„Nem könnyű a dolga annak, akinek aranyecsetje van. Már úgy értem, olyan aranyecsetje, amivel elevent tud festeni.” A 102 éve született Nemes Nagy Ágnes lírai hangú meséje mindenkinek kellemes olvasmány lehet.
Szádeli, a kisfiú mindenáron festő akart lenni. Végül is szert tett egy aranyecsetre. De az nem volt ám akármilyen ecset: minden, amit festett vele, életre kelt. A madár felrepült a vászonról, a hal kiugrott a falból, a festett vitorlásra még maga a hatalmas, kapzsi császár is felszállhatott. El is fújta a festett vihar, mert ez az ecset az igazságtevés ecsetje. Kelet gazdag mesevidékein, királyi rózsáskertek közt, világvégi sivatagokban, griffmadár lakta, havas hegycsúcsokon és szegény, pici falvak világában jár azóta is Szádeli maga festette táltos lován, segít a rászorulókon, és szembeszáll a gonoszokkal… Nemes Nagy Ágnes lírai hangú meséje második kiadásban, Hajnal Gabriella illusztrációival jelenik meg.
NEMES NAGY ÁGNES: AZ ARANYECSET
Rózsa-rózsa
Nem könnyű a dolga annak, akinek aranyecsetje van. Már úgy értem, olyan aranyecsetje, amivel elevent tud festeni. Szádeli is éppen hogy megmenekült a földesúr istállójából – s ott kellett futnia a havas, téli erdőben. Mert eleinte futott, hogy majd kiszakadt belőle a lélek – félt, hogy utolérik a földesúr szolgái –, aztán mikor alig bírta a lába, lassan vánszorgott bokortól bokorig. Az aranyecset ott lógott a nyakában, zsinórra fűzve. Jó is lett volna, ha kabátot vagy szánkót fest magának, de nem volt mire fesse. Átgázolt egy hófúváson – combig ért a hó –, egy nagy fenyő felé tartott. De a magas hóban beleütötte a lábát egy kőbe, úgyhogy egyenest nekiesett a fenyőfának.
– Jaj – mondta Szádeli, s fájdalmában belevágta a handzsárját mélyen a fába (apjától örökölte ezt a handzsárt). Pedig igazából csak egy kis kéregdarabot akart hasítani róla, hogy arra festhessen.
– Ejnye – mondta a fenyőfa.
– Jaj, ne haragudj – kérlelte Szádeli –, csak kérget akartam hasítani, hogy festhessek rá, de kőbe botlottam.
– Festeni akarsz? Itt? Most?
– Festeni, igen, mert aranyecsetem van. Akármit festek, megelevenedik.
– Festeni – mondta a fenyőfa –, festeni. A handzsárod éles. A nyelved fürge.
– Nem hiszed?
– Nem vagyok már fiatal – szólt a fenyőfa, és kihúzta magát. Szép szál fenyő volt. – Egyedül vagyok. Elviselem a havat, elviselem a szelet. Elvisellek.
– Nézd… – kezdte Szádeli, aztán elharapta a szót. Gyorsan előkapta az ecsetjét. – Megsebeztelek – mondta közben –, de kérlek, most figyelj. Figyelj ide.
Az égen szétszakadoztak a felhők, előbújt a félhold. A vékony fényben lenézett a fenyőfa a saját törzsére, ahova sebesen, sebesen rajzolt valamit Szádeli.
És látta, amint az ecset nyomán egy vékony ág búvik ki a törzséből, recés levelet hajt, majd az ág végén lassan, sziromról sziromra kinyílik egy rózsa.
Maga Szádeli is elnémulva nézte, milyen különös is az a fehér rózsa a holdfényben, a nagy, sötét fenyő törzsén. Áttetsző árnyéka ott himbálódzott a havon.
– Mit érzel? – kérdezte Szádeli.
A fenyő megrázkódott. Úgy szólt, mint aki álomban beszél.
– Mintha… mintha madár szállt volna rám, Szádeli – mondta. – De mintha… belülről szállt volna a madár.
Álltak egy darabig némán. Akkor egyszerre fölsírt a rózsa:
– Jaj! Milyen hideg van itt! – zokogta.
– Hideg? – kérdezte a fenyő nyugtalanul. – Majd betakargatlak az ágaimmal.
– Az ágaiddal? Azokkal a szúrós ágaiddal? – mondta a rózsa. – Én nem maradok itt! Nem maradok.
– Nézd – próbálta rábeszélni a fenyőfa –, ne félj, majd én vigyázok rád. Hiszen talán még sose nőtt fenyőfán rózsa.
Szádeli nem szólt közbe, csak hümmögött, és az ecsetjét tapogatta. Azok már egészen megfeledkeztek róla.
