„Melós mindig kitalálni valami pluszt, és felmérni, hogy az adott osztályt mi érdekli, mi a trendi, és arra rákapcsolódva eljuttatni az üzenetet, valami alapműveltséget. Ez megvan a könyvkiadásnál is.” A gyermekkönyvkiadás titkairól, jelenéről és jövőjéről, az olvasáshoz való hozzáállásról és arra buzdításról a Manó Könyvek főszerkesztőjével és szerzőjével, Csapody Kingával beszélgettünk.
Nem szükséges hozzá különösebb esemény, még a XXI. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál sem, hogy az olvasás megszerettetéséről, a gyermek- és ifjúsági könyvek jelenlétéről beszélgessünk, de a cél, hogy „az olvasás először is rutinná váljon és élményforrás legyen”, ezért örültem ennek a beszélgetéseknek. „Izgalmas dolog egy-egy új könyv mellett letenni a voksunkat és vagy együtt alakítgatni a szerzővel, illusztrátorral, vagy a fordítás után simogatni a szöveget, majd drukkolni neki, hogy az olvasónál is ugyanazt a hatást váltsa ki, mint nálunk.”
Milyennek látja az idén 10 éves Manó Könyvek főszerkesztője az olvasási kedvet és a könyvpiaci helyzetet? Csapody Kinga szerint minden olvasásnépszerűsítő program segít, hiszen „bőven vannak jó könyvek, amikkel lehet is”.
A Manó Könyvek által gondozott könyvek széles korosztályt felölelnek, egészen kiskorú gyerekektől kezdve a fiatal felnőttekig. A nemzetközi és a hazai kínálatból melyik korosztálynak, mi alapján és milyen kritériumok alapján válogattok könyvet és szerzőt?
Jaj, de nagyot kérdeztél. Igen, a lapozóktól, böngészőktől, leporellóktól és puzzle-könyvektől egészen a kamaszokig próbálunk minden korosztálynak minőségi és mindenki számára elérhető könyveket adni. Az óvodás korosztálynak is fontos, hogy jó történeteket meséljünk, a kisiskolás korban pedig az, hogy az olvasás először is rutinná váljon és élményforrás legyen. Ezek az alapszempontok. Ami a szerzőket illeti: szeretünk – csúnya szóval mondva – felépíteni egy-egy szerzőt: ősszel jelent meg Kalapos Éva első regénye a D.A.C. – Egy új élet, és már a boltokban a második rész, Joss Stirling Lélektársak-trilógiáját annyian szerették, hogy júniusban hozzuk az írónő új regényét, a Storm és Stonet is. Szeretjük, ha egy szerző könyvei nálunk vannak, például a kiváló osztrák szerző-illusztrátor, Erwin Moser köteteit nem rég kezdtük megjelentetni, és úgy tűnik,nagyon kedvelik az olvasók, így még jobb érzés Borisz, a kandúr kalandjait is bemutatnia Könyvfesztiválon.
Kinek nehezebb, illetve könnyebb könyvet találni?
Még mindig azt gondolom, hogy önállóan olvasó fiúknak nehezebb könyvet ajánlani, írni. Ez egy tyúk-tojás-kérdés: vajon azért lehet azt látni, hogy kevesebb fiú olvas, mert nincsen annyi jó, nekik való könyv, vagy azért volt kevesebb fiús könyv, mert a fiúk kevésbé olvasnak? Azért a nemzetközi és a hazai piacon is látszik a változás, az akarás, egyre több fiúsra hangolt könyv jelenik meg. Meglepődve konstatáltuk, hogy már az egészen kicsiknek szóló kiadványoknál is megfigyelhető ez az eltérés, tehát valójában mi, szülők is felelősek vagyunk annyiban, hogy míg egy ovis lánynak inkább veszünk könyvet, foglalkoztatót, matricás albumot, addig egy fiúnak valószínűleg mást (vagy kevesebb ilyet) teszünk a kosárba. A pisztoly, labda, autó, építőkocka csapat nyer a könyvek fölött?
