„Ha elképzelem, hogy ez lesz az utolsó könyvem, az segít abban, hogy a legjobbat alkossam.” A könyves mustra idei díszvendége, Michel Houellebecq, aki saját lehetséges jövőjét próbálja megformálni, minden művének úgy áll neki, hogy ez lesz az utolsó, ezért mindent belead.
Átvette csütörtökön Michel Houellebecq francia író a XX. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál Budapest Nagydíját. Az átadáson Csomós Miklós oktatási és kulturális főpolgármester-helyettes arról beszélt: jó olyan nagyvárosok közé tartozni, mint Frankfurt, Róma, Párizs és London, amelyek évről évre helyt adnak a könyvek bemutatásának, az írók és az olvasók találkozóinak.
Michel Houellebecq és az „ilyennincs-szindróma”
Michel Houellebecq nem az a könnyű eset. Olvasni könnyű, mert sorai beleivódnak az emberbe, mert miközben egyszerre provokatív és polgárpukkasztó, valójában az egyszerűséget és a humanizmust képviseli. Ám mert sorai szólnak helyette is, ő maga inkább zavarban van, mintsem élvezné a nyilvánosságot. Nem is arról híres, hogy körbehaknizta már párszor a világot, na jó legalább Európát. Nem, Michel Houellebecq a maga gyűrt farmeringében, valószínűleg egy gyors mozdulattal félrefésült hajával zavarban van, ami egy pillanat alatt közeli ismerőssé teszi őt, és vonzza az olvasót, vonzza az embert. Lehetetlen nem figyelni rá, mert ha megszólal jókat mond, éppen úgy, ahogyan jókat ír.
Michel Houellebecq francia író a XX. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál Budapest Nagydíjátadáskor Bartis Attila író méltatta az ünnepségen. Bartis, akárcsak a díjazott, különös figurája a magyar kortárs irodalomnak, így a két kakukktojás könnyen egymásra talál. Mindenki számára azonnal kiviláglik, hogy az egyik legelismertebb és legolvasottabb hazai szerzőnk a laudációjában, miért meri nyíltan Houellebecq írásait botrányosnak, profetikusnak, pornográfnak és ironikusnak nevezni. A választ is megadta: minden társadalom azokat az írókat tartja botrányosnak, akik botrányosnak tartják az adott társadalmat.
Úgy vélte, bizonyos szempontból nincs kényelmesebb a lélek számára, mint klasszikusokat olvasni. „Egy olyan szerző estében viszont, aki az utolsó márkajelzésig ugyanazt a világot írja le, amelyben élünk, már könnyen elszakad ez a póráz. Mint egy lakmuszpapír a lúgot, nagyjából ugyanolyan pontosan jelzi egy Houellebecq-regény, hogy a saját valóságunk tudomásulvételét illetőleg hol a tűréshatárunk és honnan kezdődik az ilyennincs-szindrómánk” – fogalmazott Bartis Attila.
Michel Houellebecq 1958. február 26-án született Michel Thomas néven Réunion szigeten, Franciaország tengerentúli megyéjében. Édesapja magashegyi vezető, édesanyja aneszteziológus volt, szülei nem foglalkoztak vele túl sokat, és négy évvel fiatalabb lány féltestvére születése után, hatéves korában kommunista nagymamájához került – írói álnévként nagymamája leánykori nevét vette fel. Már a gimnáziumi évek alatt felfigyeltek különleges intelligenciájára, elemzőkészségére, és arra, hogy a korabeli fiúkhoz képest különleges távolságtartással figyeli az eseményeket. „Einsteinnek” nevezték.
Houellebecq tizenhat éves korában felfedezte Lovecraftot – nyilván magára ismert az író következő mondatában: „Soha nem veszek részt abban, ami körülvesz, sehol nem vagyok a helyemen.”
Az egyetemi előkészítő osztály után, tizenhét évesen beiratkozott az Agrártudományi Főiskolára. 1980-ban megszerezte az agrármérnöki diplomát; még ebben az évben feleségül vette legjobb barátja unokahúgát. Nem talált munkát, nehéz anyagi körülmények között élt, ami kihatott családi életére is 1981-ben megszületett a fia, Étienne, de hamarosan elvált. 1998-ban feleségül vette Marie-Pierre Gauthier-t.
