„Aki azt álmodja, hogy legyőz, ébredjen fel, és kérjen bocsánatot érte.” Muhammad Ali és George Foreman összecsapására az egész világ figyelt. Norman Mailer regénye nagyszerű sportolók és a boksz különös világába vezet el mindannyiunkat.
Lehet-e egyszerre két férfit szeretni? Norman Mailer válasza határozott igen – az évszázad ökölvívó-mérkőzéséről tudósító világhírű író mindkét ellenféllel, Muhammad Alival és George Foremannel is rokonszenvez. Tény, hogy a szerző bevallottan Ali szurkolója, sőt már-már barátja, de Foreman személyiségében sem rest megkeresni mindazt, ami szeretetre méltó és példamutató.
Mailer regényes riportja (riportszerű regénye) nemcsak attól élvezetes olvasmány, hogy a boksz értője és szerelmese írta, hanem attól is, hogy részletes képet rajzol Zaire-ról Mobutu egyeduralma idején, és egészen finoman árnyalt lélektani és testi portrét fest a kor két legendás sportolójáról. Hiszen Muhammad Alit később a 20. század legjobb sportolójának választották az Egyesült Államokban, Foreman pedig még negyvenöt éves korában is képes volt a nehézsúlyú bajnoki cím megszerzésére.
1974. október 30-án Kinshasára, az Ali–Foreman meccsre figyelt a fél világ. A magyar televízió nem közvetítette az összecsapást, de az ökölvívás és az irodalom rajongói minden tévéközvetítésnél emlékezetesebb élményt, teljes értékű kárpótlást kapnak ezzel a könyvvel.
MUHAMMAD ALI: Aki azt álmodja, hogy legyőz, ébredjen fel, és kérjen bocsánatot érte.
GEORGE FOREMAN: Hálát adok Istennek, és hálát adok George Foremannek is azért, hogy megvan bennem a valódi kitartás.
„A szorítóban Alit megrohanta Rachman, Gene Kilroy, Bundini, egy rakás fekete barátja, régiek, újak és vadonatújak, akik kirohantak a széksorok között, fölugrottak a szorító szegélyére, átlendültek a kötélen, és ott termettek mellette, hogy megérinthessék.
Norman álmélkodva fordult Plimptonhoz, mint a bamba szülő, aki csak utólag fogja fel, hogy a gyereke tényleg és végérvényesen házasságra lépett:
– Te jó ég, ez megint világbajnok lett! – mintha éveken át arra készítette volna fel magát, hogy ennyire jó hírben ne is reménykedjen.
Ekkor Ali elájult a szorítóban.
Hirtelen történt, előjel nélkül, és szinte senki sem vette észre. Angelo Dundee, aki körbenyargalászott a ringben, és boldogságát kürtölte szét az újságíróknak, nem is tudta, mi történt. A sok mosolygós arc sem. Csak az Alit közvetlenül körbefogó nyolc-tíz ember látta. Ez a nyolc-tíz száj, amely eddig a nagy sikertől maradt tátva, most a rémülettől torzult el. Bundininak öt másodperc is elég volt, hogy nevetésből sírásra váltson.
Talán sose tudjuk meg, mitől ájult el.”
Norman Mailer: A bokszmeccs
(Részlet a könyvből)
Mindig mellbevágó élmény újra megpillantani. Nem élőben,a televízióban, hanem színről színre, amint legjobb formájában áll az orrunk előtt. Ilyenkor az a veszély fenyegeti a Világ Legkiválóbb Sportolóját, hogy nyomban a legszebbnek is látjuk, és menthetetlenül affekta kifejezések tolakodnak elő. A nők jól hallhatóan mély levegőt vesznek. A férfiak a földre szegezik a tekintetüket – megint eszükbe juttatták saját hitványságukat. Ha Ali sohasem szólalna meg, hogy követ hajítson a közvélemény állóvizébe, akkor is rajongást vagy gyűlöletet váltana ki az emberekből. Mert ő a Mennyország Hercege – ezt üzeni a testét övező csönd, mikor épp ragyogó passzban van.
Amikor Ali elcsügged, fakó bőre a vízzel hígított tejeskávé színét ölti, s elveszíti krémes jellegét. Ott van azután a nyomasztó reggelek gyomorforgató zöldje a kényesebb testtájakon – olyankor nem a legvonzóbb arcát mutatja. Nagyjából ez a leírás illett rá, amikor egy szeptemberi délután megjelent az edzőtáborban, a Pennsylvania állambeli Deer Lake-ben, hét héttel a George Foreman elleni, Kinshasában rendezendő mérkőzése előtt.
Az edzésen lélektelenül ütögetett. S ami még rosszabb, olyan ostoba ütéseket szedett be, amelyeket máskor simán védett – nem is emlékeztetett az igazi önmagára. Megvolt a módja – az évek során elsajátította az ember –, hogyan kell Ali edzéseit bámulni. Más bajnokok olyan edzőpartnereket választottak, akik képesek voltak utánozni a követ kező ellenfél stílusát, sőt ha telt rá, választottak még egy kellemes, velük egyívású edzőtársat is, akit kedvükre megüthettek, akivel élvezhették a bokszot. Ezt Ali is megcselekedte, de fordított sorrendben. A Sonny Listonnal vívott második összecsapásra készülve Jimmy Ellis volt a kedvence, de ez a kifinomult művész a legkevésbé sem emlékeztetett Listonra. A szorítóban annyira eltérő volt a mozgásuk, hogy egyikük sem tudta volna úgy odaadni a másiknak a sót, hogy ki ne szóródjon. Ali persze nem csak Ellisszel készült Liston ellen – a többiek közül Joe „Hosszúpuska” Sheldon neve ugrik be. Ali a kötélre támaszkodott, míg Sheldon százszor is gyomron csapta – így készítette föl Ali a gyomrát meg a bordáit Liston támadásai ellen. Sheldon ellen a kötelességét teljesítette, örömöt csakis az Ellis elleni kesztyűzés szerzett neki – mintha nem is lett volna szüksége Liston stílusának tanulmányozására, amikor amikor saját, csillogó, szellemes harcmodorát is csiszolgathatta.
