Az illiberális és unortodox szavak nem szorulnak magyarázatra, Mucsi Zoltán rendezése mégis elkerüli a direkt aktualizálást. A jellegzetes 21. századi magyar kifejezések kikacsintó használatát leszámítva a Mrozek-darab marad, ahol volt, a félmúltban, valahol a vasfüggöny tájékán, de azért nem lesz belőle porlepte rekonstrukció.
Az Emigránsok a Stúdió K-ban
Két férfi kuporog egy aprócska pinceszobában, körülöttük hatalmas csövek, ütött-kopott vaságyak, bőröndök, plüssállat, giccses lányszobor, a falakon fényképek (az egyik térfélen Beckett-, Gandhi-, Einstein-portré, a másik oldalon családi fotók). Időnként irritáló zene bömböl át a szomszédból, a falak papírvékonyak lehetnek. Szilveszter van, a számvetések és nagy átgondolások napja. Az egyik férfi, a morcos szemű AA (Géczi Zoltán) rongyos háziköntösben Stephen Kinget olvas, a másik, az épp hazaérkező langaléta XX (Molnár Gusztáv) mindennapos, begyakoroltnak ható rituálét ad elő: lyukas zokni fel, cuccok összehajt, gépiesen pedáns mozgásforma a szegényes környezetben. AA elfojtott feszültséggel figyeli társát, mintha nyílna szólásra a szája, végül mégse. A darab első, majdnem teljes némaságban töltött percei laza csuklómozdulattal megteremtik az alaphangot, skiccelik a két szereplő viszonyát, az ezt követő száz perc pedig kísérlet a nyomasztó léthelyzet okainak feltárására. Magyarázatkísérlet, miért döntenek emberek úgy, hogy másik országban folytatják az életüket, ahol aztán egy koszos, zajos lyuk közepén senyvedhetnek páros nyomorúságban.
Mrozek több mint negyven évvel ezelőtt született bevándorló-tematikájú egyfelvonásosa egy férfipárost helyez a középpontba, s arra a sajátos léthelyzetre összpontosít, amibe hősei, az emigránsok kerülnek – önként. A dráma megfigyelő-megfigyelt ellentétpárt farag a helyzetből, s egyben két lehetséges választ is ad a kivándorlás miértjére. A paraszti származású, csekélyértelmű XX nem különösebben pallérozott elme, emigrációjának oka az igavonás és a gyűjtögetés. Sokkal jobban szereti hazáját a távolból, ehhez pedig elegendő erőt a befogadó ország lakói iránt érzett parázs gyűlölete nyújt. Itt mindenki hülye és értetlen, még legyek sincsenek, s egyáltalán, minden, de minden sokkal silányabb és ostobább, mint odahaza. XX szeret képzelegni és kitalált légyottokról fecsegni, maga a megtestesült egyszerűség és jámborság, soviniszta elszólásai azonban kezdettől fortyogó belső életet sejtetnek.
AA rejtőzködő figura, hosszú ideig nem tudni, ki ő, mit akar a színpadon és XX életében. Nyakatekert, modoros beszédmódja, elitista nyelvi fordulatai elárulják értelmiségi voltát, fürkésző tekintete pedig őszintétlen szándékait. Szemlátomást dühíti az XX-jelenség: folyamatosan beszól neki, kioktatja, provokálja, ennek ellenére hitelezi a pénztelen férfi lakbérét, és néha úgy bánik vele, mint elnéző apa a butus kisgyerekkel. AA akár hálózati személy is lehetne, aki az anyaországból követte a menekülő lába nyomát – megvallom, én ilyesfajta titkosszolgálati históriára gyanakodtam -, ebben az esetben XX-ről ki kellett volna derülnie valaminek, amiért érdekes a hazai establishment számára, és ezért megfigyelésre ítélték. XX azonban körülbelül az, aminek látszik, AA pedig éppen ezt akarja belőle: az állati szinten élő, primer ösztönlényt, akinek életcélja a puszta létfenntartás, illetve a mohó, céltalan harácsolás. Ahogy AA rávilágít, XX soha nem megy haza a családjához, mert szüntelen pénzéhségét csak itt elégítheti ki. XX, akinek fojtogató volt a hazai – unortodox, illiberális – politikai légkör, s ezért tette át székhelyét egy másik világba, ezt az embertípust tanulmányozza, róla szeretné megírni élete fő művét, ami egyszer majd halhatatlanná teszi. Kissé kimódoltnak hat a magyarázat, de kétségtelenül passzol Mrozek írói világához.
Szilveszter van, előkerül egy nagy üveg pia, a felhőződő elmék és a lassan lekapart civilizációs maszk alól előbukkannak a valódi mozgatórugók, a két ember igazi természete. Látszólag két világnézet, két kibékíthetetlen ellentétben álló világ kisszerű összecsapását látjuk: a – másoknak – keményen dolgozó munkás és a kultúra embere mégis egy, a lábat súlyosan szorító cipőben jár. Az Emigránsok egyik szereplőjét sem szeretjük meg, mindkettő merő önáltatás, tíz körömmel kapaszkodik csalárd illúzióiba. Az önbecsapásnak azonban, ha akarjuk, ha nem, egyszer vége szakad, és ekkor a másik tükrében mindenki megpillanthatja saját arcát. XX soha nem megy haza, hiába hajtogatja csökönyösen, s még öngyilkos sem lesz, hogy bebizonyítsa, más, több egy igavonó, abrakot leső baromnál: de AA teljesítménye szintén nulla sor, nulla betű. A szabad levegőtől szabad gondolatokat remélő művész csak hamvába holt ambíciókat tud felmutatni, s a két ember élete a dohos pince falai között, idegenben akad el végleg.
A szűk térbe szorított előadás komor díszletvilága a barna csövekkel, a kopott bútorzattal és avítt ruhákkal évtizedeket repít vissza minket az időben, a jelent csak az ismert márkájú és csomagolású kutyatáp képviseli. A színészek közül Molnár Gusztávnak jutott a hálásabb feladat, ő már az 2015-ben megszűnt Szputnyik Hajózási Társaságból is kiragyogott tehetségével. Molnár jó ritmusérzékkel mutat meg minden lépcsőfokot, ahogy XX úr a bamba növényi vegetálásból eljut a részegség felszabadító stádiumáig, majd az azt követő letargiáig, és átéli az érzelmek sokféleségét: a frusztrációt, a tomboló agressziót, végül a depresszió kilátástalanságát. Géczi Zoltán szerepe visszafogottabb, egy csendben lapuló vadból kell kibontania az önhitt, de valójában szintén frusztrált, élethazugság-csapdában vergődő, célját hirtelen elvesztett értelmiségi figuráját. A két színész közti kémia elvitathatatlanul működik, szinte láthatóvá válik a játéktérben a bizarr kötelék, amely összefűzi őket. Az összjátékuk teremtette drámai feszültség kárpótol azért a cseppnyi hiányérzetért, amiért az előadás hangsúlyosan elfüggönyözi magát a jelentől, s így a nagyon szájbarágós „unortodox, illiberális” valójában öncélú kacsingatás lesz: az Emigránsok azonban fájdalmasan időszerű, s az is marad még nagyon sokáig.
Hegedüs Barbara
