2017. március 26.  Vasárnap
Közepesen felhős 10 °C Közepesen felhős
Rovatok
2017. március 26.  Vasárnap   Emánuel
Közepesen felhős 10 °C Közepesen felhős

Beethoven világa

Alfons Mucha közelről

…mondják még egyszer, hogy sátántangó…

Ovidius átváltozásai

Beethoven világa  
190 éve, 1827. március 26-án halt meg Bécsben Ludwig van Beethoven, a zenetörténet óriása.
Alfons Mucha közelről  
A Reök-palotában megnyílt kiállítás segítségével a szecesszió egyik leglebilincselőbb életművébe pillanthatunk bele.
…mondják még egyszer, hogy sátántangó…  
Az Aegon Művészeti Díjat elnyerő Krasznahorkai László Báró Wenckheim hazatér című gigantikus regényt a kritikusok az életmű összegzésének.
Ovidius átváltozásai  
2060 éve született Ovidius római költő, akit bár az egyik legkiemelkedőbb római költőként emlegetünk, elsősorban a szerelmi költészet édesszavú költőjeként tartja számon az utókor.
Cikk elküldése

Küldd el e-mailben a(z) “Ez lesz-e lakóhelyünk?” című cikket ismerősödnek!

Neved:

E-mail címed:

A címzett neve:

A címzett e-mail címe:

Üzenet:

A levelet sikeresen elküldtük!
Köszönjük, hogy tovább küldted cikkünket!

Kultúra

“Ez lesz-e lakóhelyünk?”

Szerző: / 2017. január 17. kedd / Kultúra, Teátrum   

Majdnem 20, Bárka, Szkéné (Fotó: Schiller Kata) “A színház: közügy, ebben egyetérthetünk. De hogyan vonható be ebbe a mostanság különösen éles konfliktusokkal tarkított közegbe a néző?” A Majdnem 20 előadásról Hegedüs Barbara írt.

A Majdnem 20 a Szkénében

Bérczes László rendező az Apropó, Bárka Színház című beszélgetésen előrebocsátotta, nem azért jött ide elsősorban, hogy a hatalom által elárult és ledózerolt Művészetről jammeroljon. Mégis tegye a szívére a kezét és esküdjön az, aki ab ovo számított rá, hogy a bezáratott és a Nemzeti Közszolgálati Egyetem által bekebelezett Bárkáról szóló előadáson végig pukkadozni fog a nevetéstől.

A színház: közügy, ebben egyetérthetünk. De hogyan vonható be ebbe a mostanság különösen éles konfliktusokkal tarkított közegbe a néző? Hogyan alakítható a szemlélete, milyen módon gyakorolhatnak rá hatást a látottak, amiket aztán a társadalomba visszaszabadulva kamatoztathat? A kortárs független színház egy részének világképe szerint a leghatékonyabb módszer a kíméletlen ütlegelés. Ez a főként középkorú művészek képviselte vonal – Schilling Árpád és a Krétakör zászlóshajóskodásával – azt vallja, a ma Magyarországán tisztességes módon nem lehet élni. Itt minden nemes ügy halálra van ítélve, a létezés kilátástalan, és a tájat gonosz vagy legalábbis opportunista lelkű népek lakják. A sokszor pamfletnek is beillő előadások nyilván wake-up call-nak vannak szánva, a fegyver azonban visszafelé is elsülhet: több színházjáró ismerőstől hallottam, hogy felrázás, tettre hívás helyett letargiába, cselekvésképtelen pesszimizmusba kergeti őket egy-egy (például) Schilling-előadás.

Majdnem 20, Bárka, Szkéné (Fotó: Schiller Kata)

Más társulatok azonban – ide tartozik például a K2 – könnyedebb, ironikusabb és jóval szellemesebb irányvonalat képviselnek. S bár a Mucsi Zoltán, Scherer Péter, Szikszai Rémusz, Tasnádi István, Vidovszky György és Bérczes László (a 2014-ben bezárt Bárka Színház alapító és oszlopos tagjai) részvételével zajlott beszélgetés sem nélkülözte a sóhajtozást vagy dühös kifakadást, mégse olyan érzésekkel indultunk neki a színházteremnek, hogy utána keresnünk kell egy jó vastag kötelet. A bitang későn, fél 11 tájban kezdődő előadás pedig végleg feledtette velünk ezt a kiutat.

