Schilling Árpád irgalom nélkül osztja saját népét. Sorozatban készít brutálisnál brutálisabb látleleteket a jelen Magyarországáról, rávilágít arra, hogyan és miként élünk, gúnyos és könyörtelen suhintásai nem kímélik a megalkuvásokkal terhes mindennapokat.
Schilling Árpád irgalom nélkül osztja saját népét. Sorozatban készít brutálisnál brutálisabb látleleteket a jelen Magyarországáról, rávilágít arra, hogyan és miként élünk, gúnyos és könyörtelen suhintásai nem kímélik a megalkuvásokkal terhes mindennapokat. A harag napja a Krétakör politikai színházának újabb felvonása: az alkotók az újságok címlapjáról választottak témát, hogy a történet végkifejletét végletesen pesszimista módon képzeljék el. Sok meglepetésre ne számítsunk, lelkünkre csomózott terhekre annál inkább.
Sivár színpadkép, díszlet sehol, két fogas és egy ütött-kopott dívány a kolorlokál, ennyiből áll Schilling Árpád Magyarországa. A díványon öregasszony bóbiskol félig nyitott szájjal: a rozoga és mozdulatlan test egy tespedt és tehetetlen világ metaforája. Aztán mégis mozgásba lendül minden, két nővérruhás asszony tűnik fel a színpadi utcaképben, tüntetésbe csöppenünk. Láng Annamária megafonba bömböl – elég volt, elfogyott a türelem, ez a harag napja -, Sárosdi Lilla narancsgerezdeket ábrázoló matricákat szór szét a nézők között, mely, mint később kiderül, imádott munkájának jelképe. Ütős váltás, azonnal el is helyezhetjük a cselekményt az eseménytérképen. Az előadást Sándor Mária inspirálta, a nővér, aki tavaly nyilvánosan fellázadt a lehetetlen kórházi állapotok ellen, fekete ruhát öltött és az alulfizetett egészségügyi dolgozók élére állt, hogy végül – mint a bátraké általában – állásvesztés és meghurcolás legyen a fizetsége. Az ő fiktívvé átgyúrt alakja, semmibe vesző sorsa köré épít fel a társulat egy segítségnyújtást nem ismerő Magyarországot jellegzetes szituációkkal és embertípusokkal – a reménynek akár egyetlen cseppje nélkül.
Hamar kiderül, hogy a tüntetés kavarta pezsgés illékony és látszólagos. A tüntető nővérek plecsnit érdemelnek az ügyből politikai tőkét kovácsoló, cinikusan fotózkodó minisztertől, s ezzel a kezük el is engedve, sőt ellökve. Pontosabban csak egyiküké. Lángnak ugyanis van összeköttetése, felsőbb pártfogója, aki hamar kihúzza őt a trutyiból (politikai gesztus ez is: amilyen kapcsolataid vannak, annyit is érsz), Erzsinek csak beteg, öreg anyja és kamasz lánya van. A három generáció együttélése három különböző szemlélet közös nevezőre hozásának csődje: az öregasszony (Meszléry Judit) folyvást lánya értéktelenségét és élhetetlenségét bizonygatja, a tinédzser (Kovács Kata Milla) pedig pénzt akar, könnyű életet, gyors sikert és mindenekelőtt figyelmet – munkáját elvesztett, kihasznált és magányos édesanyjának azonban se ideje, se érzelmi tartaléka ezeket megadni neki.
Erzsi – vezetékneve is beszédes: Fekete, akár Sándor Mária köpenye – alakját archetípusok veszik körül, a ma Magyarországának jellegzetes képviselői, megalkuvó, gyáva, nemtörődöm vagy egyenesen rosszindulatú emberek, elkövetők és áldozatok egy személyben. Őket a két családtagot kivéve Láng Annamária és Rába Roland játssza: a színészek a fogasok mögé rejtőzve várakoznak fellépésükre, és onnan szedik le a ruhákat a karakterváltáshoz. Láng alakítja például az álharcostársat, akiről hamar kiderül, nagyon is személyes, önző okok mímeltették vele a közért való kiállást: vagy az új feleséget, Manócskát, aki határozott vonalat kíván húzni férje egykori és mostani családja között. Rába többek között a plecsniaggató miniszter, a munkaadó és szerető, aki végül ellopja a nővér vagyonkáját, hogy nyomorult életét mentse, és ő az exférj is, aki nyakát behúzva lavírozik régi hozzátartozói és új felesége között. Erzsi a család és a társadalom satujában préselődik egyre összébb, a barátok sorra rázzák le személyesen vagy telefonon, a politika és a farizeus miliő pedig bátor kiállásáért haláláig fizetteti vele az adót.
