„Veszedelmesebbnek találtam az életet emberek között, mint állatok között” Friedrich Nietzsche, a világ legvitatottabb filozófusa 180 éve született. A német klasszika-filológia professzor életfilozófiája komoly hatással volt a 20. század gondolkodóira.
„Nietzsche a gondolkodás laboratóriuma volt, és soha nem szűnt meg értelmezni önmagát. Értelmezéseket előállító erőmű volt. Az elgondolható és az élhető drámáját vitte színre. Aki életbe vágó ügynek tekinti a gondolkodást, soha nem fog betelni Nietzschével. S közben arra a tapasztalatra tehet szert, hogy az irdatlan, a világnak ez a nagy zenéje nem ereszti az embert.
E könyv írása közben Caspar David Friedrich egy képe lebegett a szemem előtt: a Szerzetes a tengerparton. Egy alak áll itt égbolt és tenger irdatlan horizontja előtt. Elgondolható-e ez az irdatlan? Az irdatlan élménye nem emészt-e el minden gondolatot? Nietzsche ilyen szerzetes volt, aki tekintetét egyre az irdatlanra vetette, és mindig kész volt rá, hogy gondolkodásával alámerüljön a meghatározhatatlanba, majd újrakezdje azt, új alakzatokkal kísérletezve. Elhagyjuk-e az ész szilárdan megalapozott birodalmát, és kifussunk-e az ismeretlen nyílt tengerére, kérdezte Kant, és amellett szállt síkra, hogy maradjunk itt. Nietzsche azonban kihajózott.
Nietzsche gondolkodásával nem érkeztünk meg sehová, nincs hozam, nincs eredmény. Csak a gondolkodás befejezetlen kalandjának akarása van.
Néha mégis elfogja az embert az érzés: talán énekelnie is kellett volna e léleknek.” (Rüdiger Safranski: Nietzsche)
Friedrich Wilhelm Nietzsche 1844. október 15-én született a németországi Röckenben. Apja evangélikus lelkész volt. A bonni, majd a lipcsei egyetemen klasszika-filológiát tanult, s 1869-ben a bázeli egyetem klasszika- filológia professzora lett. A porosz-francia háborúban önkéntes betegápoló volt.
1879-ben állandó fej- és szemfájásai miatt feladni kényszerült bázeli katedráját, ettől kezdve többnyire elvonultan élt egy svájci szanatóriumban, bár időnként utazásokra indult. 1889-ben elméje teljesen elborult, s így élte le élete hátralévő időszakát is, haláláig édesanyja, majd nővére ápolta.
Apja protestáns lelkész volt, Nietzsche Naumburgban járt gimnáziumba, ekkor írta első verseit. A bonni, majd a lipcsei egyetemen klasszika-filológiát tanult.
1869-ben a bázeli egyetem klasszika-filológia professzora lett. Az 1870-71-es porosz-francia háborúban önkéntes betegápoló volt. Szembántalmai miatt 1879-ben nyugdíjba ment, ettől kezdve Svájcban és Felső-Olaszországban élt, legtovább az engadini Sils Mariában.
Korábbi neurózisai után 1889-ben Torinóban kitört rajta az elmebaj, a bázeli, majd a jénai klinikán ápolták. Kibocsátása után anyja és nővére gondozásában Naumburgban, majd 1897-től haláláig Weimarban élt. Utolsó évtizedét teljes szellemi sötétségben élte le. 1900. augusztus 25-én hunyt el Weimarban. Nietzsche hatalmas és rendezetlen hagyatékából barátja, Peter Gast és húga, Elisabeth Förster-Nietzsche igyekezett csoportosítani.
„Az önnevelésnek (önképzésnek, önmagunk kialakításának) tipikus formái. Avagy a nyolc fő kérdés.
1. Sokszínűek szeretnénk-e lenni vagy egyszerűek?
2. Boldogok akarunk-e lenni, vagy közömbösek boldogság és boldogtalanság iránt?
3. Elégedettebbek akarunk-e lenni önmagunkkal, vagy igényesebbek és kérlelhetetlenebbek?
4. Gyöngédebbek, engedékenyebbek, emberségesebbek akarunk-e lenni, vagy „embertelenebbek”?
5. Okosabbak akarunk-e lenni vagy kíméletlenebbek?
6. Célt akarunk-e elérni, vagy inkább minden cél elől kitérnénk? (amit például a filozófus tesz, aki minden célban határt, nehézséget, csapdát, ostobaságot szimatol…)
7. Tiszteletre méltóbbak akarunk-e lenni, vagy olyanok, akiktől félnek? Esetleg megvetettebbek?
8. Zsarnokok vagy csábítók, pásztorok vagy csordaállatok akarunk-e lenni?” (Friedrich Nietzsche: A hatalom akarása)
Nietzsche szembefordult a metafizikával, a hagyományos metafizikai értékrendszereket (vallási, etikai nézeteket) elutasította, kiemelte a nyelv jelentőségét, s ráirányította a figyelmet az erkölcs relativitására (történelmi, társadalmi meghatározottságára), a keresztény vallás tarthatatlan állapotára
Nézete szerint az élet valójában a hatalom akarása,
így ez válik mindenütt uralkodó elvvé, a történelem mozgatórugójává. Az ún. életfilozófia jelentős képviselője volt, műveinek nyelvi és gondolati ereje nagy hatást gyakorolt a XX. század művészeire.
