„A szépség a boldogság kiapadhatatlan forrása azok számára, akik felfedezik hollétét. Mindenütt elrejtőzik.” 130 éve, 1894. április 28-án született Molnár C. Pál festőművész, grafikus, a 20. század magyar képzőművészetének egyik legnépszerűbb alakja.
„Foglalkozásom és hivatásom olyan, amilyet a sors csak kivételezetteknek nyújt, kivételes órákban. Megadatott, hogy művész lehessek, akinek mestersége szenvedélyből és játékból tevődik össze. Hálás, boldog és megelégedett vagyok, ha szabad festenem, mert festeni jó.”
Molnár C. Pál 1894. április 28-án született Molnár Pál néven. Apja, Molnár József gazdatiszt volt László László földbirtokos battonya-tompapusztai birtokán, Svájc francia részéről származó édesanyja, Jeanne Contat pedig nevelőnő volt a László család gyerekei mellett. Az uraság támogatásával műszaki pályára készült, de amikor az aradi reálgimnázium diákjaként megnyert egy országos ifjúsági rajzpályázatot, végleg a művészetek felé fordult. Művészeti tanulmányait 1915-ben Budapesten, a Magyar Képzőművészeti Főiskola rajztanári szakán kezdte.
„A két világháború között Magyarországon is teret hódít a neoklasszicizmus, elsősorban Pátzay Pál és Ferenczy Béni szobraiban, Kontuly Béla, Molnár C. Pál, Aba-Novák Vilmos, Medveczky Jenő festészetében. Hatott rájuk az olasz Novocento mozgalom.”
A harmincas években az illusztrálás mellett plakáttervezéssel is foglalkozott, mégis inkább festőként vált ismertté. Az 1926-os egyházművészeti pályázatra beküldött Szent Ferenc a madaraknak prédikál című festményével a nagytekintélyű Gerevich Tibor professzor és kurátor javaslatára az elsők között nyert ösztöndíjat a római Collegium Hungaricumba, többek között Pátzay Pál szobrász, Szőnyi István és Aba-Novák Vilmos festő társaságában. 1928 és 1931 között három évet töltött Rómában, közben sokat utazott, festett és rajzolt szerte Itáliában.
Megélhetését egy államtitkár fiának korrepetitoraként biztosította, a nyári szünidőben az intézmény igazgatója, a magyar impresszionizmus mestere, Szinyei Merse Pál vitte magával Fonyódra unokái mellé nevelőnek. 1918-ban az államtitkár családjával Svájcba utazott, ahol önképzéssel fejlesztette tovább tudását, s édesanyja rokonainak segítségével Lausanne-ban és Genfben sikeres kiállítást rendezett. Ekkor született képei plein-air stílusúak, de megfigyelhető rajtuk akkori példaképe, a svájci Ferdinand Hodler tájképeinek hatása is.
1921-ben Párizsba utazhatott, miután egy svájci asszony megbízta egy Louvre-ban őrzött Tiziano-kép lemásolásával. A múzeumban más régi mesterek műveit is másolta, és a kortárs irányzatokat is megismerte.
Hazatérése után, 1923-ban állított ki először Budapesten a Belvedere Szalonban, s tette nevéhez az édesanyja családnevére utaló C betűt, így lett MCP a szignója. 1925-ben tagjai közé fogadta a modern művészeket tömörítő KÚT (Képzőművészek Új Társasága), ettől kezdve egyre gyakrabban vett részt csoportos kiállításokon. Azt Est-lapok (Est, Magyarország, Pesti Napló) illusztrátoraként különleges, általa rotációs rajznak nevezett technikát kifejlesztve készített lendületes tusrajzokat a pesti élet mindennapjairól. 1930-ban áttért a fametszésre, Fioretti (Szent Ferenc virágai) című fametszeteivel nemzetközi versenyeket nyert.
1931-ben feleségül vette a bécsi születésű, kitűnő pedagógust, Alice Gstettnert, aki később a Zeneakadémián berlini módszerrel éneket tanított.
Irodalmi műveket, többek között Kosztolányi Dezső, Megyery Sári, Bródy Lili és Szabó Lőrinc írásait illusztrálta. Grafikusi pályájának csúcsa Rostand Cyrano de Bergerac című drámájához 1932-33-ban készített fametszetsorozata, melyért az 1937-es Párizsi Világkiállításon Diplome d’honneur elismerést és Grand Prix aranyérmet kapott.
