Marion Laine drámája egyrészt arról szól, hogy a szerelem kevés, kell még valami nagyon fontos a boldogsághoz, másrészt a hétköznapi alkoholizmust veszi górcső alá, ráadásul azt a fajtát, amiről a legkevesebbet beszélünk. − Csejk Miklós írása
Amikor két évvel ezelőtt leszoktam a dohányzásról, úgy döntöttem, hosszabb ideig nem iszom alkoholt és kávét, mert hozzáértő ismerőseim szerint, úgy sokkal könnyebb lesz, garantáltabb a siker. Igazuk volt, szerencsére én győztem. Viszont a legsúlyosabb tapasztalatom ebből az időszakból nem a dohányzással kapcsolatos, hanem az alkohollal. Ugyanis azt, hogy nem iszom alkoholt, egyáltalán nem tolerálta a környezetem. Egyszerűen nem értette. Csak egy pohárral – mondták. Vagy arról kérdeztek, hogy valami komolyabb betegség-e az oka. Azt szinte senki nem fogadta el, hogy valaki társasági életet él, de nem iszik alkoholt. Hogy bírod? – kérdezték tágra nyílt szemmel. Pedig – bár ma már jobb borokból megiszom egy-két pohárkával − teljesen jól éreztem magam barátaim között. Persze nekem könnyű volt, nem voltam alkoholista. De azért hozzá kell tennem, hogy ebben az időszakban döbbentem rá (s olvastam utána), mennyire beleivódott társadalmunk szövetébe, hogy a szórakozáshoz, a társasági élethez szorosan hozzátartozik, sőt, szinte elengedhetetlen az alkohol fogyasztása. Ez is megérne egy külön tanulmányt, nem szeretünk róla beszélni.
Általában mindenki úgy gondolja, pontosan képben van az alkohol pusztító hatásának tekintetében. Pedig ez nem igaz. Ma Magyarországon már-már hisztérikus a hangulat a drogok kérdését illetően, pedig az ifjúság nagy része nem drogos lesz, hanem alkoholista. Erről persze már kevésbé divatos beszélni, a mindenkori állam pedig jó sok pénzt kaszál az alkohol jövedéki adóján, tehát sok érdeket sért a prevenció. Marion Laine egészen pontosan azt mondja, hogy a világ egyik legédesebb szerelmes párját (amelyet a filmben bemutat) is elszakítja egymástól az alkohol, ha közéjük áll. De ne szaladjunk ennyire előre!
Juliette Binoche természetes, egyszerű, bármiféle modorosságtól, színészi allűrtől, fals hanglejtésektől mentes játékát egyszerűen tanítani kellene nemcsak a magyar színészképzésben, de még Hollywood „erdejében” is. Olyan őt nézni a mozivásznon, mintha egy patakból innánk jéghideg és tiszta vizet, miközben jóleső fáradtság és tompa boldogság nyugtatja lelkünket. Nem meglepő ezek után, ha a harmonikus szerelmi jelenetek közben azon vesszük észre magunkat, hogy mosolygunk. Egyébként ettől függetlenül egy középosztálybeli bohém családot nagyon kifinomult realizmussal mutat be a rendező, egy világlátott polgár könnyen otthonosan érezheti magát ebben a környezetben, még akkor is, ha csak a nézőtéren üldögél. Generációs film ez tehát, a mai negyvenes korosztály mozija. (Csak halkan jegyzem meg, hogy ezt a korosztályt nem nagyon halmozzák el értelmes filmekkel.) És akkor is realizmusról kell beszélnünk, ha amúgy a film telis teli van gondosan kitalált metaforával. Ahogy a film végének óriásira hangszerelt hasonlata is arról szól, hogy a néző lelkét megérintse a történet, hogy kapjon annyi töltetet, ami elegendő a saját életében való változtatáshoz. Nem elemez, hanem kérdéseket vet fel.