Az ún. életfilozófia jelentős képviselője volt, tagadta a haladás elméletét, s a „minden dolog örök visszatérésé”-nek mítoszát állította vele szembe. Úgy vélte, hogy a kultúrát a nem anyagi természetű „életerő” irányítja. Tanításait írók, filozófusok és művészek százai követték.
Főbb művei: A tragédia születése (1872), Korszerűtlen elmélkedések (1873-1876), A vidám tudomány (1881-1887), Im-ígyen szóla Zarathustra (1883-1891), Az Antikrisztus (1888), A hatalom akarása (1884-1888), Ecce homo (1888).
Első jelentős írása, A tragédia eredete 1872-ben jelent meg. Ebben az ókori görög tragédiát két elvből eredeztette: a gáttalan ösztönök tombolásában jelentkező dionüszoszi, és a lét harmóniáját képviselő apollói princípiumból. Szerinte Szókratésszal kezdődött a dekadencia, amikor az élet esztétikai értékelését morális értékelés váltotta fel, s feltűnt az a – szerinte téves – képzet, hogy a létet nemcsak megismerni, de kijavítani is lehet.
Korszerűtlen elmélkedések című művében (1873- 1876) alkotta meg a kultúrfiliszter fogalmát, aki a köznapi lét idilljében érzi jól magát. A hagyománytiszteletet károsnak tartotta, az szerinte puhává és toleránssá teszi az embert. Szembefordult a felvilágosodás haladáshitével, az emberi méltóságot és a jogegyenlőséget hazugságnak mondta, a haladást üres fecsegésnek.
„Hogyan lehetséges egyáltalán, hogy fiatal emberek, akik szellemi céloknak szentelték életüket, nem érzik magukban a szellemiség ösztönét, a szellem önfenntartó-ösztönét – és sört isznak?… A művelt ifjúság alkoholizmusa műveltségüket talán még nem kérdőjelezi meg – szellem nélkül akár nagy tudós is lehet az ember –, minden más tekintetben azonban gondot jelent.” (Friedrich Nietzsche: Bálványok alkonya)
A kultúra feladata szerinte nem a tömegek művelése, hanem a géniusz életrehívása.
Aforizmák című könyvében azt nevezte szabad szellemnek, aki másként gondolkodik, mint amire származása és státusza rendelné. Érvelése főleg a kereszténység ellen irányult, lerombolta a valláserkölcs alappilléreit: a szeretetet, a részvétet, a jóságot és a hálát, és azt bizonygatta, hogy a jó és a rossz között csak fokozati különbség van.
A kultúrát, a felhalmozott ismereteket tette felelőssé a modern ember neurózisáért, s az újjászületést csak e ballaszttól való megszabadulástól remélte. Nevezetes jelszava: „Isten meghalt” – főleg Wagnernek (és híveinek) szólt, aki túllépve a Niebelung germán hőskultuszán, a Parsifal szeretetmítoszát írta meg.
44 évesen megírt önéletrajza, az Ecce homo ugyan felettébb izgalmas olvasmány, de az önimádat elképesztő illusztrációja. Ebben a kis írásban elsősorban önmagát vizsgálja és értékeli: az embert és a gondolkodót, méltatja életművének minden fontos állomását és darabját, tükröt tart nem csupán önmaga, hanem az egész emberiség elé: ecce homo – íme, az ember, az emberré vált istenség, a Megfeszítettel dacoló Dionüszosz, aki kétségbeesve igyekszik felhívni a figyelmet a világot felforgató, romboló-újító tanítások jelentőségére és veszélyeire.
Nietzsche szemlélete az ún. „életfilozófia” felé fordult. Eszerint
az ember csak magában találhatja meg az értékeket.
Veszélyes tanítása, hogy az emberi lét lényege a hatalom akarása. Így a többre méltó egyre magasabbra fejleszti magát, míg felsőbbrendű ember, „Übermensch” nem lesz. Ez az eszmerendszer minden korábbi értéket tagad, s a nácizmus világnézeti alapja lett. A maga korában azonban a polgári radikálisok szószólójuknak vélték.
„A hatalom akarásában azt állítja, hogy az ember névre érdemes ember minden gondolata és minden cselekedete a hatalom megszerzését akarja elérni. Az ember lényege e hatalomra törekvés. Akiben ez nincs, az szolgaságra rendeltetett. – Itt azonban már nemcsak a gondolat őrült, hanem elmaradt az oly sokáig jellemző stílusművészet is. A fogalmazás is elmebetegségre vall – írja Hegedüs Géza. – De idővel a náci elmélet ezt is a magáévá tette.”
„Óh, mi arra teremttettünk, hogy egymás mellett maradjunk, ti bájos, idegen csodák; és nem bátortalan madarakhoz hasonlatosan jövétek hozzám és vágyamhoz, nem: mint bizodalmashoz!” (Friedrich Nietzsche: Ím-ígyen szóla Zarathustra)
Fő műve az Ím-ígyen szóla Zarathustra (1883-91), amelynek biblikus- látomásos, himnikus szövege gyönyörködtető olvasmány, s alig venni észre, hogy sokszor ellentmond önmagának, s az emberség és embertelenség kusza zűrzavara. Az Ím-ígyen szóla Zarathustra című művet a költő Nietzsche egyik legjobb művének tartják. A nem filozófus Nietzsche-olvasóknak pedig mindenkor a legnépszerűbb, legkedvesebb olvasmánya volt. Műfajilag a nagy világköltemények, emberiség-költemények közé tartozik, állandó utalással, finom, művészi rájátszással a Bibliára. Cselekménye, története úgyszólván nincs. Műveiben általában keveredik a lángeszű látomásosság és az elme zavarodottsága.
