„Ezt mondva, vállamra hajtotta a fejét. / Harangoztak. Aztán csönd lett a világon. / Álomszellő lengett át fűszálon.” A 93 éve elhunyt Gárdonyi Géza emlékére, Este című érzékenységet árasztó versét ajánljuk.
„Amire az ember emlékezik, az ránézve a jellemző; az a tükör, amely az ő arcát s arca mögött az eget és földet mutatja…” Így beszélt magáról a pályája delére jutott Gárdonyi, 1903-ban, mikor egyénisége eredetére, főbb vonásaira, egyúttal írói létének legbensőbb indítékaira hívta fel olvasóinak figyelmét – bevilágítván az utat, amelyen az irodalomba érkezett.
Úgy vélte: „…az ember emlékezete csak azt tartja meg, amire a lelki fejlődésében szüksége van.”
Ezen a héten az 1922. október 30-án elhunyt Gárdonyi Géza hangulatos életképeket bemutató versét ajánljuk.
GÁRDONYI GÉZA: ESTE
A nap feküdni készült a szőlőhegy mögött:
égő-vörös fátyol-ingébe öltözött.
Május volt. Kéklett az orgonafák lombja.
Sárga cserebogár keringőzött dongva.
És mi a kispadon, az eperfa alatt
virágot kötöttünk, holmi pitypangokat.
A nap lassan beledőlt szép selyemágyába;
violaszin-szárnyon jött az est nyomába.
Homlokán egy gyémánt ragyogott remegve; –
fényes réz-sarlóját magasra emelte;
s lenn és fenn árnyékot terített árnyékra,
mígnem övé lett a föld minden tájéka.
Vilma a szép esti csillagon merengett.
És szólt: Mondja, mi az? Laknak-e ott lelkek?
Az éjjel erről a csillagról álmodtam…
Ha egyszer meghalunk, megállunk-e ottan?
És látom-e magát, ha én megyek elébb?
Ezt mondva, vállamra hajtotta a fejét.
Harangoztak. Aztán csönd lett a világon.
Álomszellő lengett át minden fűszálon.
Nem hallatszott más, csak a fák susogása:
s egy-egy cserebogár édes-bús dongása.
