhamar Párizsba ment, ahol megszervezte a királyi lottót, ami nem csak a kincstárnak, neki is hatalmas hasznot hozott. Emellett folytatta az okkult szédelgést, egy gazdag és előkelő hölggyel elhitette, hogy a kabalisztikus számok hatására hetvenhárom évesen teherbe esik. Casanovának azonban semmi pénz nem volt elég, hitelezői elől menekülnie kellett, Dél-Németországba, majd Svájcba utazott. Itt találkozott Voltaire-rel, vele szemben szellemileg alulmaradt, s ezt nagy kudarcként élte meg.
1764-ben II. Frigyes porosz király Berlinben a hadapródiskola tanárává akarta tenni, de ő továbbutazott Rigába, Szentpétervárra, majd Varsóba. Egy párbaját követő botrány után ismét menekülnie kellett és Spanyolországban talált oltalmat. 1774-82 között ismét velencei tartózkodási engedélyt kapott és a város inkvizíciójának kémkedett, de egy pamfletje miatt újra kiutasították. Ezután három év nyomorúság várt rá, nagy pártfogók, uralkodók már nem fogadták, nyilvántartotta Európa összes rendőrsége, tömlöc, bolondokháza, kórház, adósok börtöne fenyegette. 1785-ben megismerkedett a cseh Waldstein gróffal, a nagy Wallenstein leszármazottjával, aki felfogadta könyvtárosnak duxi kastélyába. Itt nyugalomban élte le utolsó 13 évét, és franciául megírta százada enciklopédiáját, híres Emlékiratait.
Emlékiratok
Dux-ban, a mai Duchcovban halt meg 1798. június 4-én. Emlékiratai a lipcsei Brockhausnál 1822-ben jelentek meg, kihagyásokkal és átdolgozásokkal. A 12 kötetes francia kiadás már pontosabb volt, ennek nyomán fordították le magyarra is. Műve kordokumentum, gazdag körképet fest Európa szokásairól, a század eredményeiről, gáláns szerelmi kalandokról. Casanova kitűnő megfigyelő volt, másokról pontosan és szórakoztatóan írt, ám amit önmagáról, erotikus produkcióiról, remek szerepléseiről előad, fenntartással kell fogadnunk. (Írása mintegy 120 hódításáról számol be.) A memoárokat nem olvasók számára írta, nem saját szobrát akarta megalkotni az utókornak, a mű önmagának szól. „Életem történetét írom, mulatságként. Micsoda gyönyörűség visszaemlékezni gyönyöreinkre és milyen gyötrelem visszaemlékezni rájuk. Jól szórakozom, mert az igazat írom” – jegyzi meg egy levelében.
A kalandor emlékezésében is életművész, gátlástalanul és önzőn idézi múltbeli örömeit. Az emlékiratok 1774-ben érnek véget, hanyatlása éveit aligha akarta megírni.
Casanovát az értelem, a ráció mozgatja, de nem a felvilágosodás értelmében. Ő az érvényesülés szakembere, tudását, tájékozottságát az élet művészetéhez használja. Azon írók közül való, akik – mint Cellini, Saint-Simon, Retz bíboros és Napóleon, a tettek emberei – gazdag életük révén lettek íróvá.
Casanova sokarcú személyiség volt, s éppoly változatos irodalmi életművet hagyott hátra: alkalmi verseket, kritikákat, történeti munkákat, matematikai értekezéseket és színműveket. Icosaméron című fantasztikus regényével Verne és Wells elődjének tartják, emellett lefordította az Iliászt és szatirikus pamfletben örökítette meg a velencei arisztokráciát.
Alakja, mint a hűségre képtelen, soha nem nyugvó férfi típusa számos irodalmi és művészeti alkotást ihletett, Hugo von Hofmannsthal, Márai Sándor, Arthur Schnitzler, Krúdy Gyula, Szerb Antal, Szentkuthy Miklós és Fellini filmje is foglalkozott vele.
