Saját művészi alkata keleties, romantikus, színes ornamentikájú, de fegyelmezetten komponált épületeket eredményezett. 170 éve, 1845. augusztus 27-én született Pesten Lechner Ödön építész, a szecesszió kiemelkedő képviselője.
A századforduló egész építészetén belül Lechner Ödön az egyetlen, aki az általa forrásnak tekintett történelmi motívumkincsből nem historizáló felfogással hozott létre korszerű „magas művészeti” stílust. Ennek révén művészete felülemelkedett a regionális és nemzeti kategórián. Lechner építészeti nyelve felismerhetően és érzékelhetően kötődik a népművészet formavilágához, de azt építészeti stílussá alakítva, kiemeli etnikai határai közül.
Lechner Ödön jómódú polgárcsaládból származott, ügyvéd apjának téglagyára is volt, így korán megismerhette az építőanyagokat. 1865-től a József Ipartanodában (a későbbi Műegyetemen) Skalnitzky Antal tanítványa volt, majd a berlini építészeti akadémián képezte magát. Itt lett a klasszicizmus híve s került kapcsolatba Pártos Gyulával és Hauszmann Alajossal. 1868-ban társult Pártossal, akivel 1896-ig dolgozott együtt. A fiatalon nősült Lechner hatévi házasság után elvesztette feleségét és két kisgyermekkel magára maradt.
„Magyar formanyelv nem volt, hanem lesz. Mert kell lennie. Ez a meggyőződés vezet életpályámon, amelynek egyetlen célja utat vágni a magyar formanyelv megalakítása felé.” (Művészet folyóirat, 1906)
1875-78 közt Clément Parent párizsi irodájában reneszánsz kastélyok helyreállításán dolgozott, ezután egy időre a francia reneszánsz híve lett. Huszka József hatására a keleti, indiai és perzsa stílusokat is tanulmányozta, ezek révén jutott el egy magyar stílus igényéhez.
Hazatérése után Pártossal több pályázaton nyertek: a szegedi Városházát, a budapesti Drexler-palotát (Deschler-palota, MÁV Nyugdíjintézet, később Állami Balett Intézet) és több pesti bérházat is építettek eklektikus stílusban (Thonet-palota, Váci utca 11.). Lechner 1889-ben Angliában tett tanulmányutat Zsolnay Vilmossal. Barátságuk és ottani tapasztalatai – a Kensington Múzeum kerámiagyűjteménye, és vidéki angol kastélyok megismerése, az angol koloniális, „indus stílus” – segítették egyéni kifejezésmódjához.
Pezsgő kulturális élet jellemzi ezt az időszakot: nagyszabású építkezések, az 1896-os millenniumi ünnepség, nemzetközi elismerések a világkiállításokon – az ébredező nagyvárosban, Budapesten egyaránt otthonra talál a zene, a festészet, az építészet és az irodalom.
Saját művészi alkata keleties, romantikus, színes ornamentikájú, de fegyelmezetten komponált épületeket eredményezett. E stílus leglátványosabb eredményei Pártossal közösen a kecskeméti Városháza, az Iparművészeti Múzeum, továbbá a Magyar Állami Földtani Intézet és a Hold-utcai Postatakarékpénztár. Ez utóbbi a századforduló magyaros ízlésének legjellegzetesebb példája, mégis, újszerűségét mutatja, hogy Lechner ezután több állami megbízást nem kapott, mesteriskoláját sem engedélyezték, s követőinek alkotásai (Pl. a Korb-Giergl-féle Zeneakadémia) is csak redukálva valósulhattak meg. Az is jellemző, hogy a Lechner Ödön és Pártos Gyula tervei szerint 1893 és 1896 között felépült Iparművészeti múzeumot a cigánykirály palotájának csúfolták. Hatása mégis továbbterjedt, a stílus elfogadott lett, Komor Marcell, Jakab Dezső és mások révén. Az európai szecesszió kiemelkedő épületének számító palota megoldásai különlegesek. A magyaros ornamentikával gazdagon díszített külső-belső kerámiaburkolata, (mázas kerámiacserép) tetőhéjazata a világhírű pécsi Zsolnay-gyárban készült. Érdekes, hogy maga Lechner 1911-ben a visszaemlékezéseiben írja, hogy művészeti felfogása az idővel némileg megváltozott: „ma, ha úgy néha az Iparművészeti kapuját nézem, igazán haragszom rá. Egy kissé nagyon is ‘indus’ nekem”
Visszafogottabb művei Zala György műteremvillája Budapesten és a szegedi Deutsch-ház homlokzata. A gyönyörű kőbányai Szent László plébániatemplom több tervvariánson át jutott az első, bizáncias elképzelésektől a megépült bazilikális, keresztházas, egy fő és két kísérőtoronnyal díszített, gótizáló végleges változatig.