Azt már a könyvszakma és a kultúrpolitika is észlelte, hogy szükség van olvasásnépszerűsítő, – buzdító programokra. Miért érzem mégis úgy, hogy csak a felszínt érintik ezek a programok?
Talán azért, mert hozzám hasonlóan, te sem érzed sokszor elég átgondoltnak ezeket? Az olvasást (sajnos) valóban népszerűsíteni kell, és (szerencsére) bőven vannak jó könyvek, amikkel lehet is. Az, hogy ha van is egyszer-egyszer keret, legtöbbször ugyanazokat a könyveket forgatják köztük sokszor csak a kötelezőket, az szerintem nem szerencsés. De, ha már vannak kötelezők, amik kimozdíthatatlanok a kötelező tananyagból (hiába ezer visszaigazolás, hogy nem akkor kéne ezekkel a művekkel találkozniuk a gyerekeknek, és valójában funkciótlan is, csak egy kipipálandó tétel a tananyagban, és a tanárok is elfogadják, hogy úgysem olvassa el őket egy-egy fanatikuson kívül senki), akkor talán az a leghasznosabb, ha megpróbálunk segíteni nekik. Júniusban jelenik meg Nógrádi Gergely új köntösbe bújtatott újramesélős sorozatából az Egri csillagok és a Kőszívű ember fiai. Nem csak a sorozat-cím Klassz!, de az is, hogy az eredeti művek koncepcióját megtartva sikerül úgy megismertetni az amúgy nagyon izgalmas történeteket, hogy az valóban olvasmányos és érthető legyen a fiataloknak. És nem zanzásított „röviden”-típusú regények lesznek, hiszen Nógrádi Gergellyel úgy állította össze egy írókból, irodalomtörténészekből és magyartanárokból álló szakmai csapat, majd szigorú szerkesztőnk éles szeme, hogy ne csak a cselekmény, de a művek hangulata, az írók sajátos stílusa is megmaradjon.
De, hogy konkrét olvasásnépszerűsítő programról is szóljak: a tavalyi Te is olvasol, ugye? (Supka Géza Alapítvány szervezésében) kampányba láttam kicsit jobban bele. Az, hogy meg tudtak szólítani középiskolásokat azzal, hogy egy Grecsó Krisztián novelláról írjanak kritikát, szerintem nagyon nagy dolog. 228 pályázat érkezett, összesen 700 000 karakternyi szöveget írtak, és igazán bátor és okos cikkek születtek. Az, hogy kritikát írni menő, engem is meglepett, de örültem.
Ezeknek a kampányoknak a tényleges pozitív eredménye a könyvek iránti keresletben is megtapasztalható?
Szerintem ez nehezen mérhető. Nem mondták a kollégák a Magvetőben, hogy ezután gimnazisták tömegei keresték Krisztián könyveit – lévén, hogy ezt ők sem látják.
Amely mű mondjuk kortárs szerzőtől bekerül egy-egy ilyen programba, az alapból közkedvelt és ismert volt. Az biztos, hogy minden óriásplakátnál hasznosabb a suttogó propaganda. Ha valamelyik könyvünkkel akar valaki népszerűsíteni, én csak bátorítom, és szívesen figyelem, hogy mennyit ugrott az eladott példányszám.
Viszont, ha azt látom, mit olvasnak a fiatalok, kicsit elkeseredem, és felmerül bennem a kérdés: a tinédzserek mennyire értik meg azt, amit olvasnak? Mennyire tudnak különbséget tenni egy jól megírt és egy gyenge szórakoztató regény, ponyva között?
A ponyvákkal nincs semmi baj, bárcsak több jól megírt ponyva lenne. A különbségtevés képessége egy sokadik lépcsőfok. Először elemibb dolgok jönnek: ne fárassza, hanem pihentesse az olvasás, váljon a kikapcsolódás egyik formájává, gondoljon valamit arról, amit olvas, legyen nyitott más hangokra is… Hogy mikor jutnak el odáig, az azért rajtunk is múlik. Hogy mi szülők, tanárok, mutatunk-e nekik olyanokat is, ami nem feltétlenül jön szemben a mozgólépcső melletti plakáton. Mikor tanítottam végig tudtam követni jó pár fiatalnál, hogy a mindent faló, olvasósok, hogy kérdezik először, hogy azt érzik, hogy béna, de próbáljuk összerakni, hogy mitől az, addig, amikor már maguktól meg tudják fogalmazni, hogy mitől működik vagy sem egy szöveg.
