„A dolgok nem csak akkor képesek elromlani, ha valaki elrontja őket, hanem egy élet akkor is tragédiába vagy szétesésbe torkollhat, ha senki semmit nem rontott el.” Kibelbeck Mara interjúja Babiczky Tiborral, a Magas tenger című könyv írójával.
Nem kell ahhoz különösebb aktualitás, Könyvfesztivál, Könyvhét vagy egyéb könyves esemény, hogy egy könyvről szót ejtsünk, írójával beszélgessünk, mert mindig bővíthetjük ismereteinket. Babiczky Tibor több verseskötettel, jó néhány kritikai írással, cikkel a háta mögött újba fogott, és megmutatta tapasztaltnak és kezdőnek, fiatalnak és idősnek, hogy ma is okozhat meglepetéseket a szépirodalom.
Van egy eléggé magányos, magának való fazon, aki nyomozó, így aztán teszi a dolgát, vagy inkább tenné… A Magas tenger című könyv oldalszámait tekintve messze rövidebb, mint amennyi időt elfoglal az olvasó életéből, tartalmát tekintve pedig – közhelynek hangzik, de – tényleg velünk marad. Mert elgondolkodtat, hangulatba hoz, újabb s újabb hasonszőrűnek tetsző könyvet vetet le a polcról, miközben a (névtelen) főszereplő nyomozó karakterét mindenhova magunkkal hurcoljuk, válaszolgatunk neki, s igen, olykor hülyének nézzük. Egy regény, de mégsem az, krimi, de semmiképp sem az, talán lélektani fejlődés- és bűnregény? A műfaji behatározás egyfelől nem hiába okoz fejtörést a neves és kevésbé ismert publicistáknak, irodalommal foglalkozó lapoknak, másfelől lényegében teljesen mindegy milyen kategóriába soroljuk be, hiszen maga a könyv számít.
Bevallom, ilyen körülmények és ilyen hosszú ideig tartó interjút sem készítettem még soha. Néhány kérdés és válasz időnként napokat (akár heteket) is váratott magára, elkésve, megcsúszva érkezett, de megérte, mert mindig arra a konklúzióra jutottunk, hogy (minden pátosz nélkül) érdemes olvasni és érdemes előítéletektől mentesnek, nyitottnak lenni.
Mi volt az alapötlet a Magas tenger megírásakor, és ez mennyit módosult a végén?
Nem vágytam többre, mint hogy sikerüljön írni egyetlen érvényes és működő novellát. Aztán többet. Aztán elkezdett az egész egyben működni, összeszálazódni.
Hosszabb ideig írtad, ami azt feltételezi, hogy „megrágtad”, átgondoltad a történetet. Mennyit tud módosulni egyáltalán az eredeti elképzelés a munkafolyamat során?
Igazság szerint, „eredeti elképzelés” nem volt, csak módosulások… A könyv végpontja, az utolsó fejezet története viszonylag korán meglett. Annyit tehát láttam három-négy fejezet után, hogy merre tart az egész. Viszont fogalmam sem volt, mennyit bír ki a felrajzolni kívánt ív. Így lehetett, hogy kétszer is „elkészültem” a regénnyel, mielőtt valójában készen lett volna. Először tíz fejezet volt a „végleges” verzió, aztán tizennégy.
A tizennégy plusz egy fejezet már a maga útját járja. Most milyennek látod az idáig vezető utat és milyennek a fogadtatását?
Nagyon hosszú út volt, igaz, sok üresjárattal. De az üresjáratok okozta tehetetlenség érzést és szorongást nem lehet figyelmen kívül hagyni. A fogadtatás – egyelőre – jó. Persze vannak furcsa reakciók is. Ami természetes; legyenek. Nagyon jól esik viszont a szeretet, ami körülveszi most a könyvet, és általa engem is.
Első levélváltásunk után azt kérted, hogy változtassunk az interjú gondolatmenetén, nehogy unalmassá válj az olvasók számára. Mi válhat unalmassá?
A rutin. A rugózás. Rengeteg olvasói levelet kapok, és nagyon figyelemre méltó tapasztalat, hogy az olvasóknak teljesen egyértelmű az, ami az úgynevezett szakmának látszólag nem. Mindenki a krimi fogalmán lovagol, csak azért, mert a főhős egy nyomozó. Bele se merek gondolni, mi történt volna, ha a főalak történetesen egy gyári munkás. Akkor mindenki megkérdezné, miért írtam termelési regényt?
Szerintem igen, megkérdeznék, és még mindig érhet meglepetés. De szerinted mire kíváncsiak valójában az olvasók veled és a regényeddel kapcsolatban?
Nem tudom, hogy ki mire kíváncsi. Azt hiszem, nem is dolgom tudni. Remélem, a regényre. Én csak körítés vagyok a könyv körül. Hadd idézzek egy Hemingway-jel készült interjúból:
ÚJSÁGÍRÓ: „Az ön regényeiben gyakori a szimbolikus ábrázolás. Egyetért ezzel?”