A színészek (Farkas Dénes, Molnár Áron, Kovács Gergely, Császár Réka, Sipos Viki, Egri Bálint, Blahó Gergely és Bárdi Gergő) egykori Bárkás gyerekelőadások felől érkeztek és verbuválódtak alkalmi (?) társulattá Tasnádi István író és Vidovszky György rendező szárnyai alatt. A darabot a 2016-os Ördögkatlan Fesztiválon próbálták, és január 6-án mutatták be a Szkénében. Kellett is a vérfrissítés a magyar alternatívoknak, akár egy falat kenyér: a csapat megszólalási módja üdítően  nélkülözi a sértődöttséget és a szinte kötelezően megkeseredett hangnemet. Horribile dictu, még azt sem akarják elérni, hogy a néző érezze magát nagyon-nagyon rossz embernek, ha ebben a történelmi tájban próbál életben maradni. Január 6-án a közönség módszeres érnyiszálás helyett térdcsapkodva röhögött, és pesszimista borongás helyett azon gondolkozhatott el, mikor érdemes lázadni, mikor kell cselekedni, és mikor muszáj továbblépni az élet kedvéért. Nyilvánvaló, hogy a színházalapítás, a művészet lángjának felszítása és megtartása kurva nehéz dolog, mégsem kell egy késsel a torkunknak esni, ha nehezebb idők jönnek. Még az opportunizmus sem feltétlenül gyávaság: néha gyarlóság, néha szükségszerűség, néha nincs más megoldás. És – köszönet a fiatal színészeknek – azt is elhisszük, hogy nem feltétlenül kell elmenekülni, hogy a társadalmi nyűgök ellenére van számunkra hely, valahogy úgy, ahogy – a szintén Bárkás – Cseh Tamás Budapestjének utolsó sora mondja: „Maradunk itten, maradunk itt, itt maradunk”.1

Nem is tudom, min múlik ez: csak a fiatalságon? Vagy alkati hozzáálláson, humoron, életerőn, tenni vágyáson? Rég történt meg, hogy csuklásig nevettem színházban, és ezt a mutatványt bizony nem habkönnyű semmiségen, hanem a Majdnem 20 ősbemutatóján sikerült abszolválni. Pedig a Majdnem Színház nem tévedt bohózati utakra, hanem holtaktuális, nyomasztó kérdésekről: hatalom, civilség és művészet viszonyáról, elnyomásról, az emberek megvásárolhatóságáról, a tett haláláról beszél. És mégis.

Majdnem 20, Bárka - Szkéné (Fotó: Schiller Kata)

Az előadás, a színészek játéka levedli a profizmus bőrét és friss levegővel tölti meg a termet és az unalmas, önismétlő teátrumokhoz szokott nézők tüdejét. A történet elején néhány ifjú aktivista-színész elbarikádozza magát a bezárásra ítélt Bárkában, s az épület falai között, a rendőrök gyűrűjében a Pál utcai fiúkat (mi mást) próbálják. Amilyen aranyosak, legalább olyan idegesítőek is: az előadás a jófej aktivisták-szararc rendőrök dichotómiát már az elején felülírja azzal, hogy a gyerekek töketlenkedése – valójában fogalmuk sincs, pontosan mit akarnak – a szimpátia mellett fejcsóválást is kivált a nézőből. Aztán jön az állam képviseletében a Rendőr, persze odafentről, fejjel lefelé lóg az előadásba. Kis idő múlva lemászhat közéjük, és egyszerű ajánlattal igyekszik leszerelni a szubverziót, meglepő gyorsasággal darálva a rendszerbe az elégedetlenkedő ifjoncokat. Ha maradni akarnak, hát maradjanak, de mindezt tegyék úgy, hogy a csepűrágás mellett a Közszolgálati Egyetem hallgatói uniformisát is magukra öltik. Némi tanácstalankodás után az első kompromisszum megköttetett.

A második szcéna a kiképzésé, amelynél nemhogy kifogyóban lenne az előadás szuflája, inkább még nagyobb fordulatszámra kapcsol, az első pillanattól bő lére eresztett nézői kacagáskönnyek egyre szélesebb patakokban folynak. A rendőr válogatott sértései, melyek minden kötelező sorkatonai szolgálatot töltött nézőnek nyomasztóan ismerősek – s bőven merítenek A legyek urából vagy az Iskola a határonból – komor társadalmi és pszichodrámává mélyíthetnék a Majdnem 20-at. Mégsem így történik, s ezen a ponton tér le végleg a csapat a jó mélyre kitaposott sirámösvényről. A láthatósági mellényben parádézó fiatalok ugyanis – akiket az idegbeteg kiképzőtiszt buzinak, Jessicának, Röfinek és még ki tudja, minek gúnyol – a végleges és hangsúlyos gerincroppanás helyett mintha pillanatra sem veszítenék el játékosságukat és fiatalos életkedvüket, és ösztönösen nem hajlandók a kiképzést vérre menő certamennek tekinteni. Még csak igazi félelem se látszik rajtuk a hatalomtól. Megteszik, amire a Rendőr utasítja őket, engedelmeskednek neki, de végig furcsa félmosollyal az arcukon, mintha pályán kívül maradnának: nem veszik komolyan se a toporzékolását, se a fölényeskedését. Szinte legyintenek a jelenlétére.

