„Mindenek fölött / Légy hű magadhoz: így, mint napra éj, / Következik, hogy ál máshoz se léssz.” William Shakespeare, a világirodalom egyik legnagyobb drámaírója 460 éve, 1564. április 23-án született.
„Az angol nyelv – nem kis mértékben Shakespeare-nek és írótársainak köszönhetően – végre elindult az elismertség felé vezető úton abban az országban, ahol megszületett. Stanley Wells megjegyzése szerint: „Sokatmondó tény, hogy Shakespeare születésének tényét még latinul rögzítették, de már angolul hal meg, mint »William Shakespeare nemesember«.” (Bill Bryson: Shakespeare)
William Shakespeare feltehetően 1564. április 23-án Stratford-upon-Avonban született. Életéről nem sokat tudunk, kevés hiteles forrás áll a kutatók rendelkezésre. Még a születésnapjára is csak következtetnek abból, hogy április 26-án keresztelték, mivel abban az időben az újszülötteket néhány nappal világra jövetelük után tartották a keresztvíz alá. Apja kereskedő, a városka tekintélyes polgára volt, népszerű, köztiszteletben álló ember volt. 1556-ban foglalta el számos köztisztsége közül az elsőt: városi sörbíróvá választották. Anyja gazdálkodó, jómódú nemesi családból származott. A házaspárnak nyolc gyermeke született: négy lányé, akik közül csak egy érte meg a felnőttkort, és négy fiúé, akik mind elég ideig éltek, hogy nagykorúak lehessenek, de csak az egyikük, William házasodott meg.
John Shakespeare-nek vezető tisztviselőként az egyik feladata a vándor színésztársulatok városi pénzből nyújtott fizetségének jóváhagyása volt. Feltételezhetjük, hogy az érzékeny ifjú Will sok színdarabot látott, amíg felnőtt.
WILLIAM SHAKESPEARE: HAMLET
(részlet)
Lenni vagy nem lenni: az itt a kérdés.
Akkor nemesb-e a lélek, ha tűri
Balsorsa minden nyűgét s nyilait;
Vagy ha kiszáll tenger fájdalma ellen,
S fegyvert ragadva véget vet neki?
Meghalni – elszunnyadni – semmi több;
S egy álom által elvégezni mind
A szív keservét, a test eredendő,
Természetes rázkódtatásait:
Oly cél, minőt óhajthat a kegyes.
Meghalni – elszunnyadni – és alunni!
Talán álmodni: ez a bökkenő;
Mert hogy mi álmok jőnek a halálban,
Ha majd leráztuk mind e földi bajt,
Ez visszadöbbent. E meggondolás az,
Mi a nyomort oly hosszan élteti:
(Fordító: Arany János)
Shakespeare számára a hivatalos tanulás ideje valószínűleg tizenöt éves korában zárult le. Nem tudjuk, közvetlenül ezután mi lett vele, bár sok legenda kering róla. Tizennyolc évesen megnősült, házasságából három gyermeke született. 1586-ban vadorzásért elítélték, a büntetés elől elmenekült és 1589-ben Londonban bukkant fel, a színielőadások alatt a nézők hintóit és lovait őrizte. Később lett belőle statiszta, majd az 1590-es évektől színész, rendező, de elsősorban drámaíró.
Ma már világhírű szonettjei akkoriban kéziratban terjedtek az irodalmat kedvelő szerelmesek közt, s csak 1609-ben jelentek meg nyomtatásban. Drámáinak sorrendjét, keletkezésük időpontját csak hozzávetőlegesen lehet meghatározni, mivel azok kéziratban nem maradtak fenn. Shakespeare előbb olaszos komédiákat (Tévedések vígjátéka, A makrancos hölgy, A lóvá tett lovagok, A két veronai nemes) és történelmi darabokat (VI. Henrik, III. Richárd) írt.
Következő írói korszaka a Rómeó és Júliával kezdődött, ide tartozik a Sok hűhó semmiért, a Szentivánéji álom, A windsori víg nők, az Ahogy tetszik, a Minden jó, ha a vége jó, A velencei kalmár; a királydrámák közül a II. Richárd, a János király, a IV. Henrik I-II. része és az V. Henrik.
1601-ben már a Globe színház igazgatója és résztulajdonosa volt, ez idő tájt, alkotói csúcspontján született az Antonius és Cleopatra, a Julius Caesar, a Coriolanus, ekkor vetette papírra nagy tragédiáit: a Hamletet, a Lear királyt, az Othellót és a Macbethet, de ekkor írta a fanyar humorú Vízkeresztet is.
A Hamlet, talán legismertebb, legtöbbet játszott műve Shakespeare-nek. Középpontjában az élet kínálta, s mindenkiben fölmerülő kérdés áll: „Lenni vagy -nem lenni?”, és ha lenni – hogyan? Mi az emberi cselekvés végső határa a vélt vagy valós hiba, netán bűn helyrehozatalához? Egyáltalán van-e igazi létezés, s ha van, az mennyire leheli veszélyes a létezőre? Vívódó, töprengő alkotás a dráma, miként a főszereplő maga. Hamlet késleltetett bosszúját hosszas önmarcangoló kérdésfelvetések, bizonyságkeresések előzik meg. Végül igazságot szolgáltat, de ő is belepusztul.
