Versek, novellák, történetek, dalok, szomorúak és vidámak még a világ legborzalmasabb helyein is születnek. Földes László Hobo A Gulag virágai című előadása szerint ilyen hely (is) volt a Gulag.
Ha nincs a legvégén a két Varlam Salamov-novella, az egyébként erőteljes hangulatú és fontos missziót vállaló alkotás elkeveredik saját narratívája megjelenítésének útvesztőjében. A küldetés komolyan vétele, a hiánypótló szándék egy idő után annyira érezhető, hogy a néző kénytelen belenyugodni: itt az előadás mindössze a mannához a köret.
A Gulag virágai a Nemzeti Színházban
Közhely, hogy a nagy erejű művészi alkotásoknak nem feltétlenül kedvez a polgári nyugalom. Kit itt belépsz, ne hagyj fel minden reménnyel: versek, dalok, novellák, regényfoszlányok az alvilág legmélyebb bugyraiban (is) születnek, bizonyíték erre – hogy csak magyar példákat hozzunk – Radnóti Miklós kockás füzete, vagy Faludy György Recsk-regénye, a Pokolbéli víg napjaim. És az a Gulagon született tengernyi vers és prózai szöveg is, amelyeket az egymás sarkát taposó diktatúrák feldolgozás-lázában valahogy tényleg elfelejtettek. Márpedig, ha el szeretnénk kerülni a történelmi amnéziát, a Gulag is emlékezetünk gazdag tartományát kell hogy képezze, így muszáj számot vetnünk a szovjet poklok művészetével.
Földes László, a honi blueskultúra nagyágyúja Kozma Andrással, a Nemzeti Színház dramaturgjával 2009-ben utazott a helyszínre, a Perm-36-os táborba, ahol annyira megérintette Vaszil Sztusz története – az ukrán költő saját verseit nyelte le, látogatóba érkező felesége pedig hasonló módon csempészte ki férje költeményeit a táborból -, hogy személyes indíttatása mellett főként ez az élmény inspirálta a történelmi abszurd színreviteléhez. Hobo rendezői partnert talált a Nemzeti igazgatója, Vidnyánszky Attila személyében, s a nemes szándék mellé már csak egy jó színdarab megírása maradt a duó feladatául.
A Gulag virágai expozíciójában Földes lép be csíkos pólóban a Kaszás Attila-terem kicsiny színpadára, és jellegzetes füstízű hangján ismerteti a hátteret és az alkotói szándékot. A bevezetőből kiderül, hogy az előadás által használt produktumokat, a szenvedések versekbe, novellákba dolgozott tapasztalatait a magyar Gulagirodalom Pandóra-szelencéjét nyitogató alkotók a reveláció erejével szándékoznak most a közönség elé tárni. Az előadás célja tehát az ismeretlen vagy elfeledett táborlakó-művészek apoteózisa, a múlt rémisztő és felemelő írásos mementóinak mumifikálatlan feltárása: ki kell ásni a műveket az elfeledés hamuja alól, előcsalogatni őket a történelem feneketlen gyomrából.
Hobo rövid felvezetője után lépünk be a darabba. Földes kopott-szakadt, szürke kabátot ölt, már át is alakult egy lengyel származású, szovjet nevelőotthonban nevelkedett fiatalemberré, és Hoborovszkij – kissé kimódolt szójáték – bőrébe bújva fordulatos élettörténetet mesél el. Léda tojásaitól indulunk, s természetesen a százezreket állattá alacsonyító Gulagig érkezünk, hisz ez az előadás valódi témája s valódi színtere. Ezen a ponton már nyilvánvaló, ami addig is sejthető, hogy a lengyel férfi életszilánkjai puszta ürügyként szolgálnak a nagy célhoz, a nagy utazáshoz és a megérkezéshez – valakit csak követni kell -, majd pedig az előásott versek, novellák, irodalmi szövegek ismertetéséhez, közkinccsé tételéhez.
A hatvanas években játszódó előadás legegységesebb része a Gulag előtti szakasz. Hobo mesél, Rácz József, az előadás másik szereplője mintegy mellékesen játszik, például kihallgatótisztet vagy rendőrt, a tangóharmonikás Pál Lajos pedig a tábor kalászos, vörös csillagos, sarló-kalapácsos kapujában muzsikál. Tökéletesen működik a hangulatteremtés: mindenütt félhomály uralkodik, gomolyog a füst, a plafonra szerelt, ide-oda lendülő lámpa finom fény-árnyék játékokat hoz létre, minket pedig félálomszerű kábulatba ringat Hobo rekedt hangja, a noiros atmoszféra, magába szippant a történet. A vonat megérkezése után, nagyjából az előadás egynegyedénél azonban egyre inkább megmutatkoznak a tanácstalanság jelei. Mégis milyen formában dolgozzuk fel ezt a muszáj-művészetet? Halomban fekszenek a teleírt papírok a színpadon a régi tárgyak, a szögesdrót és a kopott csajkák között, mihez kezdjünk velük?
