Tadeusz Slobodzianek darabja és Máté Gábor rendezése olyan morális határhelyzetbe viszi a nézőt, ahol a bűn mocskától senki sem marad érintetlen: még arra is fröccsen néhány csepp, aki a vész elől a világ másik szegletébe menekült.
A mi osztályunk a Kamrában
Tíz osztálytárs sorsfonalát csippenti fel az előadás, a helyszín Lengyelország. 1925-öt írunk: aligha kell hosszan ecsetelni, miféle históriai határhelyzetbe érkezünk meg lassan, ahol a megmérettetett emberek majd könnyűnek találtatnak. A mi osztályunk a húszastól a kétezres évekig szövi a cselekményszálat, a történet pedig a bűn, a bűntudat, az emlékezés elleni küzdelem, a szörnyű halálok és a gyorsan elhamvadó vagy csigalassan sorvadt életek keresztmetszetében a huszadik század egyik szimbolikus rémtettének hatástörténetét fejti fel.
Néhány ember több ezer zsidót terel egy pajtába, majd rájuk gyújtja. Mindenki benn pusztul. Ez a tett maga. Persze megelőzi, előre jelzi néhány baljós ómen: az osztálytársak közül többen már az iskolapadban előszeretettel zsidóznak és piszkálódnak, tisztulnak az erővonalak, kirajzolódnak a szimpátiák és feszültségek. Aztán az esemény radikalizálódik: agyonverik a tanárnak készülő zsidó Jacob Kacot (Kovács Lehel), megerőszakolják Menachem feleségét, a kisgyerekes Dorát (Pálos Hanna). A vágóhídra terelés és tűzgyújtás csak ezután következhet, mintha egy lavina indulna meg, amit már senki nem akar megállítani: halálsikolyok, égett hús szaga, romeltakarítás közben felismert áldozatok, falubeliek, kisbabák. A tömeggyilkosság nem a színdarabíró képzeletének műve, valóban megtörtént.
Slobodzianek nem fáradozik az „egyszer volt, hol nem volt” szépítésével. Ami a gyilkosság után történik, az tulajdonképpen berendezkedés a vegetálásra. A darab senkit sem mentesít, szinte szenvtelenül, mégis nagy érzelmi hatásfokot generálva mutatja meg, hogyan forgácsolódnak szét a jellemek, hogyan roppannak a sorsok és gerincek a történtek súlya alatt. A bűnösök különböző utakat választanak a túléléshez: kit ájtatos pappá szentelnek (Szacsvay László), ki megmentett zsidó asszonyt vesz feleségül, hogy mindketten a feldolgozatlan múlt zombijaivá váljanak (Újlaki Dénes és Bodnár Erika), ki elpusztul (Takátsy Péter), más pedig a bűnösök padjára kerül, hogy valódi feloldozás nélkül álljon fel onnan (Bán János). Az üldözöttek, áldozatok élete is megfeneklik. A halottak festékfoltos arccal, kísértet-mementóként kóvályognak a színpadon, az élők pedig soha nem találnak nyugvópontot a világban. Menachem (Rajkai Zoltán) túléli ugyan a háborút, meggyilkolt családja és saját jellemhibái kicsinyes bosszúba majd öngyilkosságba hajszolják. A keresztény Zocha (Pelsőczy Réka) elnyeri méltó büntetését az embermentés miatt: kitaszítottság, boldogtalanság és elhagyatás a jutalma. A világégés elől Amerikába menekült Abram (Haumann Péter) az egyetlen kívülálló, aki sokáig nem tudja, mi zajlik egykori társai között: a rózsaszín szemüveg elvesztésekor összeomlik, vádol és hibáztat, de tudjuk, a messzeségből könnyű, még az is belekeveredik a szörnyű játszmába, aki ott se volt, épp az elmeneküléséből fakadó hiány miatt. Abram kicsit mi vagyunk: a távollévő és a történelmi utód mindig okos és erkölcsös, hiszen sosem kell szembesülnie a részt vevő dilemmáival, aki már attól bűnössé válhat, hogy a szeszélyes történelem jelenlétre ítélte.
A mi osztályunk kevés dialógussal dolgozik, ahogy a valódi színészi akciókat sem erre a drámára találták ki. A politikai kataklizmák a kezdő párbeszédekben már rányomják bélyegüket az osztály mindennapjaira: a copfhuzigálás és gyerekes huzavonák mellett elhangzik néhány derekas zsidózás, csak úgy lazán mondatokba fűzve, ahogy a korban illett. A szereplők legtöbbször nem egymáshoz, hanem a hallgatósághoz, azaz a közönséghez beszélnek, mintha az utókornak panaszolnák sérelmeiket: nem csak az élők, de a holtak is, akik kínhaláluk utolsó másodpercéig minden gondolatfoszlányukról beszámolnak nekünk. Az osztály tagjait összeköti valami bizarr és borzasztó kötelék, mely főként a gyilkosságok után fűzi őket mindörökre egybe, s még évtizedekkel később is kifeszül részeg éjszakákon öntudatlanul elmotyogott mondatokban, lepisszegésekben, tagadásokkal teli tárgyalótermi jelenetekben. Milyen módon érnek kriptofasiszta gyerekekből valódi, ha nem is testvér-, de osztálytárs-gyilkosokká az emberek, és aztán mit kezdenek ezzel a saját magukról szerzett tapasztalattal? A magyarázatot már nem csak az érában kell keresni, de az emberi lélekben is, ami Slobodzianek darabjában mélységes, sötét és érthetetlen.
Máté Gábor a színpadi megjelenítésbe egyébként nem pakol sokkoló elemeket: sem a nemi erőszakot, sem a gyilkosságokat nem látjuk, a jelenetek ereje a szavakban és a stilizált mozdulatsorokban rejlik. A színészek vállán nagy súly pihen, mindannyian becsülettel megbirkóznak vele: összjátékuk abszolút egyenrangúságot teremt, senki nem teng túl, a visszafogottság, a fojtott drámaiság dominál a legmegrázóbb pillanatokban is. A színpadon alig vannak színek, minden komorsötét, vagy kifakult, barnás, akár poros fiók mélyéről előkapart régi fényképeken. A díszlet padokból áll, az iskolai egyenruhába bújtatott szereplők ide-oda húzzák-vonják őket, a falon tábla lóg krétával, ezen jelzik mindig az évek múlását. Azzal a gesztussal pedig, hogy a jelenig megismerjük a szereplők sorsát és a tömeggyilkosság utóéletét, Slobodzianek minket is belekever: múlt és jelen rettenete egymásra exponálódik, az előadás a régvolt felidézésével tudatosítja a tudattalanul továbbélő előítéleteket, melyek a múlt – és a jelen! – bűneihez vezettek vagy vezethetnek újra.
A mi osztályunk öt éve megy a Katona Kamrában. Még sok, ha nem is boldog, de méltó születésnapot kívánunk neki. A közönségnek szüksége van ehhez hasonló színdarabokra, ami fel ugyan nem oldoz senkit, de életre szóló tapasztalatokat nyújt. Ha kijutunk a fényre, lesz min elgondolkoznunk.
Hegedüs Barbara