A bokszolók általában arra használják a felkészülési időszakot, hogy megtanuljanak bízni a reflexeikben – akárcsak az átlagos síelő, aki, ha egy héten át gyakorolta a párhuzamos léctartást, elkezdhet álmodozni, hogy maholnap mások is profinak nézik. Pályafutása későbbi éveiben azonban Ali már annyira saját gyorsaságának fokozására összpontosított, hanem arra, hogyan fogadja az ellenfél ütéseit. No mármost művészete részben abból állt, ahogyan a fejére kapott ütések erejét csökkentette, majd szétáramoltatta a testében. Ezt persze minden versenyző megteszi, hiszen még egy ifi sem él meg sokáig, ha a feje nem mozdul el abban a pillanatban, amikor megütik, de Ali mintha az egész idegrendszerét arra ösztökélte volna, hogy a szokásos reakcióidőnél gyorsabban vezesse el az ellenfél öklének becsapódását.
Lehet, hogy minden betegség az elme és a test kommunikációs zavarára vezethető vissza. Az állítás minden bizonnyal igaz az olyan gyors lefolyású betegségre, amilyen a KO. Az agy nem tud további üzeneteket küldeni a végtagoknak. Az elmélet szélsőséges megfogalmazása Cus D’Amatótól származik, amikor még Floyd Patterson és José Torres menedzsere volt: azt a bunyóst, akiben őszintén ég a győzelmi vágy, és látja az érkező ütést, nem lehet kiütni, ugyanis nem szakad meg drámai hirtelenséggel az elméje és a teste közötti kommunikáció. Az ütés fájhat, de nem teszi harcképtelenné. Ezzel szemben, ha egy ötös ütéskombinációban mind az öt talál, az ellenfél egész biztosan elveszti az eszméletét. Ilyenkor a támadó abban az esetben is nyer, ha egyes ütései nem túl kemények. Az áldozat üzenetközvetítő központjának túlterhelése olyan akut zűrzavart okoz, melyet kóma néven ismerünk.
Ali mintha egyetemi szinten valósította volna meg az elképzelést, hogy mindenki másnál gyorsabban kell elvezetni a bekapott ütéseket – a szó szoros értelmében több porcikájához tudta eljuttatni az ütés erejét, mint a riválisai –, vagy a legkedvezőbb útvonalon sikerült továbbítania. Mintha azon dolgozott volna, hogy ideális esetben öt ütést is el tudjon viselni sorozatban (mit ötöt? hatot vagy hetet!), oly mértékben készen állt arra, hogy a becsapódás energiáját két karjához, két lábához vagy a többi szervéhez vezesse – az elszenvedett ütést feldolgozva az elméje tiszta maradt. Kész tanulmány volt megfigyelni, miként tűri az ütéseket. A kötélre támaszkodva úgy piszkálgatott oda az edzőpartnerének, ahogyan az anyamacska igyekszik elhessegetni elszemtelenedett kölykeit. Majd hirtelen kettős fedezékbe vonult, és hagyta, hogy a másik ütései visszapattanjanak a feje elé tartott kesztyűről. Ezt a védekezést más szögekből is megismételte, mintha az ütés elviselésének művészete két részből állna, s a második részben t kellene megtanulni, milyen íven mozog az ellenfél keze, amikor ütése kesztyűt ér, de ott gellert kapva még a testet is eltalálja. Ali fáradhatatlanul tanulta, miként semlegesítse az efféle ütéseket, s miként büntesse meg a betolakodó ellenséges kesztyűt; állandóan pontosította elképzeléseit arról, hogyan fogja vissza, fékezze meg, tompítsa, módosítsa, terelje másfelé, hárítsa, tegye nevetségessé, térítse el, puhítsa föl, siklassa ki, fogadja, parírozza a felé kilőtt bombákat – s tegye mindezt a lehető legkevesebb mozgással, a kötélre támaszkodva, ökleit unott eleganciával tartva maga előtt. Az edzés forgatókönyve szerint mindig olyan bokszolót alakított, aki már igencsak ereje végén jár, s arra is alig képes, hogy a tizenöt menetes meccs tizenkettedik menetében fölemelje a kezét. Az ilyen edzések menthették meg a kiütéstől a Frazier elleni első meccsén, s azóta is minden összecsapáson ennek az edzésmunkának az eredményességét térképezte föl. Míg a szorítósarokból azt ordították be, hogy „Ne szórakozzál!”, és a pontozóbírók sem vették jó néven, hogy a kötélre támaszkodik, sőt a szakírók is fölpanaszolták, hogy ez sajnos már nem a régi Ali, ő kitartóan finomította a módszereit.
