„Szeretem felfedezni a szélsőségeket magamban és másokban is. Úgy tűnik, hogy az írás és az olvasás valódi oka, hogy minél többet megtudjunk magunkról.” Manda Scott-tal, a Tisztítótűz c. történelmi krimi és thriller írójával Kibelbeck Mara készített interjút.
A legnevesebb történészek közül sokan jutottak közel ahhoz a feltételezéshez, hogy az orléans-i szűz néven elhíresült nő nem lehetett egy egyszerű és tanulatlan parasztlány. Ezt azonban nem mondják ki nyíltan, aminek szerintem nagyrészt az az oka, hogy nincs olyan jelöltjük, aki betölthetné ezt a szerepet – olvashatjuk az Agave gondozásában megjelent Tisztítótűz c. történelmi thriller utószavában. Manda Scott, a regény írója nem kívánja bebizonyítani, pontosan mi történt Jeanne d’Arc-kal, az orléans-i szűzzel, azonban az izgalmas krimi olvasása közben az olvasó óhatatlanul is a történelmi könyvek felé fordul, illetve az interneten elkezd kutatni az egykor történt események után.
A legújabb könyve, a Tisztítótűz idén ősszel jelent meg Magyarországon, mesélne róla egy kicsit?
A Tisztítótűz egy két idősíkon futó thriller – a jelenben játszódó részben Orléans városában Inès Picaut rendőrkapitány vizsgálatát követhetjük végig, ahogy igyekszik rájönni egy gyújtogatás áldozatának kilétére, és kideríteni, ki és miért ölte meg a férfit. Mindeközben mindent megtesz azért, hogy nehogy további gyilkosságok történjenek: ez a szál verseny az idővel.
A történelmi szál pedig bemutatja az orléans-i szűz még nem ismert történetét. Itt az őt körülvevő mítosz helyett az esetleges igazsággal szembesülünk: az állítólag írástudatlan parasztlány egy kiváló és edzett, intelligens harcos volt, aki nagyon sajátos célokért harcolt mindaddig, míg honfitársai el nem árulták.
Mi késztette a Tisztítótűz megírására?
Olvastam egy cikket, amelyben egy arckoponyák rekonstruálására specializálódott ortopédiai sebész meghívást kapott Franciaországba, ahol egy XI. Lajos korabeli sírban a sok csontváz között talált néhány különös csontot. A maradványok egy 50-es éveinek elején elhunyt nőé lehettek. Azonban miután a csontokat azonosította, elküldték Franciaországból. Szóval ott volt számomra az azonosítás kérdése, és annak utóhatása, hogy senki sem akarta elfogadni a valóságot. Ez egy ajándék egy thriller író számára.
A modern és középkori helyszíneket gyönyörűen idézi fel. Beutazta a regényben megjelenő tájakat?
Orléans-ba és Loire-ba elmentem. De nem tudtam rávenni magam, hogy Rouenba is elmenjek. A történelmi helyszínek emlékei és a valóság között mindig hatalmas a különbség. Látni Orléans régi falait és a skótok emléktábláját, ami az angolok elleni harcokra utal, mérhetetlenül megmozgatott.
Megtervezi előre a történetet, vagy hagyja, hogy írás közben alakuljon a történet?
Az utóbbit jobban kedvelem, de ha egy történelmi témáról írok, meg kell bizonyosodnom arról, hogy minden esemény a megfelelő időrendben jelenjen meg. A regényben Jeanne d’Arc életének két éve (1429. május 7. és 1431. május 30. között – a szerk.) részletesen jelenik meg, így elengedhetetlenné vált, hogy az íráshoz egy idővonalat tervezzek. Ehhez természetesen elolvastam Jeanne d’Arc-ról mindent, amit csak lehetett.
Miért döntött a kettős narratíva mellett?
Mert így tudtam a legjobban bemutatni az orvos kutatásainak azon eredményeit, amelyek a legérdekesebbek voltak az egész történetben. Sokan inkább ragaszkodnak a nyíltan mitikus elmélethez, minthogy észrevegyék a nyilvánvaló igazságot: Jeanne egy intelligens, jól képzett fiatal nő volt, aki készen állt feláldozni az életét a hazájáért.
Nagy kihívást jelentett ez a kettős idősíkú szerkesztési forma?
A fenébe is, igen. Már Kate Atherton is feltette nekem ezt a kérdést. Egy két idősíkban játszódó regényt kétszer olyan nehéz megírni, mint egy különálló történelmi regényt vagy egy mai thrillert. Mindegyik idősíknak saját története van, mégis illeszkednek egymáshoz, amit mérhetetlenül nehéz kialakítani.
Ki vagy mi inspirálta Inès Picaut rendőrkapitányt?
Nem vagyok abban biztos, hogy valós személy inspirálta Picaut-t. A könyvben lévő egyetlen személy, akit valaki másról modelleztem, az Patrice. Legalábbis a történet elején szereplő Patrice, akit egy vad és őrült hegyi kerékpározó, kite-szörfös, sárkányrepülő barátomról mintáztam.
Hogyan jönnek létre a karakterei?
Ez egy érdekes kérdés. Látom, hallom, érzem a történetet a szereplőim nézőpontjából, és látom, hallom, érzem a karaktereket az álmaimban, majd lassan maguktól kezdenek kialakulni az események.
Szeretem felfedezni a szélsőségeket magamban és másokban is, és úgy tűnik, hogy az írás és az olvasás valódi oka, hogy minél többet megtudjunk magunkról. Azzal a szándékkal írtam a Boudica-sorozatot is, hogy megmutassam: „ilyenek voltunk és ilyenekké válhatunk”.
A környezet, a helyszín is mindig nagyon fontos, de gyakran ez az utolsó, amit kitalálok – először a szereplőket kell teljesen megismernem, mielőtt írni kezdek. Inkább érzem a történetet, mintsem látom vagy hallom -, nem igazán vagyok auditív típus. Zenét sem hallgatok írás közben, még a madárfütty is zavar néha, úgyhogy a történetet inkább érzem, mint hallom.
Lesz még folytatása a Róma-sorozatnak?
Nem vagyok benne biztos. Szerettem a Rómát, és nagyon élveztem azt a kihívást, hogy kém-thrillert írhatok. Olvasni is nagyon szeretek bármit, ami a műfajjal kapcsolatos, Le Carré életműve például nagyon jó, de pillanatnyilag más célok foglalkoztatnak. Szerettem Pantera karakterét, és egyszer talán visszatérek még hozzá, de az nem mostanában lesz.
Mire számíthatunk a jövőre nézve?
Az Accidental Gods-ra. Folytatódik Picaut és Patrice története, a történelmi szálban pedig a nagyszüleikről lesz szó és arról, hogyan hiúsultak meg az utolsó klímatárgyalások a SOE/Jedburghs az NSA és a GSHQ között. Az is foglalkoztat, hogyan lettek a II. világháború hősei gazemberek… Ezt októberig be kell fejeznem. Tehát már elindult a visszaszámlálás.