A második világháború vége felé a bombázások ideje alatt családjával együtt nélkülözött, félelmében így írt visszaemlékezéseiben:
„Drága otthon! Meddig ölelsz – ölelhetsz még puha, meleg öledben? Mert hisz az ágyúk még dörögnek. A bombák még hullanak. A ház felső emeletét már elvitte néhány nehéz gránát. A műterem mennyezetén három akna ütött félméteres rést.”
A reneszánsz, a trecento és a quattrocento művészete volt rá a legnagyobb hatással, de fontos késztetések érték a szürrealista és a metafizikus festészettől is. Ekkor dolgozta ki egyéni technikáját, amely többek között világos színeiben, a lágy tónusátmenetekben nyilvánult meg, fő törekvése a fantasztikum és a realitás ötvözése volt.
A mester a Madonna c. kompozícióját is római tartózkodása idején festette. A kép híven tükrözi az olasz festészet hatását, magán viseli a neoklasszicizmus jellegzetességeit. Képi világát tekintve a mű a trecento és quattrocento kismesterek hagyományaira vezethető vissza. A kép előterének Madonna ábrázolása és a háttér megkomponálása között ellentét feszül. József, az ács alakja a szentképek ünnepélyes áhítatát sugallja, a szigorú perspektívára épülő stilizált táj a kora reneszánsz kompozíciók világát éleszti újjá, de Máriájának légies alakja inkább a 20. századi nőtípus megtestesítője. A hagyományos ikonográfiától eltérő jellegű divatos ruházata is a profán színezetet fokozza. Ezzel a kettősséggel Molnár C. Pál legfőbb biblikus témájú festményén találkozhatunk. Képei inkább lírai meditatív szemlélődést sugallanak, mint szent áhítatot. A festményt a művész nem sokkal elkészülte után Megyeri Sárinak, a később Párizsban élő író-színésznőnek ajándékozta, akinek műveit illusztrálta is. Megyeri Sári – tőle származik a pulóveres elnevezés is – 1980-ban ajándékozta a képet a Magyar Nemzeti Galériának.
Hazatérve sorozatosan kapott fontos, elsősorban egyházi megbízásokat, sokszor párhuzamosan több munkát is végzett. A legjelentősebbek közé tartozik Budapesten a Városmajori templom Szent Imre oltárképe, a belvárosi Szent Anna-templom mennyezetfreskója, a Béke téri templom három szárnyas oltára és szülővárosa, Battonya plébániatemplomának Szentháromság szárnyas oltára. A korszerű egyházművészet egyik úttörőjeként szokatlanul merész és közvetlen stílusban nyúlt a szentek ábrázolásához, emberközelbe hozva őket.
1945 után “egyházi festőnek” minősítették, és kirekesztették a művészeti életből, 1959-ig csak egyházi megbízásokat kapott. Később a kultúrpolitika engedékenyebbé vált iránta, idehaza és külföldön is szerepelhetett önálló tárlatokkal, s egy sor nemzetközi seregszemlén nyert aranyérmet, majd 1974-ben a Munka Érdemrend arany fokozatával tüntették ki. Idővel képeinek stílusa megváltozott, témaköre szerteágazóvá vált: a szakrális tárgyú művek mellett főként aktokat festett, s jelentősek tájképsorozatai is.
„Boldog ember vagyok, mert egész életemben azt csinálhattam, amit legjobban szeretek, végigjátszottam az életemet.”
Festészetének sajátos része a női szépség ábrázolása, a nőben a lét titkainak hordozóját látta, és sok helyzetben festette meg a beteljesült boldogság jelképeként az örök nőt. Tájképei leginkább táj-improvizációk, de van köztük történelmi témájú alkotás és itáliai emlékkép is.
Jelentősebb művei: Angyali üdvözlet (1929), Vénasszonyok nyara (1928-30), Pulóveres madonna (1930) és A titkárnő (1968). Technikai tapasztalatait szakkönyvekben összegezte, önéletrajzi írásai 1994-ben jelentek meg. A változatos és gazdag életművet hátrahagyó művész 1981. július 11-én hunyt el Budapesten.
Művei számos külföldi és hazai múzeum anyagában megtalálhatók, egykori budapesti műtermében, a Ménesi úti emlékmúzeumban állandó kiállítása látható. 1988-ban emlékére alapítványt hoztak létre, mely a magyar képzőművészet tehetségeit karolja fel. 1990-ben szobrot kapott szülővárosában, ahol emlékházat is berendeztek tiszteletére.
