„Néha csak az tény, hogy él, csodás élménnyel töltheti el az embert!” Maurice Druon írásművészetében szerencsésen egyesítette Zola, Balzac és Dumas örökségét, meseszövése és remek emberábrázoló képessége is a nagy elődöket idézte.
Maurice Druon francia író, politikus, egykori kulturális miniszter 1918. április 23-án Párizsban született, de gyermekkorának javarészét Normandiában töltötte. Már igen korán, középiskolás korában publikált különböző irodalmi folyóiratokban, s országos tanulmányi versenyt is nyert. A középiskola után politikatudományi, majd bölcsészeti tanulmányokat folytatott. A második világháború elején egy ideig katonáskodott, leszerelése után ismét visszatért az irodalomhoz, 1939-ben írta első darabját, Mégarée címmel (1942-ben mutatták be Monte Carlóban.) Franciaország német megszállásakor (1940) csatlakozott az ellenállási mozgalomhoz, majd 1942-ben Spanyolországon és Portugálián keresztül titokban Angliába szökött, ahol a londoni rádió francia osztályán dolgozott. 1943-ban nagybátyjával, Joseph Kessellel, a neves riporterrel együtt írta meg a francia ellenállók himnuszának (Le Chant des partisans) szövegét.
„A hatalom azoknak a beleegyezése nélkül, akiken gyakorolják, önámítás, amely soha nem tart sokáig; különösképp törékeny az egyensúly a félelem meg a lázadás között, amelyik egy szempillantás alatt felborul, amikor elegendő számú ember egyidőben ébred tudatára, hogy hangulatuk azonos.” (Maurice Druon: Liliom és oroszlán)
A háború után visszatért szülőföldjére, s elhatározta, hogy csak az írásnak szenteli életét. 1948-ban jelent meg az Emberek alkonya című regénytrilógiájának első kötete Finom famíliák címmel, melyet Goncourt-díjjal jutalmaztak. A mű két nagypolgári család három nemzedékének tízéves történetét mutatja be 1916-tól 1926-ig. 1950-ben megjelent a második kötet Szabadesés, majd egy évvel később a harmadik kötet Találka a pokolban címmel. Trilógiájával Druon egy csapásra meghódította a közönséget, s ami talán még nehezebb, a kritikusokat is. Írásművészetében szerencsésen egyesítette Zola, Balzac és Dumas örökségét, meseszövése és remek emberábrázoló képessége is a nagy elődöket idézi
1954-ben jelent meg Élni kéj című regénye, melyben egy olasz kurtizán életét írta meg, majd 1956-ban A Mondez-palota című kisregényében szellemesen, szórakoztatóan festette meg a dél-francia nemesség széthullását. 1955-ben merész vállalkozásba fogott: írói munkaközösséget szervezett, ennek segítségével megkezdte egy hét kötetből álló történelmi regénysorozat megírását, amely Elátkozott királyok címmel eleveníti fel két és fél évszázad történetét, Szép Fülöptől IV. Henrikig. Ez a ciklus már nem aratott egyértelmű sikert, legalábbis az irodalomtudósok körében, akik a szerző szemére vetették, hogy a népszerűség kedvéért feladta a balzaci-zolai hagyományokat és mélységeket. Az olvasók viszont szórakoztatónak találják e műveit is, s talán ez a legfontosabb.
„A pénzemberek fantáziája semmivel sem kisebb, mint a hódítóké, és rosszul ismeri őket, aki feltételezi róluk, hogy csupán a nyereségvágy lelkesíti szívüket. Számításuk mögött gyakorta a hatalom elvont ábrándja húzódik meg.” (Maurice Druon: A megfojtott királyné)
Irodalmi munkásságával párhuzamosan Druon a közéletben is komoly szerepet vállalt: számtalan kulturális testület tagja, több kétoldalú bizottságban komoly pozíciókat töltött be. A politikai életben is jól csengő név az övé: a gaulle-ista politikus 1973 és 1974 között Pierre Messmer miniszterelnöksége idején a kulturális miniszteri tisztséget is betöltötte, majd 1978-tól 1981-ig az Európa Tanács parlamenti képviselője volt. Még 1966-ban választották meg a nagytekintélyű Francia Akadémia tagjává – ahol akkor ő volt a legifjabb -, majd 1985-ben annak vezetőjévé, azaz örökös titkárává a tagok titkos szavazatai alapján. 1999 októberében lemondott e tisztségéről, s 2000. január 1-jén tiszteletbeli örökös titkár lett.
„Minden ember, aki meghal, a világegyetem legszegényebb embere. És ha majd minden kialszik, felbomlik, szétfoszlik, ha majd a székesegyház megtelik árnyékkal, ez a nagyon szegény ember ugyan mit fedez fel a másvilágon? Megtalálja-e azt, amire a vallás tanította? De hát mi egyéb volt a vallás tanítása, mint hatalmas, nyugtalanító bizonytalanság?” (Maurice Druon: Az elátkozott királyok I-III.)
Számos külföldi akadémia tagjai között tudhatta maagát (a marokkói, a görög, a román), s ezen kívül díszdoktora volt a bostoni és a tiranai egyetemnek is. Munkásságát több rangos kitüntetéssel ismerték el, a többi között a francia Becsületrend Nagykeresztjét is megkapta. Maurice Druon 91 éves korában 2009. április 14-én hunyt el Párizsban.
