A fájdalom – szükséges rossz. Szükséges, mert jelzi, hogy valahol baj van a szervezetben, rossz, mert nem könnyű elviselni. Csillapítására minden kor más szert tartott a legjobbnak.
Dr. Horace Wells amerikai fogorvos először 1844. december 10-én volt szemtanúja a dinitrogén-oxid hatásának, amikor feleségével, Elizabethtel részt vett Gardner Quincy Colton demonstrációján, amelyet „A dinitrogén-oxid belélegzése, izgató vagy nevető hatások nagy kiállítása” címmel hirdettek meg. A beteg a bemutatón megrészegült, elfelejtette, mi történt vele. Wells felismerte a dinitrogén-oxid fájdalomcsillapító tulajdonságaiban rejlő lehetőségeket, és további kísérleteket folytatott. A fájdalomcsillapítás és érzéstelenítés felfedezése alkalmából tegyünk egy kis orvostudomány-történeti áttekintést.
Miután William Morton fogsebész és Wells korábbi partnere 1846 októberében sikeresen bemutatta az éteres érzéstelenítést, dinitrogén-oxiddal, éterrel, kloroformmal és más vegyi anyagokkal Wells kiterjedt önkísérleteket kezdett, hogy megbizonyosodjon ezek érzéstelenítő tulajdonságairól. Személyiségét radikálisan megváltoztatta a vegyi gőzök gyakori belélegzése.
Hogyan, mivel enyhítették vagy szüntették meg a fájdalmat a régi idők orvosai, milyen eszköztára van a modern medicinának?
A történet megértéséhez azt kell tudni, hogy itt két alapvető csoportról van szó. Az anesztézia során az érzékelést szüntetjük meg. Az általános (műtéti) érzéstelenítés a tudatot, a helyi viszont az idegvezetést kapcsolja ki. Az analgézia pedig nem más, mint a fájdalom tudatos észlelésének a gátlása.
A megfelelő megoldást főleg a sebészeti beavatkozások tették szükségessé. A múlt század negyvenes éveiben sok beteg még úgy készült egy-egy műtétre, mint a halálra ítélt a kivégzésre. Az emberek a nagy fájdalmaktól és a végzetes fertőzésektől egyaránt tartottak.
Humphry Davyt az utókor a bányákban használatos biztonsági lámpa feltalálójaként tartja számon. Pedig az anesztézia tudományos történetének kezdete éppen az ő tevékenységéhez köthető. 1799-ben rájött, hogy az úgynevezett kéjgáz fájdalomcsillapító hatású: dinitrogén-oxiddal kezelte fájó fogát. Orvosi gyakorlatba egyelőre nem került, társas összejöveteleken viszont nagy sikert aratott. A „kéjgáz” ugyanis erotikus álmokat idézett elő.
Altatás és bódítás
Az anesztézia történetében nagy lépést jelentett, amikor 1842-ben Crawford Long amerikai orvos egyik betegének nyaki cisztáját éteres altatásban távolította el. Két évvel később honfitársa, Horace Wells fogorvos éteres belélegeztetéssel kihúzatta a fogát. A kísérlet sikerült, mert nem érzett fájdalmat. John Collins Warren, a Massachusetts General Hospital kiváló sebésze 1846-ban nyaki tumor eltávolításakor használt étert műtéti érzéstelenítésre. Hamarosan a fájdalommentes amputáció is lehetővé vált.
Nem sokan tudják, hogy Sigmund Freudnak is szerepe volt az anesztézia történetében. Ő 1883-ban a kokain orvosi alkalmazásával kezdett foglalkozni. Ezt a vegyületet három évvel korábban izolálták az Andokban található kokacserje leveleiből. Freud felhívta barátja, Carl Koller figyelmét a kokain zsibbasztó hatására. Az illető szemész volt, és hogy betegei műtét közben ne pislogjanak, ezt az anyagot cseppentette – Freud tanácsára – a szemükbe. Az ötlet bevált, ráadásul a páciensek operációkor még fájdalmat sem éreztek. A sikeres szemészt ezek után kollégái Koka-Kollernek nevezték el.
August Bier német sebész 1899-ben felfedezte, hogy a kokain gerinccsatornába adagolásával az egész altest érzésteleníthető. Barátján, dr. August Hildebrandton tesztelte a hatást: égő szivart nyomott a combjához, majd kalapáccsal ütögette annak sípcsontját. Orvostársa nem érzett fájdalmat. Így kezdődött a gerincvelői érzéstelenítés karrierje.
Az analgézia tulajdonképpen nem másnak, mint két nagy gyógyszercsalád fejlesztésének a története. Az egyiket a nem szteroid gyulladáscsökkentők, tehát az aszpirin és származékai, a másikat pedig az opioidok (vagy morfinok) képezik.
Morpheusztól a fentanylig
Az írott történet 1758-ban kezdődik, amikor is egy Edward Stone nevű angol úr, aki reumában és vissza-visszatérő lázban szenvedett, kínjában a fehér fűzfa (latin nevén a Salix alba) kérgét rágcsálta. Legnagyobb meglepetésére panaszai enyhültek. A múlt század harmincas éveiben izolálták a lázcsillapításért felelős szalicilsavat, amelynek azonban még számos kellemetlen mellékhatása volt.
1899-ben azután Felix Hofmann, a németországi Bayer festékgyár kémikusa bemutatta később világszabadalommá vált acetilszalicilsav készítményét, az Aspirint. A márkanévben az A az acetilra, a SPIR a spirea növénynemzetségre utal. Az IN egyszerűen a jobb hangzás kedvéért került a szó végére. Ennek a fájdalomcsillapításban is használt gyógyszercsaládnak a hatásmechanizmusa érdekes módon csak 1971-ben vált ismeretessé.
Ami az analgézia másik nagy gyógyszercsaládját illeti: az ópium elnevezés Scribonius Largus I. században élt római udvari orvostól származik. Ám az ezt tartalmazó mákgubó főzetet már négyezer évvel ezelőtt használták a mezopotámiai sumerok fájdalomcsillapításra.
Az ópium leghatékonyabb összetevőjét először Adam Sertürner német gyógyszerész izolálta, mégpedig 1805-ben. A szer jó hatást gyakorolt a rossz alvókra, ezért Morpheuszról, a görög mitológia álomistenéről a morfin (latinosan: morfium) nevet kapta. Ez a medicamentum óriási karriert futott be. Napjainkban is alapgyógyszernek számít, amelyhez szabvány szerint minden más nagy hatású fájdalomcsillapítót hasonlítani kell.
