„Bármi is történjen velem, elhatároztam, hogy elfogadom a jót és elviselem a rosszat. (…) Nincs semmink, ami igazán a sajátunk lenne; mindent kölcsönnek tartunk.” Nicolas Poussin francia barokk festő, a francia klasszicizmus megalapozója 410 éve hunyt el.
A 17. század Raffaellojaként tisztelt Nicolas Poussin a XVII. századi francia festészet legnagyobb mestere, a történeti tájképfestészet megteremtője és jelentős művelője volt. Klasszicizáló barokk művészete – noha csak két évig alkotott hazájában – a francia festők generációira hatott, többek között Davidra, Ingres-re és Cézanne-ra.
1594. június 15-én született a normandiai Villiers-ben. Szülei földművesek voltak, fiuk Les Andelys városban járt iskolába. Érdeklődése a festészet iránt 1612-ben ébredt fel, amikor Quentin Varin festő a városba érkezett, hogy a helyi templomban freskókat készítsen. Nála tanult egy ideig, majd Rouenba, később Párizsba ment. Szegénysége megnehezítette sorsát, s csak közepes mestereket talált magának, a németalföldi Ferdinand Elle és Georges Lallemond műhelyében dolgozott.
Legkorábbi műveit az érzékiség és a színgazdagság jellemzi
Megismerve a Raffaello műveiről készült metszeteket, felébredt benne a vágy, hogy eljusson Itáliába. Először 1621-ben indult el, de pénz híján csak Firenzéig jutott, s hamarosan visszatért Párizsba. Ezután megbetegedett, s hazament Villers-be. Második párizsi tartózkodása során Philippe De Champaigne bevonta őt a Luxembourg-palota díszítési munkáiba. Ismét Rómába indult, de csak Lyonig jutott. Visszatérése után egy hét alatt megfestett hat nagyméretű tablót a jezsuita kollégiumnak, ezzel nyerte el Giambattista Marino, Medici Mária királyné udvari költőjének támogatását, akinek segítségével 1624-ben eljutott Itáliába.
Rómában fontos támogatója volt Cassiano del Pozzo, Barberini bíboros titkára, akinek gazdag régiséggyűjteményét sokat tanulmányozta. Maga Barberini – VIII. Orbán pápa unokaöccse – is a mecénása volt egy ideig. 1629-ben megnősült és a másik jelentős római francia festő, Claude Lorrain lakása közelében telepedett le.
Képei tárgyát 1629-33 közt Tasso műveiből merítette. Tiziano és más velencei mesterek nyomán stílusa romantikusabbá és költőibbé vált. Az 1630-as évek közepén Raffaello és az ókori Róma hatására eltávolodott a barokktól, s kialakította klasszikus stílusát, melyet élete végéig megőrzött.
Miután 1630 körül betegség sújtotta, Poussint Jacques Dughet családja ápolta, akinek lányát, Anne-Marie-t, ugyanebben az évben feleségül vette. Sógora, Gaspard Dughet végül a 17. századi Róma egyik legkiemelkedőbb tájképfestőjévé vált, és gyakran használta Poussin vezetéknevét (Gaspard Poussin).
Festményei nagy részét ebben az intenzíven idealizált stílusban alkotta
1640-ben Richelieu bíboros hívására hazament Franciaországba, s XIII. Lajos udvari festője lett, de nem kapott kedvére való megbízásokat. Elkészítette ugyan a Louvre mennyezetdekorációjának tervét, a saint-germain-i és fontainebleau-i kápolna freskóinak munkáit vezette, de a francia művészekkel sem talált megfelelő hangot, így intrikáik miatt 1642-ben ismét Rómába utazott. Richelieu halálát követően a király felmentette Poussint a francia udvarba való visszatérés alól, így a művész életének hátralévő részét Rómában tölthette. Az örök városban igen népszerű volt, sétáin rendszeresen festészeti előadásokat tartott az érdeklődőknek.
Poussin már 1643-ban kijelentette: „Bármi is történjen velem, elhatároztam, hogy elfogadom a jót és elviselem a rosszat. (…) Nincs semmink, ami igazán a sajátunk lenne; mindent kölcsönnek tartunk.”
1648-ban Poussin tájképfestmény-sorozatba kezdett, amely a klasszikus tájképfestészet hagyományának sarokköve lett. Ezek többsége az ókori történelem és a mitológia témáit tartalmazza, bár néhánynak nincs azonosítható irodalmi témája. Művészete elérte legklasszikusabb szakaszát, találó, hogy egy kritikus 1650-ben „századunk Raffaellojaként” jellemezte.
Pályafutásának ebben a szakaszában a művész munkái annyira keresettek voltak, hogy maga választhatta meg témáit és szabhatta meg árait – ellentétben sok legnagyobb kortársával. A siker ellenére nem alkalmazott asszisztenseket vagy munkatársakat, és állítólag soha nem engedett be senkit a műtermébe, amikor dolgozott.
Egészsége az 1660-as évek elején megromlott, utolsó műve a Négy évszak című sorozata. Felesége 1664-es halála után felhagyott a festéssel, 1665. november 19-én Rómában halt meg.
Romantikus volt, aki klasszikussá vált
A későbbi művészgenerációk zsenialitásának több vonását is csodálni vélték. Az olyan romantikusok , mint Eugène Delacroix , vonzódtak Poussin korai római korszakának költői mitológiáihoz és utolsó éveinek vízionárius tájképeihez. A 19. század közepén Camille Corot a klasszikus tájképfestészet mestereként tisztelte Poussint, később pedig Georges Seurat és Paul Cézanne jogosan tekintettek rá az absztrakt formatervezés egyik legkiválóbb mestereként. Az 1920-as évek neoklasszikus stílusának térnyerésével Pablo Picasso különösen arra törekedett, hogy utánozza Poussin művészetének tisztaságát, nyugalmát és nagyszerűségét. Csodálóinak sokszínűségét és hírnevének hosszú távú fennmaradását talán leginkább Poussin alkotói zsenialitásának paradox jellege magyarázza: lényegében romantikus volt, aki klasszikussá vált.
A budapesti Szépművészeti Múzeumban látható a Pihenő Szent Család című képe, valamint a Krisztus siratása és a Mózes megtalálása című festményeinek másolata. Gaspard Poussin, a kiváló tájképfestő (1615-1675) a sógora volt, aki az iránta való tiszteletből vette fel a nevét.