A szülők mi alapján tudják irányítani gyereküket a „jó” olvasás felé?
Egy jó darabig a szülő olvassa azokat a könyveket, később is ő veszi, majd jó esetben sokáig beszélgetnek egy-egy olvasmányélményről. Ismerek sok olyan családokat, ahol a gyerek olvas először, majd nyújtja át, ajánl kötetet anyának, apának. Szülőként mindenki eldönti milyen értékrend, elv vagy funkció alapján választ.
A NOP World Culture Score tíz évvel ezelőtti nemzetközi statisztikája szerint nem olvasunk kevesebbet az átlagnál. Ez az adat azonban tíz éves, hogy látod, eleget olvasunk?
Valóban előkelő az a 10. hely, még ha kicsit szkeptikus is vagyok az ilyen felmérésekkel kapcsolatban, és érdekes lenni látni frissebb adatokat. Meg aztán az is kérdés, hogy mit olvasunk. Ha neten olvasod egy-egy print újság online verzióját, az is olvasás. Az e-könyveket is egyre többen olvassuk, még ha ez még mindig alig mérhető nagyságrend. Én magamon is érzem, hogy annyira sok könyv jelenik meg, hogy elég lehetetlen vállalkozás teljesen naprakésznek lenni. Sokszor azt érzem, hogy túl sokat olvasok, de ha az elolvasandó könyvek kupacára tekintek itthon, ez mégsem elég.
Mivel lehet megfogni a gyerekeket? Például a Kistehén-sorozatot te magad is úgy jellemezted, hogy első olvasatra banálisnak tűnik, ám a humorral tűzdelt történetek tele vannak apró tanításokkal.
A humor szerintem abszolút fontos. Én imádom például a Claude-sorozat kicsit angolos, kicsit abszurd humorát – folyamatosan jeleznek vissza a szülők, hogy felolvasva ők is élvezték, majd azon tanult meg önállóan olvasni a gyermek. Ezek szerint működik. Az Állati kalandok most könyvfesztiválra jelent meg, két sorozatot rejt a gyűjtőnév: a mosómedvék kalandjain hangosan nevettem én is, a Szeleburdi szurikáták bájos, visszafogottabb humora is szintén nyerő a kisiskolásoknak.
Maria Frisa könyve ma jött a nyomdából, még meleg. A 75 tuti tipp kezdő és haladó túlélőknek – A suli nagyon vagány, nagyon pikírt humorú görbe tükör. A tizenkét éves főszereplő stílusa egyedi, az önirónia, amit használ pedig kifejezetten bátor.
Aki ismeri Kollár Klemencz László dalait, emlékszik Kistehénre, az tudja, miről beszélünk: arról a típusú szövegről, ami mást mond különböző generációknak, de ami közös: hogy mindenki garantáltan jókat derül majd júniusban, amikor a Könyvhéten már dedikáltathatja is a saját példányát.
Olvasásszeretet, oktatás, könyvkiadás stb. témában manapság szinte divat a panaszkodás, ami valóban lényeges dolgokról vonja el a figyelmet. Mi a véleményed erről?
