„Felébredt, és a Marsra vágyott. A völgyek! – villant át az agyán.” Philip K. Dick Emlékmás című kötetében egyaránt találhatunk már jól ismert és ismeretlen történeteket.
„Száz év múlva Philip K. Dicket a huszadik század második felének legnagyobb írójaként tartják majd számon.” (Norman Spinrad)
Az emlékeinket megváltoztathatják, de a valóság elől nincs menekvés.
Nem mindenki teheti meg, hogy a Marsra utazzon, ezért a szegények fejébe emlékeket ültetnek be, mintha ott jártak volna. Létezik egy alagút, ami a negyedik dimenzióban helyezkedik el, és pár lépéssel meg lehet tenni benne több száz kilométert. Az atomháború után az ENSZ robotok gyártásába kezd a szovjetek ellen. Az egyik marsi telepre egy vásáros űrhajó érkezik. A Földet leigázta egy idegen faj, azonban a kutyák és macskák meglepő módon életben maradtak.
A fentiek között találhatunk már jól ismert és ismeretlen történeteket egyaránt. Philip K. Dick legújabb novelláskötete hat kultikus – többek közt Az emlékmás, Különvélemény és Sorsügynökség című filmeket ihlető – történetet tartalmaz, és további hat, magyarul eddig még nem olvasható művet.
Philip K. Dick többszörös díjnyertes sci-fi író, a stílus egyik legnagyobb alakja. Hatalmas életművet hagyott maga után, amikor 1982-ben elhunyt. A könyvei számos elismerésben részesültek. 1963-ban Az ember a Fellegvárban megkapta a sci-fi műfajának legnagyobb elismerését, a Hugo-díjat. Két alkalommal ítélték oda neki a neves Brit SF-díjat: 1967-ben a Palmer Eldritch három stigmája című regényért és 1979-ben a Kamera által homályosanért, 1975-ben pedig a Csordulj könnyem, mondta a rendőr című könyvéért kapta meg a nagy presztízsű John W. Campbell Memorial-díjat.
(részlet a regényből)
EMLÉKMÁS
Felébredt, és a Marsra vágyott. A völgyek! – villant át az agyán. – Mi lehet ahhoz fogható, hogy valaki azok között a völgyek között kóborol? Miközben lassan magához tért, hullámokban borította el a vágyódás. Mire felébredt, hatalmába kerítette az álom és a sóvárgás. Szinte érezte maga körül a másik világ minden mást háttérbe szorító jelenlétét; a másik világét, melyet csak a kormányzat ügynökei és magas rangú tisztviselői láthattak.
Hogy egy hozzá hasonló hivatalnok valaha is eljusson oda? Annak nulla a valószínűsége.
– Most akkor felkelsz, vagy nem? – kérdezte Kirsten álmosan, majd nagyot nyújtózkodott. – Ha felkelsz, kérj nekem egy jó forró kávét!
– Rendben – bólintott Douglas Quail, majd mezítláb kislattyogott a konyhába. Kötelességtudóan megnyomta a „forró kávé” gombot az automata készüléken, majd leült a konyhaasztalhoz, és előhúzott egy kis sárga dobozkát, amely kiváló minőségű Dean Swift tubákot tartalmazott. Lendületesen felszippantott egy adagot; a Beau Nash keverék kissé csípte az orrát, szájpadlása pedig égni kezdett, de nem bírt ellenállni a kísértésnek, és felszippantott még egy keveset. Az anyag felébresztette a testét, azonkívül szabadjára engedte álmait, éjszakánként kísértő vágyait, csapongó sóvárgását. A fűszeres keverék valószerűvé varázsolt mindent.
