„Ennyire futotta. Mást, többet nem tudok. Itt vagyok, tessék. Ülök az asztal előtt, fejjel lefelé, a déli féltekén fejjel lefelé állnak az asztalok.” A nyugati magyar irodalom ’56-os nemzedékének egyik kiemelkedő alakja, a francia, spanyol és magyar nyelven egyaránt publikáló Ferdinandy György 80 éves.
Október 11-én ünnepli nyolcvanadik születésnapját Ferdinandy György József Attila-díjas író, irodalomtörténész, aki hosszú évtizedekig Puerto Ricóban élt, tanított és írta magyar nyelvű műveit. Az interjúiban önmagát magányos emberként meghatározó és művei hőséül többnyire az idegenség érzésével küzdő hősöket választó prózaíró mind a magyarországi, mind a nyugati magyar irodalom felől nézve különállással jellemezhető munkásságának lehetséges helyét igyekezzünk megtalálni.
Budapesten született 1935-ben, középosztálybeli családban. Édesapja orvos volt az OTI-ban, aki a nyilas időkben szanatóriumi beutalók segítségével több embert is bújtatott. Végül őt magát fogták el a nyilasok, s félig agyonverték. A szülők korán elváltak, a gyerekek az édesanyjukhoz kerültek, aki deklasszált úriasszonyként a háború után buszkalauzként dolgozott. Ferdinandy a piarista gimnáziumban érettségizett, s nem megfelelő származása miatt csak többszöri próbálkozás után vették fel a pesti egyetem magyar-francia szakára. Közben 1954-től a Fővárosi Autóbuszüzem alkalmazottja volt, a sofőri vizsgát is letette. 1956-ban került az egyetemre, de a forradalmat követően, még az első vizsgák előtt 1956 decemberében elhagyta az országot, s Franciaországban, Strasbourgban, majd Párizsban telepedett le.
Többféle foglalkozást is űzött, volt kikötői rakodómunkás, egy párizsi könyvkiadó ügynöke, akkumulátor-töltő munkás, bankárgyakornok az Elzászi Általános Bankban. Közben Strasbourgban elvégezte az egyetemet, s irodalomtörténetből doktori címet szerzett. Franciaországi tartózkodása idején megnősült, két gyermekük is született, de a francia állampolgárságot nem vette fel, mert akkor besorozták volna az algériai háborúba, amire nem szívesen vállalkozott volna. Első novelláit és esszéit is franciául írta elsősorban 56-os magyar emigránsokról, akik kallódnak Európa nyugati országaiban, nem találják helyüket a megváltozott körülmények között. Írásainak nagy sikerük volt, 1961-ben Del Duca-, 1964-ben pedig Saint-Exupéry-díjjal jutalmazták.
Egy idő után azonban visszatért a magyar nyelvhez, mindig előbb magyarul írta le műveit, s aztán fordította le őket – felesége segítségével – franciára. Ekkor kezdett el olyan állást keresni, ami mellett tud anyanyelvén olvasni és írni is, s egy újságban rátalált egy Puerto Rico-i egyetem tanárt kereső apróhirdetésére. Mivel egy szót sem tudott spanyolul, egy barátját kérte meg a spanyol nyelvű pályázat megírására, amellyel végül sikert aratott, megkapta az állást. Hogy ne okozzon túl nagy csalódást, felszámolva addigi franciaországi életét, családjával átköltözött Spanyolországba nyelvtanulás céljából. Féléves intenzív tanulás után végül elfoglalta helyét az egyetemen, ahol ún. nyugati civilizációt, irodalmat, művelődéstörténetet, filozófiát tanított. Első házassága a költözések miatt megromlott, s válással végződött, de Puerto Ricóban újra megnősült, második felesége, akit műveiben Hófehérkének nevez, egy kubai származású nő, akitől szintén két gyermeke született.