Én akkor sem voltam az a „búsborongós”, amikor tanár voltam, főszerkesztőként sem teszem. Ha csak annyit mondtam volna, hogy el kéne olvasni az Aranyembert meg Hamletet, nem néztek volna bele. Amikor szituációs játékokat játszottunk, meg minidarabokat kellett megeleveníteniük, akkor papnak öltözött, meg papírkarddal az oldalukon rohangáló kamaszok nyargaltak a folyosón, hogy előttem érjenek be az osztályterembe. Melós mindig kitalálni valami pluszt, és felmérni, hogy az adott osztályt mi érdekli, mi a trendi, és arra rákapcsolódva eljuttatni az üzenetet, valami alapműveltséget. Ez megvan a könyvkiadásnál is. Figyelni kell, hogy most mi érdekelheti a gyerekeket, a kamaszokat, mi az, amiből nincs már túl sok ezen a kis, magyar piacon, és arra is, hogy ezen belül jól is legyen megírva, illusztrálva. De tényleg izgalmas dolog egy-egy új könyv mellett letenni a voksunkat és vagy együtt alakítgatni a szerzővel, illusztrátorral, vagy a fordítás után simogatni a szöveget, majd drukkolni neki, hogy az olvasónál is ugyanazt a hatást váltsa ki, mint nálunk.
Milyen figyelemre méltó eltérés tapasztalható a nyugat-európai és a magyar gyerekeknek írt történetek, mesék között?
A nagyobbak korosztálynak írtak közül nem látok már annyira markáns különbséget – azon túl, hogy az északi szerzők még mindig jóval bátrabbak, kevesebb a tabu. A kisebbeknél az azonban töretlen, hogy a magyar vásárlók egyszerűen sok szöveget akarnak a pénzükért, míg Európában és Ázsiában is óriás képeskönyvek tarolnak, egy-egy sornyi szöveggel.
Mitől jó egy gyerekeknek írt történet?
Attól, amelyektől egy felnőtt. Meg, hogy szereti a gyerek. És akkor mi van a… és ide illesszünk bármely nagyon leszólt, viszont igen magas példányszámban eladható könyvet, sorozatot. Merthogy nagyon jogos a kérdés, szerintem az is valamitől működik, még ha nekünk épp égnek is áll a hajunk. Szerintem hagyjuk a gyereket, majd mutassunk neki olyat, ami szerintünk is helyes, vicces, szép. Én személy szerint azokat szeretem, amiket én is élvezek – végigizgulom, tudok drukkolni egy-egy karakternek, utálni egy másikat, nevetni a humorán.
Az idősebb korosztályt érintve folytatjátok az Agatha, Sherlock és Lupin-sorozatokat is, és Kalapos Éva D.A.C.-szériája is újabb történettel bővül. Mesélnél róluk?
Agatha ezúttal a legendás skót királyi kard után fog nyomozni, és Irene Adler Sherlockkal és Lupinnel Londonban próbál lefülelni egy nagyon titokzatos bűnbandát. Mindegyik annyira fordulatos, jól megírt történet, hogy nem csak 8 és 10 évesen köt le. A gyerekkrimi műfajában és amúgy is annyira jó könyvek, hogy igazán büszkék vagyunk rájuk és szeretjük őket. Ahogy a D.A.C: világára is, amely beszippantja nem csak a 13 éveseket, hanem a jóval idősebbeket is. A második részben még több olyan téma kerül elő, amivel muszáj szembenézni: tanulási zavarok, különböző családmodellek, iskolai erőszak, szexualitás és drog. De mindez közben sodró lendületű és nem egy sötét tónusú regény, hanem nagyon is pozitív. Én vagy harmadszorra olvasom, és mindig találok benne új réteget.
Idén neked is megjelenik egy köteted, a Tesó lettem! Pásztohy Panka illusztrálásával. Mit várjunk a könyvtől?
Gyönyörű illusztrációkat, és hasznos, de mókás tanácsokat. Már a babvárás alatt felfordul az addigi családi élet, fontos, hogy a gyermek értse a miérteket, és fokozatosan készüljön fel testvére érkezésére, és egyre inkább várja ne csak azt, hogy megszülessen, hanem azt is, amikor egyre inkább partnere lesz a kicsi a mindennapokban. A könyv célja, hogy ötleteket, támaszt adjon a szülőknek a nagyobb gyermekkel való beszélgetésekben, egyfajta családi foglalkoztatóként funkcionáljon. A Tesó lettem! a testvérvárás örömeit, a nagytestvér funkcióit próbálja hangsúlyozni, a lehető leginkább tompítva az ún. „trónfosztás” élményt.
Kibelbeck Mara
