„Boldog voltam, mert egész életemben azt csináltam, amit a legjobban szerettem. Végigjátszottam az életet.” 35 éve halt meg Molnár C. Pál festőművész, grafikus, az itáliai neoklasszicizmust meghonosító római iskola egyik magyar képviselője, az egyházművészet megújítója.
„A művészet nem játszik a politikával. Amaz örök, emez a korhoz idomul és változó. Úgy gondolom, hogy az igazi művészet a vallás megnyilatkozásának egy formája.”
Molnár-C. Pál (Molnár C. Pál) 1894. április 28-án született Battonya-Tompapusztán, a „nagy festők évében”: Szőnyi Istvánnal, Aba Novák Vilmossal és Dési Huber Istvánnal egy időben. Édesanyja, Jeanne Contat Svájc francia részéről jött Magyarországra nevelőnőnek. A László birtok gazdatisztjéhez, Molnár Józsefhez ment feleségül, és végleg Magyarországon maradt.
Hogy „közönséges” nevének különleges hangzást adjon, hozzátoldotta a C betűt, utalásként svájci francia édesanyja, Jeanne Contat családnevére. Jó érzékkel választott, mivel a három kezdőbetű szignókénti használata már pályakezdőként márkás értéket előlegezett műveinek, barátai később csak MCP-ként emlegették. Tompapusztai földesúr támogatója gépészmérnöknek szánta az aradi gimnázium elvégzése után, de 1914-ben első díjat nyert rajzával egy országos ifjúsági pályázaton és megerősödtek művészi ambíciói.
Művészeti tanulmányait 1915-ben a Képzőművészeti Főiskola elődintézményében, a budapesti Mintarajziskola és Rajztanárképző főiskolán kezdte, miközben házi tanítóskodással kereste meg a megélhetését. Képességeit a magyar impresszionizmus nagymestere, a tanoda igazgatója, Szinyei Merse Pál azzal is értékelte, hogy nyári szünidőben magával vitte Fonyódra unokái mellé nevelőnek. Majd államtitkár mecénásánál lett nevelő, ahol ismét rámosolygott a szerencse: 1918-ban a család magával vitte Svájcba. Így világot látott, a múzeumokat tanulmányozta, és felkereste édesanyja rokonait is. A családi kötelék is segített tervei megvalósításában: 1920-ban három sikeres kiállítást rendezett Svájcban akkori példaképe, F. Hodler tájképfestő hatása alatt. 1921-ben az önképzést párizsi tanulmányúttal egészítette ki, a Louvre-ban másolta a régi mesterek festményeit. 1923-ban egyéves franciaországi tartózkodása után hazatért, s egyházművészeti képeinek gyűjteményes anyagát a Belvedere Szalonban állította ki.
Molnár C. illusztrációi nemcsak a magyar művészetben, de világviszonylatban is jelentős értéket képviselnek művészettörténészek és bibliofil gyűjtők körében is. Kevesen tudják, hogy a római iskolás festő már ösztöndíjas korszakában népszerű grafikussá vált újságillusztrációi révén. A festőművész tusrajzaival, fametszeteivel, színes temperaképeivel díszített bibliofil könyvritkaságokkal foglalkozunk. Molnár C. Pál a grafikától a monumentális művészetig, nagy sikerrel művelte a képzőművészetek szinte valamennyi ágát.
1922-ben hazatért és a következő évben gondos előkészületek után a Belvedere Szalonban rendezett tárlatával mutatkozott be. 1925-ben tagjai közé fogadta a korszerű művészetet támogató KÚT (Képzőművészek Új Társasága), ami újabb lendületet adott további fejlődéséhez.
Kitűnő rajzoló- és fametsző adottságait felismerve rendszeres rajzolóként és illusztrátorként foglalkoztatták Az Est és a Pesti Napló című lapok. Hitelesen, egyedien mutatta be Pest és a pesti polgár életét; remek rajzokkal díszítette írók, költők – többek között Kosztolányi Dezső, Molnár Ferenc, Nagy Endre, Szabó Lőrinc – könyveit. 1927-ben az Ernst Múzeumban rendezett Egyházművészeti Pályázaton és kiállításon a Szent Ferenc-rajzsorozattal első díjat nyert, s a nagytekintélyű Gerevich Tibor professzor-kurátor javaslatára hároméves római ösztöndíjat kapott a Collegium Hungaricumba. Az ekkor beindult római iskola első növendékei között volt még Aba Novák Vilmos, Patkó Károly, Pátzay Pál és Szőnyi István.
Az 1930-as években jelentős művészi sikerek kísérték pályáját: 1931-ben az Ernst Múzeumban megrendezi gyűjteményes kiállítását. 1928-1931 között szívhatta magába a Collegium Hungaricum üdítő légkörét s a neoklasszicizmus stílusformáló szellemét, így vált festészete fő komponensévé a francia és az olasz piktúra figuratív-humanista vonulatának eggyé ötvözése. Legmélyebben a trecento és a quattrocento festészete hatott rá, de fontos impulzusokat kapott a metafizikus festészettől is. Az 1930-as években fametszéssel kezdett foglalkozni, még abban az évben nemzetközi pályázatot nyert Fioretti című fametszet-illusztrációjával. E technikával elsősorban irodalmi műveket illusztrált, kiemelkedő munkája Rostand Cyrano de Bergerac című drámájához készült, ezért a művéért valóságos díjeső érte az 1937-es Párizsi Világkiállításon: aranyérem, Grand Prix, „mention honorable”.
Nagy művei mégis a festmények. Képeinek többsége biblikus tárgyú, valamint aktkompozíció, jelentékenyek tájképsorozatai is. Legjelentősebbek vallási témájú képei; a barokkban megrekedt oltárképek után – igaz, hogy tízéves harc révén – mert és tudott újat alkotni, s a korszerű egyházművészet egyik úttörője lett. Angyali üdvözlete 1929-ben az úgynevezett nagy aranyérmet és az akkor legmagasabbra tartott Zichy Mihály-díjat hozta meg számára. Monumentális műveinek fő megbízója a katolikus egyház volt, így készült például a Városmajori templom Szent Imre oltára (1933), a Batthyány téri Szent Anna templom mennyezetfreskója (1938), XII. Pius pápa keresztje (1939).
Festészetének sajátos része a női szépség ábrázolása, a nőben a lét titkainak hordozóját látta. Sok helyzetben festette meg az örök nőt, a beteljesült boldogság jelképeként. Tájképei leginkább tájimprovizációk, de van köztük történelmi témájú alkotás és itáliai emlékkép is.
1945 után mint „egyházi festőt” kirekesztették a művészeti életből, 1959-ig csak egyházi megbízásokat kapott. Később a kultúrpolitika engedékenyebbé vált iránta, kül- és belföldi önálló tárlatokkal szerepelhetett, s egy sor nemzetközi seregszemlén nyert aranyérmet. 1974-ben a Munka Érdemrend arany fokozatával tüntették ki.
1981. július 11-én hunyt el Budapesten, néhány héttel korábban tette le az ecsetet, 87 éves korában. Egykori budapesti műtermében, a Ménesi úti galériában állandó kiállítása látható. 1988-ban alapítványt hoztak létre emlékére, ez a magyar képzőművészet tehetségeit karolja fel. 1990-ben szobrot kapott szülővárosában, ahol emlékszobát is berendeztek tiszteletére. 1994-ben több mint százezren tekintették meg műveinek tihanyi kiállítását, művei keresettek a műkereskedelemben.