WILLIAM SHAKESPEARE: LXXV SZONETT
(részlet)
Az vagy nekem, mi testnek a kenyér
s tavaszi zápor fűszere a földnek,
lelkem miattad örök harcban él,
mint a fösvény, kit kincse gondja öl meg:
csupa gyönyör s boldogság büszke elmém,
majd gond: az Idő elvisz, eltemet!
Csak az enyém légy! -: néha azt szeretném,
majd: A világ hadd lássa kincsemet!
Arcod varázsa csordultig betölt,
majd egy pillantásodért sorvadok,
nincs más, nem is akarok más gyönyört,
csak amit adsz s amit még várhatok.
Koldus-szegény királyi-gazdagon:
részeg vagyok és mindig szomjazom.
(fordító: Szabó Lőrinc)
I. Erzsébet 1603-ban bekövetkezett halála után a Tudorok polgárbarát korát a Stuart-feudalizmus követte, s Shakespeare darabjai is komorabbak lettek. Ekkor született a végletesen keserű Athéni Timon, a Szeget szeggel története korrupcióról és hatalomról, a Troilus és Cressida a homéroszi kor elzüllött hőseiről.
Utolsó művei a Téli rege, a Cymbeline és az életművet lezáró A vihar. Árnyalt jellemábrázolást tükröző, filozofikus mélységű gondolatokat megfogalmazó drámáinak témáit nem ő találta ki, viszont színházi tapasztalatainak, a színpadi játék ismeretének és költői tehetségének köszönhetően az összegyűjtött figurák és történetek a tolla alatt páratlan stílusú, egységes és eredeti művekké álltak össze.
Darabjait nem ő rendezte sajtó alá, azok súgópéldányok és lejegyzett előadások alapján jelentek meg 1594-től az olcsó „quarto” kiadásokban (a könyvlapokat kétszeresen meghajtották, hogy egy oldalból négyet kapjanak), de ezek sok szöveghibát tartalmaztak a színészek gyakori változtatásai és a másolások miatt. Barátai csak halála után, 1623-ban adták ki rendes nyomtatásban drámáit, az ún. Első fóliót.
Az irodalomtörténészek évszázadok óta vitatkoznak arról, tényleg ő írta-e a világirodalom legnagyobb drámáit, hiszen egyetlen kézirata sem maradt fenn, és arról sem tudunk, hogy egyetemre járt volna. Már a 18. században felmerült a gyanú, hogy Christopher Marlowe, akinek egyebek között a Doktor Faustus című dráma fűződik a nevéhez, közreműködött Shakespeare VI. Henrik királyának első, második és harmadik részében, valamint a bárd több másik darabjában is. Néhány éve Az Oxford University Press brit kiadó Shakespeare társszerzőjeként ismerte el Marlowe-t.
WILLIAM SHAKESPEARE: ROMEO ÉS JÚLIA
(részlet)
HERCEG
Zord békülést hoz e mogorva reggel,
Fejét a nap se dugja ki nekünk.
Ezt megvitatjuk még a többiekkel,
Aztán kegyelmezünk és büntetünk:
Mert még regékbe sincsen arra szó,
Mit szenvedett Júlia s Romeo.
(fordító: Kosztolányi Dezső)
Az idők folyamán felmerült, hogy az igazi szerző Edward de Vere, Oxford grófja, avagy Francis Bacon volt, de az is felmerült, hogy esetleg társszerzőkkel dolgozott. Shakespeare 1611-1613 körül tért vissza Stratfordba, ahol végleg letelepedett, ott hunyt el 1616-ban, a Julianus-naptár szerint április 23-án.
Végső nyughelye a városban található a Szentháromság templomban, sírkövén az állítólag általa fogalmazott felirat megátkozza mindazokat, akik megpróbálják elmozdítani onnan hamvait. Nemzeti emlékhellyé nyilvánított szülőháza ma is látható, a helyi királyi színház (Royal Shakespeare Theatre) is az ő nevét viseli.
Emellett a „mai érzékenységünket kicsit jobban sérti, hogy Shakespeare-nek szokása volt teljes szövegrészeket szinte szó szerint átemelni más forrásokból a színdarabjaiba. Mind a Julius Caesarban, mint az Antonius és Kleopátrában tekintélyes méretű passzusok vannak, amelyeket Shakespeare csekély módosítással vett át Sir Thomas North mesteri Plutarkhosz-fordításából fordításából, A vihar pedig hasonló tiszteletnyilvánítás egy akkoriban népszerű Ovidius-fordítás előtt, csak éppen az eredeti szerző említése nélkül.”.
Világirodalmi öröksége és hatása a világ minden táján felfedezhető, hazájában a nemzet dalnokaként tisztelik. Műveit az élő nyelvek majd mindegyikére lefordították, drámáit folyamatosan játsszák a világ színpadain.
