Szent-Györgyi Alberttel közösen dolgoztak az izom biokémiájának vizsgálatán. Ernst Jenő kétszeres Kossuth-díjas biofizikus, akadémikus 120 éve született.
Baján, 1895. április 16-án született egy kereskedő család nyolcadik gyermekeként. A ciszterci főgimnáziumban érettségizett, már ekkor önképzőköri előadásokat tartott, iskolai pályadíjat nyert. A budapesti tudományegyetem orvosi fakultására iratkozott be, az első világháború kitörése után 1914-ben katonai szolgálatra jelentkezett. Az orosz fronton fogságba esett, csak 1920-ban térhetett haza. 1923-ban diplomázott a Pécsi Tudományegyetemen, ezután a Gyógyszertani Intézetben az életműködések biofizikai törvényszerűségeit kutatta. A később Ernst-effektusnak nevezett jelenség értelmezése során vitába keveredett az akkor már világhírű, Nobel-díjas Otto Fritz Mayerhoff professzorral, végül bebizonyosodott, hogy neki volt igaza.
Harminchárom évesen lett egyetemi magántanár, 1935-ben címzetes rendkívüli tanár. Ekkor már az egyik legismertebb magyar biológus, aki elsősorban az izomműködés és a folyadéktranszport vizsgálata terén ért el kimagasló eredményeket, holott külföldi kollégáinál összehasonlíthatatlanul rosszabb körülmények között dolgozott. Az egyetemen csak fizetés nélküli tanársegédi állása volt, 1939-ben a második zsidótörvény után még ezt is elvették tőle. Ezután hívta szegedi laboratóriumába az akkor már Nobel-díjas Szent-Györgyi Albert, akivel közösen dolgoztak az izom biokémiájának vizsgálatán.
A második világháború utolsó éveiben Ernstet többször hívták be munkaszolgálatra, a nyilas hatalomátvétel után megszökött a mohácsi munkatáborból. A háború után jelentős szerepet vállalt a magyar tudományos élet újjászervezésében. 1946-ban a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagjává választották. 1972-ig vezette a Pécsi Orvostudományi Egyetem Biofizikai Intézetét, amely az izomkutatás világszerte elismert műhelyévé vált. Megszervezte a Magyar Biofizikai Társaságot, amelynek elnöke, majd tiszteletbeli elnöke lett, részt vett a Nemzetközi Biofizikai Unió megteremtésében, elnöke volt az MTA Biofizikai Szakbizottságának, Straub F. Brúnóval szerkesztette az MTA biofizikai kutatásokkal foglalkozó folyóiratát. Tudományos pályafutása során sokszor hívták külföldre, de még a csábító ajánlatokra is nemet mondott.
Számtalan kitüntetés birtokosa volt. 1949-ben és 1956-ban is megkapta a Kossuth-díjat, elnyerte az Akadémiai Aranyérmet, a Semmelweis Emlékérmet, a Pécsi Orvostudományi Egyetem díszdoktora volt. Életének 86. évében, 1981. február 27-én hunyt el Pécsett.
Munkásságának legfontosabb területe az élő anyagban fellépő fizikai jelenségek elemzése volt, az izomműködés biofizikájának számos területén végzett kutatásokat. A tudományos tények elsődlegességének megerősítéséért harcolt, küzdött az áltudomány ellen. Tudományos munkásságát három nagymonográfiában és mintegy kétszáz dolgozatban tette közzé, Bevezetés a biofizikába című tankönyvéből nemzedékek tanultak.
A puritán, humanista Ernst a tudománynak szentelte életét. Szigorú volt önmagához és másokhoz is, szókimondó volt, de megőrizte higgadtságát. Egész életében a laboratóriumában lévő szobájában lakott, vaságya mellé csomagolópapírt szögezett falvédőnek, ötleteit arra jegyezte fel. Idős korában is fél ötkor kelt, mert a kora reggeli órákat tartotta legalkalmasabbnak az olvasásra és a tanulásra. Pontosan nyolc órakor jelent meg az intézetben, délben csak egyórás szünetet tartott a munkában. Minden nap több kilométert gyalogolt, és este tíz órakor nyugovóra tért. Nagy figyelmet fordított diákjaira: tudta, hogy annak az egyetemistának, aki délidőben a folyosón sétál, nincs pénze ebédre, ezért befizette őket, titkárnőjénél pedig takarékkönyvet tartott, amelyből diákjai pénzt kölcsönözhettek. Végrendeletében – személyes dolgait kivéve – mindenét az Akadémiára hagyta. 2012-ben a Magyar Tudományos Akadémia Ernst Jenő-emlékérmet, Ernst Jenő-pályadíjat és Ernst Jenő-díjat alapított.