Schillingék nem ismernek kegyelmet. A harag napjában az irigység, a gonoszság és a félelem hajánál fogva rángat és irányít minden magyart. Az embereket kizárólag önérdekek mozgatják, Erzsivel részvéttelenül beszélnek, folyamatosan megalázzák, nem veszik fel nővérnek, nem adnak neki kozmetikus állást, mert trampli, karikás a szeme és lóg a melle. Örüljön neki, hogy takaríthat, hiába minden vágya, hogy csecsemőkkel, „kis narancsgerezdekkel” foglalkozzon. A hozzá legközelebb állók szívesen megetetnék vele önbecsülése utolsó morzsáit is: anyja a miniszteri plecsnit még értékeli, egyébként nem győzi hangoztatni, mennyire meggondolatlan és ostoba döntésnek tartja, hogy Erzsi egykor lapátra tette hűtlenkedő férjét. A kielégítetlen anyagi vágyaktól frusztrált kamasz lány pedig dühödten dörgöli az orra alá, hogy sosem old meg egyetlen problémát sem. A nővér sokáig betartja a társadalom játékszabályait, úgy táncol, ahogy fütyülnek neki, csak keres, csak szelíden kérlel, aztán nyel, nem pöröl, félreáll, letöröl. Mégis egyre mélyebbre süpped a dágványba, kapaszkodók híján minden önkiemelési kísérlete kudarcba fullad, s végső bukását, elméjének megrepedését végül saját képtelen naivsága (is) okozza.
Schilling és írótársa, Zabezsinszkij Éva nem fárasztja magát azzal, hogy mondanivalóját homályos utalásokba csomagolja: dühödten akar közvetlen és egyértelmű lenni, erős lelki hatást elérni. A harag napja nyers, szókimondó, a kevés számú kedves és emberi jelenet is csak azért íródott a szövegbe, hogy a következmények annál brutálisabb jobbhorgot helyezzenek el a néző gyomorszáján. Azt, hogy – spoiler! – a sok csalódásba és embertelenségbe beleőrült Erzsi a fináléban elnyisszantja saját torkát, mert az öngyilkosságon kívül más kiutat ez a világ nem kínál fel neki, kis túlzással az első perctől sejdítjük. Nem lep meg minket, de azért letaglóz, mint egy szuicid hajlamú ismerős halála, akiről régóta tudjuk, hogy az élet akadályait nem neki találták ki.
Az előadás linearitását időnként dalbetétek szakítják meg (szövegek: Závada Péter, zene: Vranik Krisztián). S mikor a finálé előtt a főhős teljes delíriumban a földön fetrengve sikít és zokog, az ördög bürokratái (Láng, a bankos, és Rába, a biztonsági őr) elvágva a cselekmény fonalát kinéznek a közönségre, és cinikusan válogatni kezdenek, a pszichésen kivégzett áldozat után ki vajon is lehetne a következő. Aztán futni hagynak bennünket, megvető hangsúllyal érzékeltetve, hogy biztonságban azért pillanatra se érezzük magunkat. Egyetlen apró reménysugarat hagy nekünk az előadás: Sárosdi Lilla arcára gondolok, akiből az intenzív és átlényegülő játék szemlátomást rengeteget vett ki, az elsötétülés-kivilágosodás után rongyaiba burkolózva, fáradtan és vértől csatakosan mégis mosolyogva köszönte meg a tapsot. Talán Schilling adta parancsba ezt a sugárzó mosolyt, hogy legalább picit jobban érezzük magunkat – de sajnos nem hiszem.
Hegedüs Barbara
