Alattomos, vissza-visszatérő betegség akadályozott meg abban, hogy három napnál és hat filmnél többet lehessek a Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztiválon (BIDF), de cserébe több jó, és egy igazán zseniális dokumozit adott a vakvéletlen.
A Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztivál néhány filmje
Az igazi dokumentumfilm természetes élőhelye nem a Spektrum vagy a National Geographic, hanem a filmfesztivál. Ahol sajnos viszonylag kevesen látják. Az Aréna Moziban január 23. és 28. között megrendezett, a növekvő űrt betömni igyekvő BIDF megadta a lehetőséget, hogy a néző külföldi alkotásokból szemlézhessen, és szerencsére sokan éltek is vele. Teltház az általam látogatott vetítéseken ugyan nem volt, de pangás sem, és ugyanúgy láttam redős homlokú topértelmiségit, mint nachost lakmározó húszéveseket, akik vörösre tapsolták a tenyerüket, és minden vetítést követő beszélgetést végighallgattak.
Az általam látott művek a jelen és a félmúlt történeteit mesélték: találni köztük szélesen hömpölygő, átfogó történelmi tablót ugyanúgy, mint a privát szféra keretein belül maradó, életképszerű rövidfilmet. Pénteken a Szeress, ha tudsz! című cseh filmet vetítették, ami újfent bizonyította, hogy a valóságnál képzeletgazdagabb forgatókönyvíró nincs. A film nem mindennapi kérdést vetett fel: ti. hogy mennyire etikus prostituáltakat mozgás- és értelmi sérült emberek kielégítésére kiképezni? Mi van előbb, a női méltóság, vagy kerekesszékes férfiak szexhez való joga? A film három hátrányos testi vagy értelmi helyzetben élő férfi sorsán keresztül érinti a kényes témát, ami Csehországban igencsak aktuális (a film forgatása után nem sokkal az első „szexuális asszisztensek” oklevél birtokában hozzákezdhettek működésükhöz). A vetítés után vitát rendeztek, amit nem volt időm megnézni, pedig tanulságos lehetett.
Szombaton a rövidfilmes blokkban láthattuk a Kötelék című lengyel dokut, egy vicces és megrendítő minihistóriát 45 éves házasságok tanulságairól (a vetítést követő beszélgetésből kiderült, hogy a rendező saját nagyszülei történetét dolgozta fel negyedórában). A Hazám, Watani egy Aleppóból Németországba települő szír család történetén keresztül az ISIS elleni harcról, az új életről, az integrációról, a nemzettudatról és a honvágyról (is) szólt. A blokkzáró belga Édes otthon pedig a migránsparanoia dokumentuma: a bornírt kisvárosi polgárságnak az idegentől, a mástól, a láthatatlan ellenségtől való homályos rettegését karikírozta.
Hipnotikus és zsigerig hatoló film lett a szerb-francia Mélyre temetve, amelyet díjaztak is a Te felelős vagy kategóriában, és a múlt elfeledett árnyait követve egy eltitkolt tömegmészárlást mutat be a délszláv háború utolsó éveiből. A stáb egy, a kétezres évek elején feltárt, afgán civil férfiakat, nőket és gyerekeket rejtő tömegsír titkának nyomába eredt, és nagyrészt archív interjúk használatával tárta fel a vérengzés mozzanatait lépésről lépésre. A hóhérokat és cinkosokat mindmáig nem vonták felelősségre, az eltüntetés végrehajtása pedig egészen a legfelsőbb körökig, azaz Slobodan Milosevicsig vezetett. Ebben a filmben nincsenek arcok, emberek, egyáltalán: élet, a felvevőgép gyors mozgások, akciók nélkül, állóképekben, vagy gépkocsiban, néma táj, néptelen víz, szétzúzott ablakú épület mellett-fölött, a borzalom epicentrumában svenkel, és érzékelteti a gonosz univerzális jelenlétét. A monoton hangon citált beszámolók – az elkövetők és egy túlélő emlékei – szuggesztív módon drámaiak, és bár nem juttatnak el a katarzisig – ez talán cél sem volt -, a szörnyűségek színrevitele és erős hatása talán hozzásegítheti a traumatizáltakat a továbblépéshez.
A szombaton is vetített Nem vagyok a rabszolgád című Raoul Peck-film James Baldwin író befejezetlen és kiadatlan regényén alapszik, és szinte kizárólag archív felvételeket használva követi végig a huszadik századi amerikai történelmet az afroamerikai kisebbség perspektívájából. A Nem vagyok… a nagy formátumú személyiségek filmje is: a Martin Luther Kingtől a szeparatista Malcolm X-en keresztül Barack Obamáig ívelő sajátos históriai tabló Baldwin szavaival beszél szegregációról és egyenjogúsági kérdésekről, erőszakról és szeretetről, forradalmi indulatokról és megbékélésről. Közben szívesen eloszlatná azt a Tamás bátyás sztereotípiát, hogy a fekete közösség jámbor és gyenge, nem képes kiállni a saját jogaiért, ezért nagy szüksége van jószívű fehér mankókra. Az előítéletért Baldwin – és a doku – részben a történelmet, részben a hatalomféltést, és részben a fehér hősök és megváltók imádatára épülő amerikai kultúrát okolja, s tétele bizonyítására számtalan hollywoodi filmes példát citál, köztük olyan klasszikusokat, mint a Megbilincseltek, a Forró éjszakában, vagy a Hatosfogat. Az már rendezői truváj, hogy az amerikaiak félelemkultúrájának eredményét illusztrálandó néhány percet bevágott Gus van Sant Elefánt című remekművéből is, amit a hírhedt coloradói – fehér gyerekek által elkövetett – iskolai vérengzés inspirált.
A magyar Ultra, Simonyi Balázs filmje pedig különdíjat kapott. Az ultramaratonisták világába rituálisan bevezető film – amit még korábban láttam -, szellemes, drámai, és olyan izgalmas, mintha nem megszállott futókról szóló dokumentumfilmet, hanem egy remekül megírt és összerakott játékfilmet látnánk.
Hegedüs Barbara
