Gabriel García Márquez pályafutása sosem szűkölködik az érdekességekben, eredetiségét baráti és szakmai kapcsolatai, életformája és mindenre kiterjedő kíváncsisága garantálja. Hogy miért nem szeret beszédet mondani, miközben számos jelentős és ismert beszéd írójaként is ismerjük? – Részlet
A címmel ellentétben huszonkét beszédet tartalmaz a kötet, és Márquez maga válogatta őket. Az elsőt még 1944-ben mondta el (tizenhét éves volt ekkor!), az utolsót 2007-ben – egy egész élet, egy koherens írói világszemlélet rajzolódik ki belőlük. Márquez saját bevallása szerint két dologtól ódzkodott leginkább: a díjaktól és a beszédektől. Díjakból jócskán kijutott neki, a beszédekről pedig ez a kötet tanúskodik: vérbeli Márquez-írások ezek a szövegek is. Szenvedélyesek, elkötelezettek, hatásosak: minden mozzanatukban magukon viselik a világ egyik legnagyobb élő írójának összetéveszthetetlen kézjegyét.
A Nem azért jöttem, hogy beszédet mondjak az első mű, amellyel az 1982-es év irodalmi Nobel-díjasa a 2004-ben megjelent Bánatos kurváim emlékezete című könyve óta jelentkezett. Noha saját bevallása szerint az író soha nem szeretett díjakat átvenni és beszédeket mondani, pályafutása során jócskán adódott alkalom mindkettőre. A Száz év magány című könyv szerzőjeként 1982-ben, amikor átvette a Nobel-djat, Latin-Amerika magánya címmel mondott beszédet, amelyet azóta is mesterműként tartanak számon. A Yo no vengo decir un discurso javarészt eddig meg nem jelent írásokat tartalmaz, ami Gabriel García Márquez égész életét, az őt foglalkoztató ügyeket lefedi. „Elolvasva ezeket a beszédeket, újra felfedeztem, hogy íróként miként változtam és fejlődtem” – mondta a szerző.
Gabriel García Márquez: Nem azért jöttem, hogy beszédet mondjak
(Részlet a könyvből)
Hogy kezdtem el írni?
Caracas, Venezuela, 1970. május 30.
A beszéd a caracasi Ateneóban hangzott el. Később a bogotái El Espectadorban is megjelent. Juan Carlos Zapata így írt róla: „Gabo Caracasban született, nem Aracatacában”, Nicolás Trin-cado újságíró, amikor megtudta, hogy Gabriel García Márquez is szerepelni fog az Ateneóban, odament, és meglátta őt „sová¬nyan, bajuszosan, füstölgő szivarral”. A történetből, amelyet az író elmesél a hallgatóságnak – „a gondolat, amit már jó néhány éve forgatok a fejemben” –, a Presagio című film forgatókönyve született meg (1974, rendezte Luis Alcoriza).
Mindenekelőtt bocsássatok meg, hogy ülve beszélek, de az az igazság, hogy ha felállok, netán össze fogok esni a félelemtől. Komolyan. Mindig azt hittem, hogy az len¬ne életem legszörnyűbb öt perce, amikor egy repülőgé¬pen ülnék, húsz-harminc ember előtt, nem pedig két¬száz barátom előtt, mint most. Szerencsére ami most történik velem, módot ad rá, hogy az írói munkámról beszéljek, mivel az előbb arra gondoltam, hogy éppen úgy kezdtem el írni, ahogy erre a dobogóra feljöttem: engedelmeskedtem az erőszaknak. Bevallom, minden lehetőt megtettem, hogy ne kelljen részt vennem ezen a találkozón: próbáltam megbetegedni, igyekeztem be-szerezni egy tüdőgyulladást, borbélyhoz mentem, ab¬ban a reményben, hátha elvágja a torkomat, és végül az az ötletem támadt, hogy zakó és nyakkendő nélkül jö¬
vök ide, hátha akkor nem engednek be egy olyan hiva¬talos összejövetelre, mint ez itt, de elfelejtettem, hogy Venezuelában vagyok, ahol ingujjban is el lehet menni mindenhová. Egy szó, mint száz: itt vagyok, és nem tu¬dom, hol kezdjem. De el tudom például mesélni nek¬tek, hogy kezdtem el írni.
