A film kortárs, míg a könyv profétikus

Don DeLillo Cosmopolis című regénye egy nagy utazás története (ld. Odüsszeia): a fiatal milliomos, Eric Packer egy átlagosnak tűnő áprilisi napon kilép New York-i lakásából, és beszáll a csúcstechnikával és luxuscikkekkel fényűzően berendezett fehér limuzinjába, hajat vágatni.
Ezen a napon két komoly küldetés áll előtte: világrengető spekulációs támadást kell intéznie a japán jen ellen és el kell jutnia Manhattan túlsó végébe a fodrászához. Ericnek hol az amerikai elnök motoros kísérete, hol egy zenészbálvány temetési menete, hol egy erőszakos politikai tüntetés állja útját. A kocsi kényelmes bőrülésén egymást váltják a látogatók: biztonsági, műszaki és pénzügyi szakértők, sőt Eric menyasszonya és szeretője is, miközben a limuzin az egyre bizonytalanabb jövő felé araszolgat. Ráadásul biztos benne, hogy valaki meg akarja gyilkolni. De mikor és hol? Élete legfontosabb 24 órája következik.

 

 

Nem, ezt a könyvét nem olvastam. Paulo Branco producer és a fia, Juan Paulo ajánlották figyelmembe, hogy érdemes lenne filmre adaptálni. DeLillo más könyveit ismertem, és Paulo produceri munkáját is nagyra becsülöm, ezért úgy gondoltam, érdemes tenni egy próbát vele. Két nappal később elolvastam, és felhívtam Paulót, hogy benne vagyok. Ez egyébként nem jellemző rám, mivel általában szeretek saját projektekkel előjönni.

 

Saját maga akarta megírni a forgatókönyvet?
 

Természetesen, és hat nap alatt meg is voltam vele. Ilyen még nem történt a praxisomban. Elkezdtem begépelni a párbeszédeket a könyvből a számítógépembe, változtatás, bővítés nélkül. Ez három napig tartott. Amikor elkészültem ezzel, azon tanakodtam, hogy vajon elég anyag ez egy filmhez? Úgy véltem, igen. A következő három napot azzal töltöttem, hogy kitöltöttem a lyukakat a párbeszédek között, és hamarosan el is készültem. Elküldtem Paulonak, aki szerint kissé elsiettem. De végül meggyőztem és nekiláttunk az előkészítésnek.

 

Mi győzte meg, hogy tényleg filmre való alapanyag a regény? Miért akarta megrendezni? 
 

A fantasztikus párbeszédek. DeLillo híresen jó dialógusokat ír, de a Cosmopolis párbeszédei különösen briliánsak. Vannak párbeszédek, amelyekre azt mondják, „pintereszk” – Harold Pinter jellegzetes stílusa után. Én azt hiszem, ugyanúgy beszélhetünk „deLilleszk”-ről is, hangozzék bármilyen furcsán. Bár Pinter drámaíró, ezért virtuozitása sokkal nyilvánvalóbb, de ha a regényeket is számításba vesszük, Don munkái kivételes kifejező erőt mutatnak. 

 

Mi fogta meg Don DeLillo világában?
 

Számos könyvét olvastam, a Librát, az Underworldöt, a Running Dogot. Nagyon szeretem a munkáit, még akkor is, ha jellegzetesen amerikai. Én nem amerikai, hanem kanadai vagyok, és ez nagy különbség. Az amerikaiak és az európaiak úgy gondolják, hogy a kanadai az amerikai jólnevelt és szofisztikált kiadása, de a helyzet természetesen sokkal bonyolultabb ennél. Kanadában nem volt forradalom, rabszolgaság, polgárháború, itt csak a rendőrség és a hadsereg visel fegyvert, nincs is nálunk fegyveres erőszak. Kanadában nagyon erős a közösségi érzés, és hogy a létminimumon élőknek is segítsünk. Az amerikaiak ezért szocialista országnak tartanak minket. Don DeLillo könyveit olvasva be tudom fogadni az ő vízióját Amerikáról. Érthetővé teszi számomra, és képessé válok arra, hogy viszonyuljak hozzá valahogy.