A Gulagra érkezés utáni történet szerint a táborban egy november hetedikén megrendezendő műsorhoz keresnek szereplőket és szerzőket, ebben a kontextusban jönnek létre a művek, az előadás tárgyai. Az ötlet nem légből kapott, a parancsnokok számára valóban presztizskérdést jelentett a lágerszínház, ahol kedvükre tömhették ideológiával a rabok fejét, követelhették tőlük az indulókat, a csasztuskákat, a népvezérekhez szóló lelkesítő verseket. Amik mellett stikában persze megszületett a valódi művészet is. A lágerműsor ötlete a színpadon mégse működik igazán jól. Hiányzik az igazi kötőanyag, a főszereplő fiú sorsfonalának továbbgombolyítása kurtán-furcsán félbeszakad, érdektelenné, feleslegessé válik, nem kerekedik tovább a történet, s így a feszültség hamar elillan. Nem kell a púder, nem kell a vaker, a Gulag önmagában is elég érdekes és megrázó, mondhatnók ellenérvként, mégis: azzal, hogy az alkotók elhanyagolták az egyéni sorsot, a néző egy idő után egyedül, érzelmi kapaszkodók nélkül marad. Pedig jól érezték, hogy kell az azonosulási pont, nem véletlenül ötölték ki a lengyel fiú karakterét, kár, hogy a táborba érkezés után kiengedték a kezükből. Talán mégis Földes személyét gondolták igazi kapocsnak, bizonytalanodunk el – a háttérben pergő vetítés is általában őt és 2009-es lágerlátogatását mutatja -, de akkor meg mire kellett eddig Hoborovszkij figurája?
Az is zavaró, hogy a sok szövegbakizás ellenére erős drámai feszültséget teremtő, a visszafogott és szenvedélyes előadásmódot jó ritmusban váltogató Hobón sajnálatosan túlnő Rácz József parádézása, aki a tábor kultúrfelelősének szerepében az egész hacacárét vezényli, és aki épp olyan, mint egy rongyosra koptatott zsebdiktátor-karikatúra. Mellékszereplőnek elmegy, első karmesternek harsány és fárasztó. Az előadás egyébként próbálja távoztatni magától a didaktikusság ördögét, s dicséretesen oldani a pátoszt a humorral, a tragédiát a komikus stillel. Más kérdés, hogy előbbi mégis jobban megy neki. Nagy-nagy rejtély – legalábbis számomra – a Lenin-szcéna. Az alapvetően borongós vagy felkavaró hangulat hirtelen komédiába fordul, ami nem lenne baj, sőt: Vidnyánszkyék nyilvánvalóan ki akarták pellengérezni a szocialista idea szellemi vezérének, s ezért legnagyobb felelősének tartott forradalmárt (tömeggyilkost?). A megvalósítás hogyanja viszont kissé problematikus. Vlagyimir Iljics felébred mauzóleumában, kimászik a koporsóból, fel-alá vonul a színpadon, és úgy ordít és hadonászik, mint egy Vaczak Szállóba oltott Hitler-paródia. Tóth József ripacskodása ezúttal is csak ritkán szellemes, sokkal inkább érthetetlen. A poénok kínosak, nem működnek jól, a csúcsponton is maximum elszórt nevetgéléseket csalnak elő a nézői torkokból. Ráadásul az egész jelenet totálisan idegen anyag az előadás testében: nem illeszkedik sem az előzményekhez, sem a végponthoz, öncélú, rosszul üzemelő betét, ki tudja, miért ragaszkodtak a beillesztéséhez.
A szereplők kezében közben szerencsére folyamatosan nyílnak a Gulag virágai. A színészek, mint a lágerműsor összeállítói, fel-felemelnek a halomból egy megsárgult papírost, felolvassák a szöveget és a szerző nevét, visszavetik a halomra. Eörsi István és Karig Sára sorain kívül még több száz vagy ezer mű hever ott, sorsok kiemelve a sokszázezer meghurcoltból. Ezek a textusok valóban megrendítők, még a rossz versek is. A Varam Salamov-novellák (Cherry brandy, A vörösfenyő – utóbbit Földes ismét önmagaként, az első taps után mondja el, és a növény szögesdrótból összeeszkábálva meg is jelenik a színpadon) pedig hátborzongatóan szépek, visszaadják az előadás súlyát, és igazán passzolnak Hobo előadásmódjához. Még akkor is, ha nyelve túl gyakran bicsaklik a szövegbe. A darab sűrű játszásával ezt a hibát remélhetőleg kiküszöböli majd.
In summa: A Gulag virágai hatásos, nyers színpadképet teremt a régi tárgyakkal, levelekkel, versekkel, a kapuval, a szögesdróttal, a vonattal, a füsttel – a díszletet (Olekszandr Bilozub munkája) a közönség a nézőtérről távozva testközelből is megnézheti. A darab megrendítő dokumentumokat tár a történelmi utód elé, s válogató kezét szerencsére nem vezeti az aktuálpolitika divatja (vagy öt néző bámult meghökkenve egymásra Eörsi István nevének említésénél, mintha a Nemzetitől nem várták volna ezt, és még a Holocaust felvetésének pillanatában is átszivárgott hozzám a túloldalról némi hőbörgés, ami természetesen nem az előadás felelőssége). A történettel és az igazi egységgel a színház azonban adós marad. A kockázatosan széttartó dramaturgia, az egymástól némileg függetlenedő ötletek halmaza, és az azonosulási pontot kínáló főhős elmaradása óhatatlanul maga után vonja a nézői figyelem elkalandozását, ami ráadásul épp akkor – a Gulag embertelen világába történő belépés után – következik be, amikor a legnagyobb szükség volna rá.
Hegedüs Barbara
