„Olyan regényt akartam írni, amelyik a kalandokra és fordulatokra kíváncsi olvasók érdeklődését kielégíti. Mindenki szereti a kalandokat.” Irodalomról, történelemről és olvasási szokásokról beszélgettünk a titokzatos Kondor Vilmos krimiíróval. – Kibelbeck Mara interjúja
Kondor Vilmos Budapest-krimisorozata páratlan siker. Nem volt még példa arra, hogy hazai szerző detektívtörténeteit számos nyelvre lefordítsák. És a siker elérését követően a szerző nem állt meg, nem hagyta abba az írást, a regények, majd a novellák megjelenése után témát váltott, új szereplőkkel, új történettel állt elő.
„Óriási lehetőségeket látok egy jó politikai krimiben, de amilyen érzékeny és ideges ma mindenki, inkább másra hagyom ennek a megírását” – jelentette ki a Cultura Magazinnak tavaly november végén, amikor már A másik szárnysegéd című regényén dolgozott, egy másik kort, ám a magyar történelmet választva. „A regényeket a képzelet szüli. A történelemkönyveket meg a valóság. Nem akartam, hogy bármiféle félreértés felüthesse a fejét. A másik szárnysegéd egy regény egy fiatalemberről, aki azt tette, amit helyesnek gondolt.”
Előre le kell szögeznem, hogy mélyen tisztelem. A tudását, a kíváncsiságát, lenyűgöző ismeretét. Mélyen tisztelem, mert nem enged, mert nem hajlik meg. Mert tiszteletben tartja saját kívánalmait; noha szinte nincs magyar sajtóorgánum, amelyik ne tett volna már fel kérdést a kilétét illetően, és ő így reagál: „A személyemet, különösképpen “kilétemet” firtató kérdéseket mindig kerülöm, számos okból, melyek közt a legfontosabb, hogy nem a személyem, hanem a regényem a fontos.” És mert e-mailben lehet őt elérni, nemcsak olvasni kihívás és élvezet, kérdezni és interjút készíteni is.
Miután bevezette hazánkban a hard-boiled, illetve klasszikus amerikai noir műfaját, ismét egy olyan műfaj felé fordult, ami nem jellemző a magyar irodalomra.
Vagy ha igen, akkor mindenki furán néz rá. “Kalandregény?” Mintha az gyerekeknek való lenne. Nézze meg az amerikai, angol és német bestseller listákat, az első tízben mindenütt szerepel legalább két kalandregény. És ez őket nem zavarja, ahogy engem sem. Olyan regényt akartam írni, amelyik a kalandokra és fordulatokra kíváncsi olvasók érdeklődését kielégíti. Mindenki szereti a kalandokat. Most mondja meg nekem, milyen egy James Bond-film? Ugyanolyan, mint a Sándor Mátyás. Kaland. Az egyik regény, a másik film. Kevés kalandregény született magyarul, azokat is főleg fiataloknak írták, amivel sikerült gyorsan és ügyesen rásütni ezt a stigmát egy az egyben az egész műfajra, a legtöbben még ma is gyanakodva néznek a kalandregényekre.
Hozzá kell tennem, hogy a kalandregényként aposztrofált ifjúsági regények jó része rémisztően rossz fércmunka eredménye az elmúlt hatvan-hetven évből, de szerencsére most már itt is látni a változást. Remélem, a felnőtteknek szóló kalandregények hasonlóképpen új erőre kapnak majd.
A másik szárnysegéd a magyar történelem egy kényes és nehéz időszakáról szól. Nem jellemző a magyar szórakoztató irodalomra, hogy ilyen közeli, kényes kérdéseket is felvető korban játszódjanak. Mi vezette ebbe a történelmi korba?
Talán éppen az, hogy olyan keveset tudunk róla, tele vagyunk okkal vagy ok nélkül gyártott előítéletekkel és tévképzetekkel, mindig az volt az érzésem, hogy ezt a kort is lezártuk valahogy magunkban. Korántsem volt akkor minden egyértelmű: a fekete akkor feketébb volt, a fehér fehérebb, szürke pedig alig létezett.
Tudja, valamiért nagyon foglalkoztat a háború alatti élet. Hogyan élnek emberek a háborúban? Milyen lehetett az élet 1944 őszén? Amikor még nem lőtték rommá Pestet, azt az időszakot alaposan dokumentálták és feldolgozták. De ami előtte történt, azt elmosták az évtizedek, csak maszatos, életlen képünk maradt róla, és egyetlen könyv, amely szívbe markoló őszinteséggel és hátborzongató igazságérzettel szól a korról – Szinnai Tivadar Sötét ablakok című regényéről van szó -, és amelyet mindössze egyszer adtak ki, 1946-ban. Ez hát a háttér, no meg a sztori maga, a korona finoman szólva is viszontagságos és lebilincselően kalandos története.
Nem tart attól, hogy a politikai ideológiák kikezdjék, vagy negatív hozzáállással forduljanak a könyv felé?
Mire gondol? Ki fordulhatna negatívan a könyv felé? Milyen ideológiák kezdenék ki?