 

A regény és a film is New Yorkban játszódik, de vannak eltérések. A könyv egészen pontos földrajzi adatokkal dolgozik, míg a film helyszíne absztraktabb.
 

A regényben Eric Packer limuzinja átszeli Manhattant keletről nyugat felé, a 47. utcán haladva. A könyvben leírt számos hely nem létezik már, így az a New York részben képzeletbelivé vált. Számomra, bár a könyv egyértelműen New Yorkban játszódik, ez egy szubjektív New York, mi pedig valójában Eric Packer elméjében vagyunk. Az ő városképe legtöbbször köszönőviszonyban sincs az utca valóságával. Egyáltalán nem érti sem az embereket, sem magát a várost. Épp ezért úgy gondoltam, indokolt egy sokkal absztraktabb víziót megteremteni, még akkor is, ha tényleg New Yorkot látjuk az autó ablaka mögött időnként feltárulni.

 

Egy évtized telt el a regény születése és a film elkészítése között. Nem jelentett ez problémát?
 

Nem, mert a regény meglepően profétikus. És miközben a filmet forgattuk, olyan dolgok történetek meg, amik szerepelnek a regényben: Rupert Murdoch pitét kapott az arcába, és persze megjelent a „Foglaljuk el a Wall Street-et” mozgalom is, miután befejeztük a forgatást. Egészen kevés dolgon kellett változtatnom, hogy a történet kortárs maradjon, például a jen helyett a jüant használtuk. Nem tudom, hogy DeLillónak van-e tőkeszámlája, de figyelemre méltóan előre látja, hogy mi történik és hogyan alakulnak a dolgok a jövőben. A film kortárs, míg a könyv profétikus volt.

 

Másként olvas egy könyvet, ha tudja, hogy filmet forgat majd belőle.
 

Valóban, de ez még sosem történt meg velem. Nem szoktam úgy olvasni, hogy közben azon gondolkodom, milyen lenne filmet csinálni belőle. Azért olvasok sokat, mert örömet szerez. Az pedig elrontaná az örömömet. Ám ez alkalommal azon kaptam magam, hogy egyszerre olvasok egy jó regényt olvasóként és rendezőként, azon gondolkodva, hogy van–e elég anyag benne egy filmhez. (…) Később, amikor már megszületett az adaptáció, a két szerző érzékenysége összeadódik a nézőben. Ez esetben DeLillóról és rólam van szó, de ugyanez történt Ballarddal vagy Stephen Kinggel. Ez olyan, mint gyereket csinálni. Két emberre van hozzá szükség, és a film is ilyen, mindkét szülőre hasonlít kicsit. De említhetném a marxista dialektikát is, ami eszembe is jutott a film készítése közben, hiszen elhangzik a Kommunista kiáltvány első mondata: „Kísértet járja be Európát…”

 

Csak éppen most nem Európáról, hanem az egész világról beszélünk…
 

Persze. De egy olyan fontos témáról van itt szó, amivel egészen eddig nem foglalkoztam: a pénz. A hatalom, amit jelképez; a mód, ahogyan formálja a világot. Ahhoz, hogy ezt megértsem, nem kellett beleásnom magam a pénzügyi világba, hiszen mindenütt jelen van: a televízióban, a dokumentumfilmekben, az újságokban. Ügynökei azt teszik és mondják, amit DeLillo leírt, viselkedésük pontosan olyan, mint Eric Packeré. Számomra egyáltalán nem triviális a Marxra való hivatkozás, mert olyan dolgokat látott előre 1848-ban, amelyek megtörténtek. Gyakran gondolkodom rajta, vajon mit szólna Karl Marx a filmhez, ha látná… 

 

Bizonyos dolgokat megváltoztatott. Ezek között van az a jelenet is a könyv végéről, amikor Eric Packer egy forgatáson talája magát…
 

Igen, amint olvastam, rögtön tudtam: ez nem történik meg valójában, csak Packer agyában. Nem hittem el, és nem tudtam magam elképzelni, ahogy több tucatnyi meztelen testet fimezek egy New York-i utcán. Óvatos vagyok a „film a filmben” koncepcióval. Ez volt az egyik legnagyobb jelenet, amit kihagytam, de kimaradt a táskás hölgy, és a hajléktalan nő is, akit a kocsiban találnak a rave partiról visszafelé jövet. Leforgattam a jelenetet, de végül valószerűtlennek találtam a szituációt és túlságosan művinek, ezért kivágtam.