S ezáltal válik maga a hatalom is komolytalanná, nem lesz belőle sem A domb, sem Száll a kakukk. Itt már teljes testtel hatoltunk az abszurd birodalmába. A tiszt: bár szorgalmasan verné be a kiálló szögeket, süvölti a vezényszavakat és szitkokat, bepalizza a társaságot a magas ösztöndíj és topfizetés ígéretével és a kezdeti, meglehetősen ingatag és bizonytalan célokat is elfeledteti velük, valahogy mégse kaparintja meg a lelkük lényegét. Inkább veszít a sajátjából, s a harmadik szituációban, a Közszolgálati Egyetem és az alternatív színház bizarr szinergiájának végeredményében még a kiszolgáló és kiszolgáltatott helyzete is megfordul. A Rendőr szinte észrevétlenül válik a fiatalok játékszerévé, ő akar szerepelni a Rómeó-előadásban, és ő az, aki erkölcsileg rajtaveszt, amikor az einstand-jelenetből végül kihagyják a kötelező koreográfiának parancsolt bilincselési technikát. Megrendítő pillanat a derűláncban: a színészek, Tasnádi és Vidovszky bravúrosan úsztatják egymásra a jelen egyszerre szomorkás és abszurd látleletét, és a Pál utcai fiúk egyetemes érvényű epizódját az elnyomásról, a kisebb és gyengébb kifosztásáról, melyben mégis a kicsi és gyenge győz, mégis embervezérelt marad a világ.

Majdnem 20, Bárka, Szkéné (Fotó: Schiller Kata)

Meglepetést, lelkesedést, sok játékosságot és bölcsességet hoz a Szkéné Színpadára a produkció. Az önirónia és önreflexió része a kőszínházak kicikizése – ezzel mondjuk más független társulat is szívesen él -, a költői kérdés mibenlétének kacagtató taglalása, vagy a helykeresés (hol fogadnak be minket? Jurányi? Trafó? Szkéné? á este tízkor?). Szívemből szól a társulat akkor is, amikor odapörköl a valódi dohányzást gyógynövényes cigarettákkal helyettesítő színpadi megoldásnak: a Bárkás előadásokból származó, azokra visszautaló szövegbetoldások pedig a próbafolyamat részeként jelennek meg. S nem ismételhetem elégszer: a molnár ferenci reminiszcenciák úgy foglalják keretbe az előadást, hogy elérzékenyülünk, mélyen átéljük, mégsem szándékozunk elnyiszálni a saját torkunkat ebben a nagy magyar reménytelenségben.

A színpadkép romkocsmákra emlékeztetően szedett-vedett az összeeszkábált bútorokkal, az öncélúan meredező deszkákkal és a piros gyakorlómatraccal, passzolnak az előadás atmoszférájához. A gegek áradatából lehetetlen kiemelni egyet is, papíron úgyse működnének, kell hozzá a sok fiatal, tehetséges színész verbalitásra és burleszkes mozgásformákra egyaránt épülő játékának látványa. Mindegyikük különleges színvonalat képvisel: nehéz kiválasztani, melyik lányt vagy srácot nézze az ember, annyira jók az arcok, jól eltaláltak a figurák. S bármily meglepő, Molnár Áron szuggesztív alakításában a rendőrtiszt se lesz monokróm, brutális szörnyeteg, valahol megértjük, hogy idegesíti őt ez a sok mulya és teszetosza értelmiségi, akiket csak megpróbálna a maga primér módján gatyába rázni. 

A Majdnem 20 mélyebb hatását akkor érezteti, mikor könnyeinket törölgetve elhagyjuk a nézőteret és marad időnk elgondolkodni. Nehéz kérdéseken: vajon mikor döngessük a falakat, mikor rázzuk az öklünket? És mikor kerülünk olyan patthelyzetbe, mint Nemecsek, amikor a Pásztorok az erőfölény magától értetődő agresszivitásával einstandolják a golyókat, s mi csak rezignált szomorúsággal reagálhatunk rá?
 
Van valami furcsa és megmagyarázhatatlan abban, mitől működnek ennyire az ehhez hasonló – egyelőre nem sok van – előadások. De időnként árnyaltabb megközelítésük ellenére – vagy éppen azért – nagyobbat ütnek és mélyebben megmaradnak, mint az idősebb korosztály felkavarónak és szétzaklatónak szánt, sokszor mégis egysíkú és fásulttá tevő pörölycsapásai.

Majdnem 20, Bárka, Szkéné (Fotó: Schiller Kata)

1 Az Apropó, Bárka Színház című beszélgetés végén Egri Bálint és Czitán Róbert adták elő a dalt akusztikus gitárral és hegedűvel.

Hegedüs Barbara

Hozzászólás

A hozzászólások nem a szerkesztőség, hanem az olvasók véleményét tükrözik. A moderálási elvekbe ütköző hozzászólásokat figyelmeztetés nélkül törölhetjük.

Olvastad már?

Kapcsolódó cikkek