Én sose gondoltam arra, hogy író legyek, de diákko¬romban Eduardo Zalamea Borda, a bogotái El Especta¬dor irodalmi mellékletének főszerkesztője írt egy tárcát, amelyben azt mondta, hogy az új írónemzedékek sem¬mit sem produkálnak, hogy sehol sincs egy új novella¬író, se egy új regényíró. És azzal fejezte be, hogy őt ma-rasztalják el, amiért a lapjában csak az öreg írók jól is¬mert neve olvasható, a fiatalok közül viszont senki, mi¬kor az az igazság – mondta –, hogy a fiatalok nem ír¬nak.
Bennem akkor felébredt a szolidaritás érzése a nem¬zedéktársaim iránt, és elhatároztam, hogy írok egy no¬vellát, de csak azért, hogy befogjam a száját Eduardo Zalamea Bordának, aki jóbarátom volt, vagy legalábbis aztán jóbarátom lett. Leültem, és megírtam a novellát, majd elküldtem az El Espectadornak. A második ijedség a rá következő vasárnap fogott el, amikor kinyitottam az újságot, és ott volt a novellám: egy teljes oldalt töl¬tött be, Eduardo Zalamea Borda jegyzetével, amelyben beismerte, hogy tévedett, mert ezzel a novellával nyil¬vánvalóan „feltámadt a kolumbiai irodalom géniusza” vagy valami ilyesmi.
Akkor viszont tényleg megbetegedtem, és ezt mond¬tam magamban: „Mibe másztam bele! És most mit csi¬náljak, hogy ne égessem le Eduardo Zalamea Bordát?” Folytatni kell az írást, ez volt a válasz. Mindig a témák¬kal volt a baj: kénytelen voltam megkeresni a novellát, hogy aztán meg tudjam írni.
És ez módot ad rá, hogy megmondjam nektek, amit most tapasztalok, azután, hogy öt könyvem jelent meg: az írói mesterség talán az egyetlen, amely annál nehe¬zebb, minél régebben gyakorolja az ember. Azzal a könnyedséggel, ahogy egy délután leültem és megírtam azt a novellát, nem lehet összehasonlítani azt az erőfe¬szítést, amibe most egy oldal leírása kerül. Ami a mun¬kamódszeremet illeti, az eléggé hasonlít ahhoz, amit most mesélek. Sose tudom, mennyit sikerül majd ír¬nom, se azt, hogy mit fogok írni. Várom, hogy eszembe jusson valami, és amikor jön egy ötlet, amit érdemes¬nek tartok megírni, forgatni kezdem a fejemben, és ha¬gyom, hogy érlelődjön. Amikor már készen van (és ez olykor sok évbe is beletelik, mint a Száz év magány ese¬tében, amin tizenkilenc évig gondolkodtam), szóval amikor készen van, akkor leülök megírni, és ekkor jön a neheze, amit a legjobban unok. Mert a történetben az a legélvezetesebb, amikor az ember kitalálja, lassan ki¬kerekíti, ide-oda forgatja, úgyhogy amikor aztán leül, hogy megírja, már nem is érdekli igazán, engem leg¬alábbis nem; az ötlet mozgatja tovább az egészet.
Elmondom például egy ötletemet, amit már jó né¬hány éve forgatok a fejemben, és az az érzésem, hogy már eléggé kikerekedett. Most mesélem el, mert biztos, hogy amikor majd megírom, nem tudom, mikor, telje¬sen átalakulva fog a szemetek elé kerülni, és akkor majd megfigyelhetitek, hogy mivé fejlődött. Képzeljetek el egy nagyon kis falut, ahol van egy idős asszony, két gye¬rekkel: egy tizenhét éves fiúval és egy tizennégy éves lánnyal. Odaviszi a reggelit a gyerekeinek, és közben látszik rajta, hogy valami nagyon nyomasztja. A gyere¬kek kérdezik, hogy mi baja van, mire ezt válaszolja: – Nem tudom, de reggel azzal ébredtem, hogy valami nagy baj fog történni a faluban.
