„Nem elég ugyanis, hogy valakinek jó esze legyen; a fő dolog az, hogy jól alkalmazza.” 365 éve, 1650. február 11-én hunyt el René Descartes francia filozófus, matematikus és természettudós.
„Nincsen semmi, ami igazságosabban van elosztva az emberek között, mint a józan ész; mert mindenki azt hiszi, jutott neki belőle; többet, mint amennyi van, még azok sem igen szoktak maguknak kívánni, kiket minden más dologban csak igen nehéz kielégíteni. S nem valószínű, hogy ebben mindenki téved; ez inkább amellett bizonyít, hogy az, amit józan észnek, értelemnek nevezünk, ti. a helyes ítélet, az igazságnak a tévedéstől való megkülönböztetésének képessége, egyenlő mértékben van meg minden emberben; hogy tehát véleményeink nem azért különböznek, mert egyikünk okosabb a másiknál, hanem mert különböző utakon jár az eszünk, s nem ugyanazt a dolgot nézi. Nem elég ugyanis, hogy valakinek jó esze legyen; a fő dolog az, hogy jól alkalmazza. A legnagyobb lélek csakúgy képes a legnagyobb vétkekre, mint a legnagyobb erényekre; s akik lassan mennek, de mindig az egyenes úton maradnak, sokkal tovább érhetnek, mint akik szaladnak, s az egyenes útról letérnek.” (René Descartes: Értekezés a módszerről)
1650. február 11-én hunyt el René Descartes. Katolikus nemesi családban született 1596. március 31-én. A jezsuita kollégium után jogi diplomát szerzett, majd a németalföldi Bredában matematikát és erődépítészetet tanult, sőt még a holland hadseregbe is beállt, noha a katonai életet haszontalannak, erkölcstelennek és ostobának tartotta. Beutazta Észak- és Dél-Európát, s csehországi tartózkodása idején három álom arra indította, hogy tudósként és filozófusként az igazságot keresse az emberiség boldogulására. 1626-tól három évet töltött Párizsban, ekkoriban foglalkoztatták az ezoterikus tanok, követte a rózsakeresztesek életcéljait és szokásait (magányosan élt, gyakran változtatta lakhelyét, fizetség nélkül gyógyított), a rózsakeresztesek mágikus, misztikus hitét azonban elvetette.
„cogito ergo sum – gondolkodom, tehát vagyok”
1628-ban írta latin nyelven első nagy művét Szabályok az értelem vezetésére címmel, amelyet azonban nem fejezett be. 1629-ben Hollandiában telepedett le, ahol minden idejét tanulmányainak szentelhette. Becsvágya óriási volt: meg akarta magyarázni „a Természet minden jelenségét”. 1637-ben három nagy tanulmányt tett közzé a fénytörésről, egyes légköri jelenségek mechanisztikus magyarázatáról, valamint az analitikus geometria kifejtéséről Dioptrika, Légköri jelenségek és Geometria címmel. E három mű bevezetése az Értekezés a módszerről, amely a világirodalom egyik legsajátosabb és legvonzóbb műve. Alapeszméje még 1619-20 kemény bajorországi telén fogant meg benne, amikor a hideg napokat egy parasztház kemencéjének sutjában üldögélve töltötte. Mikor a tavaszi virágokkal együtt ő is előbújt odújából, filozófiai rendszere félig készen is volt már.
Az Értekezés szellemi önéletrajz, amely fejlődésükben mutatja be írójuk vizsgálódásait a megismerés filozófiai megalapozásáról és módszeréről, az emberi magatartás szabályairól, a tudományok egységéről és gyakorlati hasznáról. E művében szerepel híres és sokat idézett mondata: „…cogito ergo sum – gondolkodom, tehát vagyok”. A teljes szöveg szerint: „Dubito ergo cogito, cogito ergo sum, sum ergo Deus est. – Kételkedem tehát gondolkodom, gondolkodom tehát vagyok, vagyok tehát Isten létezik.” Az Értekezést francia nyelven írta, szavai szerint azért, hogy mindenki, akinek van józan esze – a nőket is beleértve – elolvashassa, és képes legyen értelmét a maga céljaira használni.
A negyvenes évek elején ismerkedett meg Erzsébet pfalzi hercegnővel, neki írta híres leveleit az erkölcsről, s neki ajánlotta latin nyelvű nagy összefoglaló művét, A filozófia alapelveit is. Ebben azon nézetének adott hangot, hogy az ember két eltérő szubsztancia – elme és test – egyesülése, s a kettő a tobozmirigyben lép egymással kölcsönhatásba. Utolsó művében, a Tanulmány a lélek szenvedélyéről címűben viszont azt fejtegeti, hogy a legtöbb testi cselekvést külső, anyagi okok idézik elő.
1649 szeptemberében Krisztina svéd királynő meghívására Stockholmba hajózott. Ott a szokatlan életrend (Descartes rendesen délelőtt 11 előtt nem kelt fel, Stockholmban viszont hajnali 5-kor talpon kellett lennie) és a zord éghajlat miatt 1650. február 1-jén tüdőgyulladást kapott, s tíz nap múlva meghalt.