HEMINGWAY: „Gyanítom, hogy igen, használok szimbólumokat, hiszen a kritikusok folyamatosan találnak ilyesmiket a könyveimben. De én, ha megengedi, inkább nem beszélnék erről. Történeteket írni eleve nehéz feladat, nemhogy utána még meg is kelljen magyaráznom őket…”
Gyönyörűen megfogalmazott gondolatokat olvashatunk tőled, miközben nem kívánod az olvasó képébe nyomni, hagyod gondolkodni, feltöltődni. Mennyi saját történetet kellett belefektetni a nyomozóba és magába a történetbe?
A nyomozóba – és magába a történetbe is – sokat kellett magamból kölcsönözni. Az derült ki számomra a végén, hogy a nyomozóm többet tud, mint én. Többet szenvedett, többet látott. Hogy sikerült megalkotnom, kegyelem.
Marcel Aymé Csudapofájában a főszereplő új arccal új életet akar, majd szembesül: semmi sem változik. A nyomozó életére is az állandósult monotonitás, belenyugvás a jellemző, majd jön az álom: „Magas tenger”. Mit szimbolizál ez a magas tenger?
A csodát. A csoda lehetőségét. Tehát a reményt. De egyúttal torokszorító is ez a remény, hiszen – az ószövetségi történetet alapul véve, amikor Mózes kettéválasztja a Vörös-tengert – benne van az üldözés, illetve az üldöztetés is, valamint az, hogy valakinek törvényszerűen meg kell halnia.
Magyarán, hogy a dolgok nem csak akkor képesek elromlani, ha valaki elrontja őket, hanem egy élet akkor is tragédiába vagy szétesésbe torkollhat, ha senki semmit nem rontott el. Nincs hiba. Elromlik magától. A felszínes hurráoptimizmustól eltérően a valódi remény talán valahogy így, ennek tudatosításával működik. Így is működhet.
Azzal fejezed be, idézem: „…valahogy így ért véget.”, és előtte idézed, a „Maradj talpon!”-szlogent egy más aspektusban, más rálátásban. Ez az említett remény arra is utalhat, hogy folytatod?
Benne van a folytatás lehetősége. Körvonalak már látszanak. De most szándékosan pihentetem a dolgot. Nem szeretném ismételni magam. Nem szeretnék kényszeredetten vagy kényszerből folytatást írni. Ki kell alakulnia, meg kell érnie a folytatásnak. Vagy éppen ki kell derülnie, hogy nem tudom vagy nem érdemes folytatni.
Ha már említed, hogy többször is úgy érezted kész a könyv, milyen tapasztalatokkal lettél gazdagabb a szerkesztési munkák alatt?
Csak pozitívumokról tudok beszámolni. A regényt egyébként, a kezdetektől fogva András László „gondozta”, még szóba sem került a könyv kiadása, vele – és párhuzamosan Tomaji Attilával – fejezetről fejezetre „szerkesztettünk”. Király Levente pedig feltette a pontot az i-re. Nagyon fontos meglátásai, változtatási javaslatai voltak. Jót tett a könyvnek.
A Magas tenger már az utóéletét éli. Szinte minden sajtóorgánum írt a könyvről, rengeteg interjú készült veled. Számítottál ekkora figyelemre?
Álmodni sem mertem róla. Arra számítottam, persze, hogy azok az orgánumok, amelyeknek rendszeresen dolgozom, szentelnek majd némi figyelmet a Magas tengernek, de a valóság minden elképzelésemet meghaladta. Egy kicsit a hólabda-effektusra hasonlít a dolog. Jókor, jó helyen és ügyesen – ez utóbbiban fontos szerepe van a feleségemnek – lett elindítva, és mostanra lavina lett belőle. Személyi sérülés – még – nem történt…
Mi lehet az oka ennek a nagy figyelemnek?
Egyfelől a kiadói időzítés: január utolsó napjaiban jelent meg a regény, amikor a könyvpiac még teli hassal piheg a karácsonyi trakta után. A Magas tenger így gyakorlatilag egyedül volt a pályán. A figyelem felkeltésében – a szó szoros értelmében – fontos a borító, amely a legmesszemenőbbekig betölti ezt a szerepét. Mindemellett még szép is. Ezúton is köszönet Baranyai Andrásnak. És persze remélem, hogy a könyv tartalmának is van része benne. A többi… Annyi bizonyos, hogy nem néma csend. Mindenesetre titok, még előttem is.
Egy kicsit beszéljünk rólad. Boldog családapa is vagy. Az írás kényszerének engedve mennyiben változik a mindennapi életed?
Pontosan annyiban, amennyiben engedek az írás kényszerének… Magyarán felborul. Azért igyekszem minden fronton helytállni. Írásra a legtöbb esetben este tizenegy és hajnali öt között jut idő. Mi más dolgom lehetne még akkor?
Kibelbeck Mara
Fotók: Babiczky-Pfliegel Dóra, Szabó Tibor Benjámin