– Ne sírj – kérlelte a fenyő a rózsát –, ne sírj már annyira. No, figyelj ide egy kicsit. Hadd mondjak el egy történetet. Egy csókától hallottam. – Azzal átfogta két gallyával a rózsát, úgy mesélte:
– Ez odalent történt, messze-messze, ahol már nincsenek hegyek, ahol nincs hó, nincs tél, ahol a városok réztetői úgy szikráznak, mintha minden toronyra külön kis napot tűztek volna ki, és ahol a nagy folyóra könyökölnek a kertek. Mert ott sok kert van, mindenütt kert, és lépcsőről lépcsőre ereszkedik le a temérdek kert a folyóra. És minden kertben tízezer rózsa nyílik. De minden kert minden rózsája közt abban az időben Rózsa-rózsa volt a legszebb. Azért is hívták Rózsa-rózsának, mert éppen száz szirma volt.
Történt pedig egyszer, hogy lakoma készült a palotában. Fehér gyapjú, kék és bíbor szőnyegek voltak erősítve ezüstkarikákon és fehér márványoszlopokon. Rakták sorba az ezüstkereveteket a padlón, a padló meg alabástromból volt, vörös márványból és gyöngykőből. Már ott álltak az aranypoharak, már fényesítették a pávakék csempével kirakott medencét: abból szökik majd a bor-szökőkút. Akkor a kertészek elindultak a kertbe. Elöl ment a főkertész, utána libasorban a többi. A főkertésznek csupa apró, fekete csigába göndörödött a szakálla; néha egy-egy csigát rácsavart az ujjára, és akkor minden kertész csavargatni kezdte a szakállát, még a sor végén a szakálltalan kertészsihederek is az állukhoz nyúltak. Mondom, a főkertész rácsavart egy szakáll-csigát az ujjára, aztán egy-egy virágbokorra mutatott. Akkor gyorsan szétrebbent a kertészcsapat, és vágták nyesőollóval a legszebb rózsákat. Csak a sor legeslegutolján nem ugrott egy legényke, csak csellengett a többiek után, nézte a rózsákat. Igaz, nem volt az még kertészinas se, csak egy öreg kannahordozó fia. Olyasforma volt, mint te, Szádeli, talán valamivel nagyobbacska.
– Volt aranyecsetje? – kérdezte Szádeli.
– Az nem volt. De hallgasd tovább. Amint mentek végig a kerten, eljutottak Rózsa-rózsa ágyásához is. Rettentően megijedt Rózsa-rózsa, gyorsan elbújt egy leveles ág mögé. A főkertész szeme úgy körözött fölötte, mint az ölyű, de nem csapott le mégsem. Elkerülte, nem vette észre. A kertészcsapat továbbvonult, Rózsa-rózsa föllélegzett, s kibújt az ág mögül. Akkor ért oda a fiú. Nézegette a rózsákat, néha lehajolt, ott matatott közöttük. Amint meglátta Rózsa-rózsát, bennszakadt a lélegzete.
– De gyönyörű! – suttogta, mert nem tudott hangosan szólni. S nyúlt a virág felé, de csak úgy szelíden. Rózsa-rózsa látta, hogy ennél nincs nyesőolló, hát jól megszúrta a fiú ujját a tövisével. A fiú elkapta a kezét, egy kertészlegény hátranézett.
– Mi baj? – kérdezte.
– Semmi, semmi – mondta a fiú, s máris futott, ahogy csak bírt, le a folyóhoz. Belógatta a kezét a hűvös vízbe, de a vérzés csak nem akart elcsitulni. Átfolyt az ujján a folyó, s egy pici, rózsaszín sávott húzott magával. Egyszerre csak hallja a fiú, hogy megszólal a hullám.
– Mit áztatod itt az ujjad? – locsogta a víz. – Én meg nem gyógyíthatlak. Menj csak vissza oda, ahonnan jöttél. Az gyógyít meg, ami megsebzett.
Vissza is ment a fiú az ágyáshoz, s megszólította a virágot.
– Rózsa-rózsa – mondta halkan –, csak te gyógyíthatsz meg. Adj egy szirmot az ujjamra.
Rózsa-rózsa összehúzta erre mind a száz szirmát, és úgy felelte:
– Eszem ágában sincs, jó fiú. Tisztulj innét.
A fiú csak nézte a virágot, aztán megfordult, s bement a lugasba. Ott volt egy gyeppad, azon végignyúlt, arcát befúrta a fűbe. Kezét oldalt lógatta, és abból szivárgott, egyre csak szivárgott a vér.
Rózsa-rózsa mindjárt hátat fordított a lugasnak, szembenézett a nappal. De azért néha visszalesett: ott van-e még a fiú. Ott volt. Eltelt dél, eltelt a fél délután, s a fiú nem mozdult. A vére meg szivárgott, kis tócsa gyűlt már a keze alatt. Alkonyat felé egyszer megmoccant, akkor dőlni kezdett a vér a kezéből. Csatakos lett a fű, piros lett körülötte minden fehér mécsvirág, és egy apró mirtuszbokor jajveszékelni kezdett:
– Jaj-jaj, mindjárt véreset virít az ágam, jaj-jaj, menj innét!
A fiú nem mozdult. Akkor Rózsa-rózsa a lugas felé fordult, és odasziszegte a fiúnak.
