A jellegzetes nazális hang, a kedves irónia és az utánozhatatlan, emberközeli humor. Az idén 125 éve született és már 45 éve elhunyt Bilicsi Tivadar a leggroteszkebb helyzetekben is képes volt emberséget és bölcsességet mutatni. A közönség generációi nevettek vele – és sokszor önmagukon is.
A humor, amely soha nem bántott
Kevés magyar színész tudott úgy nevettetni, mint Bilicsi Tivadar. Humora nem harsány poénokra vagy túlzó gesztusokra épült, hanem finom iróniára, pontos emberismeretre és arra a különös képességre, hogy a legesendőbb figurákban is megtalálta a szerethetőt.
Játékában mindig ott bujkált egy kis melankólia, egy csepp önirónia és sok-sok emberség. Talán éppen ezért maradt időtálló: alakításain ma is ugyanúgy lehet mosolyogni, mint évtizedekkel ezelőtt.
1981. július 11-én hunyt el a magyar színjátszás egyik legkedveltebb művésze, aki több mint hat évtizeden át volt a közönség hűséges társa.
A kereskedelmi iskolától a színpadig
Bilicsi Tivadar 1901. szeptember 6-án született Budapesten. Bár kereskedelmi érettségit szerzett, hamar világossá vált számára, hogy az üzlet helyett a színház világa vonzza.
1919-ben már a Budapesti Színház színpadán állt, statisztált az Operaházban is, majd Rákosi Szidi legendás színiiskolájában tanult. A vidéki társulatoknál eltöltött évek alatt csiszolta játékát, mígnem a harmincas évekre az ország egyik legismertebb komikusa lett.
Az operett, a kabaré, a prózai színház és később a film világa egyaránt otthonává vált.
A bohóc, aki Shakespeare-t is hitelesen játszotta
Pályája táncos buffóként indult, de idővel bebizonyította, hogy jóval több egyszerű komikusszerepeknél.
Az 1936-os Néma Levente Beppójaként a közönség és a kritika egyaránt felismerte kivételes tehetségét. Ettől kezdve Shakespeare, Molière vagy Dürrenmatt darabjaiban is emlékezetes alakításokat nyújtott.
A tragikum és a komikum határán mozgott a legotthonosabban. Egyik rendezője szerint modern színész volt, aki minden szerepében pontosan tudta, mikor kell nevetést, és mikor csendet kiváltania.
A filmvászon szerethető figurája
Bilicsi Tivadar mintegy hetvenöt filmben szerepelt. Jellegzetes hangját és játékát ma is őrzik a klasszikus magyar filmek, köztük Az új földesúr, a Te csak pipálj, Ladányi, valamint számos vígjáték és zenés film.
Sokan ma is felidézik a televízióból ismert gyermekdalát:
„Apu, hozd be az a nagy elefántot az oroszlán barlangjába!”
Ez a néhány sor is jól mutatja azt a játékosságot, amely egész művészetét áthatotta.
Négy lány édesapja és a parkok színésze lett. A színpadon mindig magabiztos volt, otthon azonban négy lány édesapjaként egészen más szerep várta.
1952-ben családjával egy csendes budai utcába költözött. Mivel otthon állandó volt a gyerekzsivaj, szerepeit gyakran a közeli park egyik padján tanulta. Ez a kép – a szövegkönyvébe mélyedő Bilicsi egy árnyas padon – szinte legendává vált.
Az önirónia mestere
Bilicsi nemcsak a színpadon, hanem a hétköznapokban is kiváló humorérzékkel szemlélte önmagát.
Súlyos betegsége idején gyakran üldögélt a János Kórház közelében egy padon. Egy alkalommal meghallotta, amint egy házaspár összesúg:
– Nézd, ez a Bilicsi!
Amikor azonban közelebb értek, az egyikük csalódottan megjegyezte:
– Hát így közelről már nem is hasonlít.
Bilicsi később maga mesélte ezt a történetet, nevetve rajta. Ez az önirónia egész személyiségét jellemezte.
Pályatársai szerint Bilicsi Tivadar soha nem akart mindenáron vicces lenni. Inkább azt kereste, mi teszi emberivé figuráit. Ezért lehetett egyszerre bohóc és filozófus, komikus és karakterszínész.
Alakításaiban a humor soha nem vált öncélúvá: mindig az emberi gyarlóságot, esendőséget és szerethetőséget mutatta meg.
Egy könyv, amelyben a régi színház is tovább él
Élete végén emlékeit is papírra vetette, de könyvének megjelenését már nem érhette meg. A **Hol vagytok ti, régi játszótársak?** című visszaemlékezés 1982-ben, halála után jelent meg, és nemcsak egy kiváló színész pályáját idézi fel, hanem egy letűnt magyar színházi világ hangulatát is.
Bilicsi Tivadar 1962-ben Érdemes művész, 1975-ben Kiváló művész kitüntetésben részesült. Negyvenöt évvel halála után sem csupán filmjei és színpadi emlékei miatt él tovább: azért is, mert olyan humort képviselt, amely nem gúnyolt, hanem felemelt. Mosolyt fakasztott, miközben egy kicsit mindig bölcsebbé is tett bennünket.