Utolsó megvalósult alkotása a pozsonyi Katolikus Főgimnázium s a mellette álló Kék templom, Erzsébet királyné emléktemploma. Fontos műve a nagybecskereki (ma: Zrenjanin, Szerbia) városháza s az Ernst Múzeum homlokzata és előcsarnoka is.
„Szerénytelenség nélkül mondhatom, hogy a barokk stíl szempontjából bárkivel szemben felvehetem a versenyt. Megmutattam a szegedi városházánál, hogy otthon vagyok és pedig alaposan, ennek a kornak rekonstruálásában. De nem tartom művészi feladatnak…” (Lechner Ödön: A magyar építőstílusról, Szeged, 1902, Vállalkozók Lapja, 1902, VI)
Lechner egyedül és másokkal együtt rengeteget dolgozott, több mint 30 pályázaton vett részt, s többnyire nyert vagy díjat kapott. 26 épülete valósult meg, ezeket anyaghasználati és szerkezeti újítások jellemzik. Formavilága egyéni, gazdag és újszerű, legkarakteresebb, iskolateremtő építészünknek tartják, aki egy sajátos magyar nemzeti stílus megteremtéséért fáradozva népi elemekkel gazdagította művészetét. Szecessziójának fő jegyei a pécsi Zsolnay-gyárban készült színes majolika-, pirogránit- és eozindíszek. Modern épületszerkezeteivel, festői tércsoportosításával a korszerű építészeti törekvések európai rangú képviselőjének tekintik.
A MIÉNK (Magyar Impresszionisták és Naturalisták Köre) képzőművészekből álló kör tagjaként Szinyei Merse Pál, Ferenczy Károly, Rippl-Rónai József, Kernstok Károly mellett Lechner Ödön is állandó vendége volt a Japán Kávéháznak.
A lechneri formák gazdagsága, fantáziavilága, művészetének újító megoldásai, egyéni stílusa kiemelik őt a hazai építészek sorából és egyenesen a 19. század végének halhatatlan, világszínvonalú mestereinek élvonalába sorolják, többek közt a katalán Antoni Gaudí, a belga Victor Horta, a skót Charles Rennie Mackintosh és az osztrák Otto Wagner mellé.
Rengeteg tanítványa és követője volt, ők azonban inkább formai, mint tartalmi megoldásait vették át. Lechner a korszerű építészet egyik kezdeményezője volt hazánkban, a népművészet formavilágát a magas építészet, a monumentalitás szférájába emelte, elveit írásaiban is kifejtette. 1914. június 10-én Budapesten halt meg. A Nyugatban megjelent búcsúztatójában Bálint Aladár így írt róla:
„Írással, eleven szóval, jelekkel, mindenképpen, ahogy lehet, belé kellene égetni a köztudat láthatatlan testébe, hogy Lechner Ödön nagy ember volt, nagy művész, zseni, és elpihenése nemcsak Magyarország, hanem az egyetemes kultúrába kapcsolódott egész világ gyásza. Azok az értékek, melyeket teremtett (amelyek teremtésétől el nem ütötték), mindnyájunké, és nemcsak a megfoghatóságukban azok, hanem továbbható, impulzív erejükben, lehetőségeket megnyitó potenciájukban is. Sőt ezekben elsősorban, mert az elpihent nagymester legtöbb tervét, leggrandiózusabb elképzeléseit, sajnos, nem engedte tettre váltani ellenfeleinek rövidlátó, fenekestül romlott tábora.”
Szobra az Iparművészeti Múzeum – a magyar szecesszió egyik legszebb épülete – előtt áll. 2001-ben posztumusz Magyar Örökség-díjjal ismerték el a magyar építészetet megújító munkáját.
A szecesszió elválást, elszakadást jelent, a múlttal való szakítás igényét a technikai fejlődés és a társadalmi változások hozták létre. Az építészet, a többi művészethez hasonlóan, elfordult a múlt felületi, külsőségekre építő másolásától, s főleg stilizált formákat alkalmazott, de tartalmilag, a tér- és tömegalakításban nem tudott újat teremteni. Lechner művészete e téren is többet nyújt a szecesszió átlagos alkotásainál.