– No, gyere ide. – A fiú fölkelt, odament. Fehér volt az arca, mint a mosott vászon. – No, tartsd a kezed. Itt van egy szirmom, egy szirom a százból, de aztán csönd legyen! – S lehullatott egy szirmot. A fiú fölkapta, rászorította a sebére, de a vérzés csak nem akart elállni. Ült a fiú megint a gyeppadon, lement a nap, feljött a hold, és neki folyt, folyt a vére. Olyan sápadt volt már az arca a holdfényben, mint a kőszobor, s a szemét se nyitotta. Lement a hold, feljött a nap, akkor végigdőlt a gyeppadon, mint a kivágott fatörzs.
– Jaj! – mondta Rózsa-rózsa. Ő se aludt éjszaka. – Jaj! Nem tudom én ezt elviselni. No, gyere ide, te szegény.
De a fiú nem tudott lábra állni. Mégis nagy keservesen összeszedte magát, s odavonszolódott térden a virághoz. Akkor Rózsa-rózsa ráejtett még egy szirmot a kezére. Csillapult a vérzés, de nem állt el. Ráejtett még egyet, aztán megint egyet, hullatta, hullatta szirmát a fiúra. Annak egyszerre begyógyult a keze, s fölkiáltott boldogan:
– Rózsa-rózsa! Gyönyörű Rózsa-rózsa!
Igen ám, de hol volt már akkor a gyönyörű Rózsa-rózsa! Meglazult az egész virágpárta, hullott, zuhogott belőle a szirom, nem lehetett megállítani; mire a nap fönn delelt az ég közepén, ott hevert mind a száz szirom a földön. S egyetlen szál tüskés kóró volt Rózsa-rózsa. Fölsikoltott a virág:
– Hol a szirmom? Hol a pártám?
A fiú meg fölugrott, és sebesen elszaladt. Sírt a virág, de úgy zokogott, hogy a többi rózsa mind összefogózott, egymás mellé bújt rémületében.
Pedig nem is kellett volna annyira megrémülniük. Mert a fiú a folyóhoz szaladt, belebuktatta az öntözőkannát, s úgy könyörgött a víznek:
– Most segíts, folyó! Most légy jó, hullám! Meggyógyított Rózsa-rózsa, de ő belepusztul.
A folyó csak nevetett.
– No, töltsd tele azt a kannát. Merj csak belőlem, amennyit akarsz. Nem használ az semmit. Menj vissza oda, ahonnan jöttél. Az gyógyítja meg, ami elpusztítja.
Lassan emelte ki a kannát a fiú a vízből. Lassan, nehezen cammogott föl a partoldalon. Egyszerre csak megállt, a vállához nyúlt. Egy réztű tartotta ott a ruháját. Kivette a réztűt, megszúrta az ujját, s belecsorgatta a vérét az öntözőkannába. Áttetsző rózsaszín lett a víz, mintha a hajnali nap sütne belé. Aztán újra megemelintette a kannát, és ment a virághoz.
Nem szólt egy szót sem, csak megöntözte, rálocsolta az egész kanna vizet. Rózsa-rózsa, aki eddig némán zörgött a szélben, egyszerre csak megrázkódott, fellobbantotta a leveleit, egyetlen szempillantás alatt tele lett újra szirommal. Később megolvasták: éppen százhuszonhét szirma nőtt. De úgy, hogy még hirtelenjében bimbót is nyitott, vagy hármat.
Attól fogva minden alkonyatkor ott ült a fiú Rózsa-rózsa előtt, és fuvolázott neki, kétágú fuvolán. A virág meg odahajolt a válla fölé.
– Hát így történt – mondta a fenyőfa.
Hallgattak mind a hárman: Szádeli, a fenyőfa meg a téli rózsa. Szádeli nézte a havat, a havon a holdfényt, s mintha temérdek rózsát látott volna hullámlani. „Eljutok én oda – gondolta. – Eljutok egyszer.”
– Nézd csak – mondta a fenyőfa a téli rózsának –, én azt hiszem: szebb vagy te még Rózsa-rózsánál is.
A téli rózsa nem felelt.
– És – mondta tovább a fenyő – ha én nem is tudok fuvolázni, azért be tudlak takargatni az ágaimmal, még ha szúrósak is. Igaz?
– I-igaz – felelte a rózsa.
Szádeli eddig ott kucorgott a fa tövében. Most lassan fölegyenesedett, kinyújtózott.
– No, én megyek – mondta. – Engem nem takargattál, én mindjárt megfagyok.
És ment is.
– De Szádeli! – kiáltott utána a fenyőfa. – Szádeli! Hasíts kérget rólam! Amennyit akarsz.
– Már hasítottam – kiáltott vissza Szádeli.
– Már hasítottál? – kérdezte a fenyő. – Már hasítottál, és én nem vettem észre?
– Nem vetted észre – nevetett Szádeli. – Sok szerencsét!
És gázolt tovább a hóban.
Forrás: Nemes Nagy Ágnes: Az aranyecset. Rózsa-rózsa, PIM-DIA