A gyerekek nevetnek, és azt mondják, hogy ezek csak olyan öregasszonyos előérzetek, de majd elmúlnak. A fiú elmegy biliárdozni, és amikor éppen bevinne egy egyszerű kis karambolt, az ellenfele azt mondja: – Fo¬gadjunk egy pesóba, hogy nem viszed be. – Ezen min¬denki nevet, ő is nevet, lő, és a golyó mellé megy. Kifi¬zeti a pesót, és a másik megkérdezi tőle: – De mi tör¬tént, hiszen egyszerű volt, mint a pofon? Erre ő: – Igen, de az járt a fejemben, amit az anyám mondott ma reg¬gel: hogy valami nagy baj fog történni a faluban. – Mindenki nevet rajta, és az, aki az egy pesót elnyerte, hazamegy; a házban ott van a mamája meg egy unoka¬húg vagy lányunoka vagy valami lányrokon. Büszkén mutatja meg az egy pesóját: – Dámasótól nyertem ezt a pesót, simán és egyszerűen, mert olyan ostoba. – Hogy¬hogy ostoba? – Mire ő: – Nem tudott bevinni egy egy¬szerű kis karambolt, mert azon járt a feje, amit az anyja mondott reggel: hogy valami nagy baj fog történni a fa¬luban.
Mire az anyja ezt mondja: – Ne nevesd ki az öregek előérzeteit, mert néha beigazolódnak. – A rokon lány hallja ezt, és megy húst venni. Azt mondja a hentesnek: – Adjon egy font húst. – És, miközben a hentes vágja a húst, hozzáteszi: – Inkább két fontot adjon, mert azt mondják, hogy valami nagy baj fog történni, és jobb, ha az ember felkészül. A hentes becsomagolja a húst, és amikor bejön egy asszony egy font húsért, azt mondja neki: – Vigyen két fontot, mert már ide is eljutott a hí¬re, hogy valami nagy baj fog történni, az emberek már készülnek rá, és vásárolnak.
Mire az asszony azt mondja: – Nálunk több gyerek van. Nézze, adjon inkább négy fontot. – Elviszi a négy font húst, és hogy ne legyen túl hosszú a mesém, máris megmondom, hogy a hentes félóra alatt eladja a húst, levág egy másik tehenet, azt is eladja, és a hír tovább terjed. Eljön az a perc, amikor a faluban már mindenki arra vár, hogy történjen valami. Megáll az élet, aztán délután két órakor hirtelen kitör a szokásos hőség. Va¬laki azt mondja: – Érzitek ezt a hőséget? – De hát eb¬ben a faluban mindig hőség van. – Olyan nagy hőség, hogy abban a faluban minden zenésznek gyantával fol¬tozott hangszere volt, és mindig árnyékban játszottak, mert ha a napon játszottak, a hangszer szétesett. – De azért – mondja valaki – ilyen nagy hőség sose volt eb¬ben az órában. – A kihalt faluba, a kihalt főtérre egy¬szer csak leszáll egy kismadár, és a hír gyorsan elterjed: – Egy kismadár van a téren. – És mindenki rémülten a térre megy, hogy lássa.
– De emberek, mindig is szálltak le madarak a térre. – Igen, de ebben az órában soha. – Már olyan nagy a feszültség a faluban, hogy mindenki kétségbeesve me-nekülne, de senki se szánja rá magát. – Én vagyok olyan macsó – kiáltja valaki –, hogy elmenjek. – Fogja a bú¬torait, a gyerekeit, az állatait, felrakja őket egy szekérre, végighajt a főutcán, és ott a többi szerencsétlen falubeli látja. Aztán egyszer csak azt mondják: – Ha ez el mer menni, akkor mi is megyünk – és a szó szoros értelmé¬ben szétszedik a falut. Elviszik a holmikat, az állatokat, mindent. És az egyike azoknak, akik utoljára hagyják el a falut, azt mondja: – Nehogy épp ide sújtson a csa¬pás, arra, ami a házunkból megmaradt – és felgyújtja a házat, mire a többiek is a magukét. Igazi, szörnyű pá¬nikban menekül mind, mintha az ellenség kergetné őket, köztük az az asszony is, aki az előérzettel ébredt, és ezt kiabálja: – Én megmondtam, hogy valami nagy baj fog történni, és azt mondták, hogy bolond vagyok.
Cím: Gabriel García Márquez: Nem azért jöttem, hogy beszédet mondjak (Yo no vebgo a decir un siscurso) Fordítók: Gajdos Zsuzsanna, Székács Vera Kiadó: Magvető Könyvkiadó Megjelenés: 2011 Oldalszám: 124