 

Hogyan választotta ki a díszleteket?
 

Furcsa módon a 47. utca eléggé hasonlít néhány torontói utcához. A film terét ezek ötvözésével teremtettük meg, és Torontóban forgattuk a belső helyszínes jeleneteket. Nem tudtuk az egész filmet egy igazi limuzinban leforgatni, egy részét stúdióban kellett felvennünk, hogy a kamera körbe tudjon forogni. A legfontosabb a limuzin maga, ami inkább egy tudatállapot, mint autó: benne lenni valójában azt jelenti, mint Eric Packer fejében lenni. Egyfajta trón, mely az egyensúlyban levő erőt jelképezi. Sokat gondolkodtunk a belsőn, hiszen bár kívülről pont úgy néz ki, mint akármelyik limuzin, belül más. Számos dolgot átvettünk a könyvből, például a márványpadlót is.

 

Hogyan alakult a szereplőválogatás?
 

Érdekesen, ahogy a Veszélyes vágy esetében is. Eredetileg más színészeket akartam szerepeltetni, Colin Farrellnek szántam a főszerepet, és Marion Cotillard alakította volna Elise-t, a feleségét. Aztán Farrellnek problémája támadt az időzítéssel, Marion Cotillard pedig gyereket várt, ezért megváltoztattam a forgatókönyvet, átírtam egy fiatalabb színészre, ami egyébként a könyvben is így van, és persze így a felesége is fiatalabb lett. A valódi problémát az jelenti, amikor a filmhez szükséges pénzügyi alapot a leendő főszereplőre alapozva teremtetik meg, és a színész lelép. Ez persze nem művészi jellegű probléma, hanem pénprobléma. de ránk nézve ez nem jelentett gondot. 

 

Ezután azonnal Robert Pattinson jutott eszébe?
 

Igen. Érdekesnek találtam a munkáját az Alkonyatban, bár persze ez bizonyos kereteket jelentett. De láttam a Lorca és Dalí, valamint az Emlékezz rám! című filmekben, és teljesen meggyőzőtt, hogy kiváló Eric Packer lenne belőle. Nagyon nehéz szerep, minden egyes jelenetben szerepel, és azt hiszem, soha nem készítettem olyan filmet, amelyben ugyanaz a színész soha nem tűnik el a vászonról. A színészválasztás intuíció kérdése, nincsenek szabályok erre nézve.

 

Ragaszkodik hozzá, hogy színészei szóról szóra mondják el a szövegüket…
 

Igen, így van. Úgy is leht filmet csináni, hogy az ember hagyja a színészeit improvizálni, nagy nevek sikeresen meg is oldották ezt, de én másként állok a kérdéshez. Nem hiszem, hogy a színész dolga lenne dialógust írni. Főleg nem ebben a filmben, mivel a párbeszédeket maga Don DeLillo írta, és legfőképpen emiatt döntöttem úgy, hogy filmet készítek belőle. A színészeknek így is bőven van mozgásterük játszani a beszéd tónusával, a ritmussal, ez teljesen tőlük függ. Ez különösen érdekes volt Robert Pattinson esetében, akinek a limuzinjában változatos karakterek tűnnek fel, egészen különböző színészek által alakítva. Egészen másként játszott, attól függően, hogy éppen ki volt a partnere.

 

Kronológiai sorrendben forgatta le a filmet?
 

Amennyira csak lehetett, igen. Paul Giamatti a forgatás végén csatlakozott hozzánk, és az utolsó jelenet, amit leforgattunk, a film zárójelenete. Néha voltak ugyan fennakadások, de ebben a filmemben sokkal jobban tudtam tartani az időrendi sorrendet, mint bármely korábbi munkámban. Ha hozzátesszük, hogy a történet egyetlen napon játszódik, de összetett fejlődési íve van, különösen hasznos volt így dolgozni.

 

 

 

Cultura/Budapest Film