Két évvel ezelőtti beszélgetésünk során úgy fogalmazott: „Bizonyos esetekben nincs különösebb dramaturgiai jelentősége annak, hogy egy regény mikor játszódik, másszor viszont nagyon fontos.” A másik szárnysegéd történetét nehéz lenne más korban elképzelni, noha a hangulata az első bekezdéstől Kondor Vilmosra vall.
Ez a történet csak akkor és csak ott játszódhatott, viszont szeretném azt hinni, hogy az, ahogyan Wertheimer Miklós cselekedett, időtlen és örök. Ő egyike azoknak a hősöknek, akik a lelkiismeretükre hallgattak, márpedig akkortájt sokan magukkal sem voltak beszélőviszonyban, nemhogy a lelkiismeretükkel. A sztori elég kényes morális kérdéseket feszeget, és nem találtam én ki semmi újat vagy egyedit, elég volt belegondolni az akkori honvédség állományának helyzetébe, abba, hogy az esküjük mire kötelezte őket, és hogy aztán hányan engedelmeskedtek annak. Wertheimer Miklós a könyv során egyre-másra kerül olyan helyzetbe, ahol nehéz döntéseket kell meghozni, de egyszer sem inog meg, mindig helyesen cselekszik. Én úgy hiszem, hogy más korban és más helyzetben is ekként cselekedett volna.
Két idézettel kezdi a könyvet, az egyik Mikszáth, a másik Sztevanovity Dusán. Két teljesen különböző kor és személyiség, mi a közös, hogy a regényt mégis ők mutatják be, illetve összegzik a történetet?
Dusán dalszövegét és Zorán dalát egyszerűen imádom. Annyi minden van abban a nótában, amit erről a városról meg az országról lehet és érdemes hinni, gondolni. Ha olyan jól tudnék verseket írni, mint Dusán, akkor nem bajlódnék regényekkel. Én jóval hosszabban írom meg ugyanazt, amit neki sikerül két versszakban. Mikszáth pedig… Az idézet több mint száz éves, és élénken bizonyítja, hogy érdemes néha megjegyezni egy regényről: ez egy regény. A regényeket a képzelet szüli. A történelemkönyveket meg a valóság. Nem akartam, hogy bármiféle félreértés felüthesse a fejét. A másik szárnysegéd egy regény egy fiatalemberről, aki azt tette, amit helyesnek gondolt.
A történelem most sem kerülte el, vagy fordítva. A magyar Szent Korona kalandjairól szóló A másik szárnysegéd nem csak kalandregény. Milyen arányban van a fikció és a valós történelmi esemény?
Ez egy regény, nem véletlen a Mikszáth-idézet az elején. Az a legegyszerűbb, ha azt mondjuk, hogy én találtam ki. Annak az októberi vasárnapnak a történései azonban valósak, ahogy az is, ami a koronával történt 1945 tavaszán. A kettő közötti események már az én fantáziám szüleményei, de valamilyen módon és formában mindig a valóságba ágyazva. Akit érdekel, talál egy-két értelmes könyvet, amely a korszakkal meg a koronával foglalkozik, és én nagyon fogok örülni annak, ha valaki A másik szárnysegéd kapcsán utánaolvas a kornak. De legalább ekkora, ha nem nagyobb örömet okoz, ha valaki egyszerűen csak élvezi a történetet anélkül, hogy érdekelné, hol kezdődik a fikció és hol végződik a valóság.
A Gordon-történetének írása közben elhagyta a 40-es éveket, miért tért vissza a történelem eme időszakába?
Az a kor annyira mély szövésű, erős titkokkal terhelt, hogy nem tudtam nem írni róla. És amennyire magamat ismerem, fogok még írni róla. Gondoljon csak bele a dalokba, a kor ikonikus dalaiba, meg a színésznőkbe, akik ezeket búgták.
Pest vagy Buda?
Pesti gyerek vagyok, Pesten születtem, és ezt rendszerint palacsintasütés közben szoktam a kelleténél hangosabban együtt énekelni Kern Andrással. Annyira nem idegenkedem Budától, mint amennyire Gordon vagy Miklós, imádom a Várat és a környékét, a Krisztinavárost, a Törökvészi út környékét és budai hegyeket. Még valamikor a hetvenes évek közepén egyszer egy budai lánynak udvaroltam, aki kölcsönkérte apjától a kék Bogarukat, és filmjelenetbe illő módon vitt fel a Gellért-hegyre egy térképen nem is szereplő utcán valahol Budán, máig nem tudom, hol. Az a kilátás akkor és ott, az a langyos nyári este kitörölhetetlenül belém égett. De henteshez és kávézni világ életemben Pestre jártam.
Az szembetűnő, hogy más karakterekről van szó, miben különbözik Wertheimer Miklós Gordon Zsigmondtól? Nehéz volt a váltás Gordon után?