Az egyetemi előadásokon kívüli minden szabadidejét az írásnak szentelte, alkotói módszere megmaradt, előbb magyarul írta elbeszéléseit, amelyeket franciára fordítva küldött el párizsi kiadójának. Később, mikor spanyol nyelvtudását is sikerült tökéletesítenie, kisebb tanulmányokat is írt ezen a nyelven, de szépprózát nem. A tanítás és írás mellett 1964 és 1970 között a Szomorú Vasárnap című irodalmi lap kiadója és szerkesztője is volt.
Magyarul először 1966-ban jelent meg a Futószalagon című elbeszélése, amiről sokan azt hitték, hogy egy pályakezdő első munkáinak egyike, s sokan nem is sejtették, hogy a Ferdinandy név egy, a trópusokon élő 56-os emigráns írót rejt. 1976-tól egyetemi tanári állása megtartásával a Szabad Európa Rádió külső munkatársa is volt 1985-ig. A rendszerváltás körüli időszakban egyre gyakrabban látogathatott haza, 1989 után pedig már hosszabb időszakokat is Magyarországon tölt, s az utóbbi időben a budapesti Eötvös-kollégium és a pécsi egyetem vendégtanára is volt. Munkásságát 1995-ben József Attila-, 1997-ben Márai Sándor-, 2000-ben Krúdy Gyula-, 2004-ben Alföld-díjjal jutalmazták, 2000-ben pedig elnyerte a Nemzetközi PEN Club prózadíját.
Első magyar nyelvű kötetét 1988-ban adta ki a Magvető Kiadó Szerecsenségem története címmel, a novellák az idegenségről, a magány „önkéntes kényszeréről” rajzolnak érzékletes képet. Az ezt követő időszakban sorra láttak napvilágot kötetei (Furcsa, idegen szerelem, Üzenőfüzet, Szomorú szigetek. Vadnyugati napló 1958-1988, A francia vőlegény, Távlattan (tárcák), Az amerikai telefon, Nézem az életemet, Mágneses erővonalak (válogatott kisregények), Gyönyörűen tudott fütyülni, Vadnyugati tárcatár, Kalandozások, Fényképem Balzackal, Robinson úr töprengései), 2005-ben jelent meg a Magányos gerle című kötete, 2010-ben a Trópusi szerelem. Elbeszéléseket tartalmazó Álomtalanítás című kötete idén jelent meg.
Kérdések Istenkéhez című kötetében írja: „Eljön az idő, amikor az ember rendet akar teremteni a dolgaiban.” Ez a nagyon személyes szándék teremtette e megrendítő, őszinte írásokat. A könyv beavatás, arról szól, hogy mit jelent, ha valakit több helyszínhez köt az élete, és a tapasztalatok birtokában milyennek látja a hazát és az idegent. Irodalmunkban ez fehér folt, Ferdinandy György, a beskatulyázhatatlan író pedig hiteles tanú. Az egykori 56-os menekült sehol sincs igazán otthon, a trópuson döbben rá arra, a kompon éneklő indiánok dalát hallgatva, hogy lehetetlen a teljes, a diadalmas visszatérés. Mélyen őrzött, sokat forgatott emlékképei – a budai háborús gyerekkorról, az ötvenes évekről, a sikeresen induló francia életről, a trópusi évtizedekről, Floridáról – természetesen csúsznak át egymásba. Vérbeli kétlaki; az állandóság az írás, a mesterien használt anyanyelv. Gazdag, sokszínű „emberkertet” ápol; elfér benne a nagyapjáéknál szolgáló kis cselédlány, a falusi pásztorlányka, a sas-hegyi család, egykori osztálytársak, a párizsi könyvárus, tanítványai, tanártársai a trópusról, az amerikai illegálisok drámája, szerelmek, asszonyok és a hűséggel őrzött barátok sora. „A szeretetlenség a világon a legnagyobb borzalom” – írja, és megértjük az igazságát, ha útitársul szegődünk hozzá.
Erősen önéletrajzi ihletésű írásaira a pergő párbeszédek, a költői erejű környezetleírás és a filmszerű szerkesztés jellemzők. Saját bevallása szerint mindig szeretett volna sikeres emberekről vagy élethelyzetekről írni, de ez sohasem sikerült neki, egész életében az elesettek, a kisemmizettek krónikáját írta.