Irodalmi karrierje húszéves korában indult, 1985-ben megismerkedett Michel Bulteau esztétával, aki elsőként közölte a verseit; ezzel egy azóta is töretlen barátság vette kezdetét. A Bulteau által életre hívott Infréquentables (Gyanús alakok) sorozatban publikálta a műveit. Itt jelent meg 1991-ben Contre le monde, contre la vie (Szemben a világgal, szemben az élettel) című Howard P. Lovecraft-monográfiája. Még ebben az évben megjelent Rester vivant (Életben maradni) című esszékötete, majd 1992-ben napvilágot látott La poursuite du bonheur (A boldogság nyomában) című első verseskötete is, amelyet Tristan Tzara-díjjal jutalmaztak.
1998-ban jelent meg Interventions (Hozzászólások) című kritika-gyűjteménye és Les particules élémentaires (Elemi részecskék) című második regénye, amelyet huszonöt nyelvre lefordítottak, és elnyerte a Prix Novembre-t (a November-díjat, amely afféle ellen-Goncourt-díjnak számít). Ezt követően ismét a lírikus énje került előtérbe, még lemezt is adott ki. Majd jött 2000 tavaszán a Lanzarote című könyv dobozos kiadásban, amelyben a szöveg mellett helyet kaptak Houllebecq Lanzarote szigetről készített fényképei is.
Michel Houellebecq néhány évig Írországban, Cork megyében élt, itt írta meg harmadik, Plateforme (a magyar kiadásban: A csúcson) című regényét. Michel Houellebecq 2002. június 15-én Dublinban az Elemi részecskékért elnyerte a nemzetközi irodalmi IMPAC-díjat, melyet ez alkalommal először ítéltek oda francia írónak. Houellebecq a díjért járó jutalmat megosztotta a mű angol fordítójával, Frank Wynne-el. Spanyolországban pedig neki ítélték a Schopenhauer-díjat.
„Fő témám a gyász és a szeretet„
Nem a halált, hanem sokkal inkább a szeretetet és a gyászt érzi művei fő témájának Michel Houellebecq francia író, a XX. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál díszvendége, aki a seregszemlén tartott csütörtöki pódiumbeszélgetésen osztotta meg gondolatait a hallgatósággal. A Goncourt-díjas alkotóval Forgách András író beszélgetett, aki felidézte, hogy Michel Houellebecq költőként indult és éppen szerdán jelent meg Franciaországban a legújabb verseskötete.
Michel Houellebecq elmondta, hogy fiatal korában az informatika területén dolgozott, az ösztönözte a prózaírásra, hogy úgy találta, kevés jó kortárs francia regény születik, és jobbat is lehetne írni náluk. A könyveinek különös címét firtató kérdésre megjegyezte, hogy általában a mű írásakor már eszébe jut a könyv címe, ami segíti az alkotásban is. „Ha nincs meg a cím, az bénítólag hat rám” – fogalmazott Michel Houellebecq, aki szerint a címek többsége a készülő mű egy-egy találó mondatából származik.
A beszélgetésen szóba került, hogy a verseskötetek iránt Franciaországban is csekély az érdeklődés, a közönség szívesebben olvas regényeket. Az író szerint a versek iránti érdektelenség a társadalmi változásokkal magyarázható. Mint fogalmazott, ma az emberek társadalmi helyzetét sokkal kevésbé determinálja a születésük, a szabadság pedig egyéni sorsokat szül. Ezekkel szerinte csak a regény képes szembesíteni. „A költészet nem arra való, hogy egyéni sorsokkal szembenézzünk, a regényben viszont egyedi figurák vannak, akikkel lehet azonosulni vagy akiket gyűlölni lehet” – vélekedett Michel Houellebecq.
A francia író szerint a művei megértéséhez a könyveit időrendi sorban érdemes olvasni. Sokszor egy-egy mű tökéletlensége szüli a következő könyvet – jegyezte meg. Példaként első regényét, az Extension du domaine de la lutte-t (A harc területének kiterjesztése) említette, amelynek egyik nem jól megírt figurájából született Bruno, az egyik leghíresebb regényének, az Elemi részecskék című könyvének főhőse.
Michel Houellebecq beszélt arról is: minden művének úgy áll neki, hogy ez lesz az utolsó, ezért mindent belead. „Ha elképzelem, hogy ez lesz az utolsó könyvem, az segít abban, hogy a legjobbat alkossam” – magyarázta.
Forgách András úgy vélte, hogy a francia író műveinek fő témája a halál és a szexualitás, amit Houellebecq úgy pontosított, hogy a gyász és a szeretet. Kitért arra is, hogy műveibe sokszor magát is beleírja, ám ezekben nem a múltját, hanem lehetséges jövőjét próbálja megformálni. Hozzátette: nem tartja magát történetmesélőnek, a szereplők sokkal jobban érdeklik, mint maga a történet.
Felhasznált forrás:
Magvető Kiadó
Konyvfesztival.com