Meglepő módon nem. Készültem rá és egyben tartottam is tőle. Firkáltam mindenféle dolgokat, miközben olvastam, aztán január elején azt mondtam: rendben van, próbáljuk ki egy pár oldal erejéig, milyen lesz Miklós. Aztán a pár oldalból pár fejezet lett, és elkapott a svung, felvettem a ritmust, és ha az ember egyszer benne van a ritmusban, akkor nem áll fel.
Szerettem Miklósról írni, mert Miklós cselekszik. Nem nagyon gondolkodik, nem nagyon mérlegel. Mélyen tudja, hogy mi a helyes, és ezt a belső iránytűt követi. Élveztem, hogy egy ilyen fiatalemberről írhatok. Gordon mindig gondolkodott, elemzett, több oldalról is körbejárta a dolgokat, olyanokat mondott, hogy “ugyanakkor”, meg “mindezek ellenére” és “mégis”. Miklós ritkán mond ilyeneket. Ha kell, pofozkodik, ha kell, lő, ha kell, menekül, ha kell, vár. Mindent a cél érdekében. Feleségem szerint olyan vagyok, mint Gordon, és olyan szeretnék lenni, mint Miklós. Ez különös, feleltem neki, mert én meg pont fordítva gondolom.
Sokkal élénkebb kommunikációt folytat most, mint a Budapest-sorozat megjelenésének teljes ideje alatt. Mi változott, hogy nyitottabbá vált?
Talán. Olyan sok olvasói visszajelzést kaptam, hogy azt láttam, van igény arra, amit a könyvekhez kapcsolódóan még mondani tudok. Kiadóm is sokat noszogatott, és az ő kitartásuk meg az olvasók érdeklődése miatt döntöttem úgy, hogy próbáljuk meg a blogot. Még mindig feszengek, mert nem tudom, hogy melyik hozzászólásra kell válaszolni, vagy hogy mit kell válaszolni, nem tudom, milyen gyakran kell frissíteni, milyen hosszú legyen egy poszt, ezekben a kérdésekben a kiadóm munkatársai segítenek, és úgy látom, a végeredmény mindenkinek tetszik. Nemcsak nekem, hanem az olvasóknak is, és ez a fontos, mert nekik csinálom.
A visszajelzések alapján ma már tényként állíthatjuk, hogy Kondor Vilmos nemzetközi szinten is sikeres, keresett író. Ösztönzi vagy nehezíti a nemzetközi siker?
Őszinte leszek magával. Amikor egy könyvön dolgozom, eszembe sem jut, hogy mit szólnak hozzá a francia vagy az angol olvasók. Ám amikor kapok egy emailt Ohióból vagy Sydney-ből, az mindenképpen ösztönöz. Hogy a fenébe ne ösztönözne! Valaki a világ túlsó végén Gordonnal együtt rója Pest utcáit pár héten keresztül? Ez nagyszerű érzés, és mindig hálás vagyok, amikor megosztják velem ezeket a gondolatokat azok, akik más nyelven olvassák a sorozatot. Finnül jövőre fog megjelenni A budapesti kém, és erre – előttem is nehezen érthető oknál fogva – nagyon büszke vagyok. Éppen ma kaptam meg a Bűnös Budapest finn kiadását, nagyon helyre egy könyv lett ez is. Örülnék neki, ha befejeznék a sorozatot. A finn siker ösztönöz. Nem tudom, miért, de ösztönöz.
A kalandon, a történelem bemutatásán kívül több fontos negatív és pozitív tulajdonságot is bemutat, pl. kitartás, akartat, becsület, ígéret betartása. Mi az, amit ön igazán fontosnak tart a regény mondanivalójában?
Ha most elmondom, mi a regény mondanivalója, akkor két dolgot teszek: egyfelől megfosztom az új olvasókat attól, hogy maguk találjanak benne maguknak mondanivalót; másfelől meg sugallok valamit, amit az olvasó esetleg nem akar hallani. De ami még ennél is fontosabb: ha ezt elmondom, akkor minek írtam a regényt?
Nagyon régen megtanultam már, hogy ahány írás, annyi olvasó. Még gimnáziumban írtam egy novellát a nagyapámról. Az egyik lány bőgve adta vissza, hogy ez olyan szívszaggató. Én meg álltam a folyosón, mint aki jeges vízbe lépett strandpapucsban, mert mindent akartam, csak nem könnyeket. Mindenki úgy értelmezi ezt a regényt is, meg a többit is, ahogyan akarja. Lehet, hogy a könyvnek egy mondanivalója van, lehet, hogy több. Ezt nem tisztem eldönteni, a szöveg kész van, most már önmagában kell helyt állnia az én utólagos kotnyeleskedésem és okoskodásom nélkül.
A korona meglett, a főhős életben maradt és ígéretének kíván eleget tenni azzal, hogy hazaindul Emíliához. Várhatjuk Wertheimer Miklós további kalandjait?
Miklóst annyira megszerettem, hogy valamilyen formában még írni fogok róla. A koronáról egészen biztosan. Mert ez a regény nemcsak egy eltökélt fiatalember története, hanem a legékesebb magyar koronázási ékszer hányattatásának krónikája is, amely engem most meglehetősen érdekel.
Kibelbeck Mara