A Nyitott szívvel ugyanis nemcsak szépen bemutatja, hogyan néz ki egy alkoholista férj, hanem arról is beszél, hogy általában meg se próbál változtatni az életén, s ezernyi öncsalás labirintusában vergődik. Vicces kis kitérőként említeném meg a hazai filmkritika fanyalgását, amely számon kéri, miért nem pszichologizál a film, miért nem mutatja be a lélek mélyén lévő motivációkat. Bár én magam is Bergman „köpönyegéből” bújtam ki (közel áll hozzám a lélek mélyén való turkálás), élvezni tudom, ha egy film nem pszichologizáló realizmussal közelít egy problémához, ha nem elemez, hanem pusztán csak ábrázol, s ezzel gondolatokat provokál.
A film nagyon pontosan lehámozza a bohém polgári életet élő szívsebészről a rárakódott álcát, s bemutatja, mi van alatt. Rombolás van, valamiféle eszeveszett rombolás, melynek mélyebb okát nem tudjuk meg a filmből. Edgar Ramirez volt olyan bátor, hogy Juliette Binoche mellett minimálisra vegye az alkoholizmustól leépült férfi játékát. Mert a film arról szól, hogy ennyi maradt. És bár ma már alig látni filmekben annyi figyelmességet és kedvességet, amennyit Ramirez és Binoche által alakított pár egymásnak ad minden rezdülésükkel, mégis csak ott ketyeg közöttük a bomba, amely dramaturgiailag a legrosszabb pillanatban kell, hogy felrobbanjon. Mert a felelősség katartikus megélése nélkül, vagy másként a lét elviselhetetlen könnyűségében élve észre sem vesszük, hogy szabadságunk építése helyett, vastag falú börtönt húztunk fel magunk köré. És mindegy, hogy munkamániának, alkoholizmusnak vagy depressziónak hívjuk, mindez arról szól, hogy már csak magunkra vagyunk képesek figyelni, illetve már magunkra se nagyon.
A mai negyvenes generáció legnagyobb drámáját mutatja be ez a film. Azt, hogy egy gyermek világrahozatala és nevelése mennyire fontos az ember életében. Mert nélküle akár olyan mértékig önzővé válhat az ember (tisztelet a kivételnek), hogy még a világ legszebb és érzelemdúsabb szerelem sem mentheti meg. És persze ez azokra a negyvenesekre is vonatkozik, akik neveltek gyereket, csak nem volt elég idejük arra, hogy rendesen odafigyeljenek a kölyökre. Ezért érzi jól a férfi, hogy meg kell tartani a véletlenül megfogant gyermeket, és ezért érzi jól a nő, hogy negyvenen túl már sajnos késő.
Epilógus
A mai negyveneseket elveszett generációnak is szokta a szakirodalom leírni. Annyi technikai és technológiai, társadalmi és paradigma változás történt ennek a generációnak az életében, hogy valószínűleg a generáció nagy része nem tudta feldolgozni a változásokat, elmenekült a világ elől. Ismert menekülési stratégiák a tudomány vagy szépirodalom világába vezettek jobb esetben, rosszabb esetben viszont a munkamániába, a depresszióba vagy az alkoholizmusba. Persze volt még egy út, melyet az elveszett generáció láthatott maga előtt, ez pedig a hatalomhoz vezetett, s az őrület és érzéketlenség sárkányfogaival volt kikövezve.
Nyitott szívvel
(A coeur ouvert)
színes, feliratos, francia-argentin filmdráma, 87 perc, 2013
rendező: Marion Laine; író: Mathias Énard; forgatókönyvíró: Marion Laine; operatőr: Antoine Héberlé; producer: Catherine Bozorgan, Christine Gozlan; vágó: Mathilde Van de Moortel
szereplők: Juliette Binoche (Mila); Edgar Ramirez (Javier); Hippolyte Girardot (Marc); Amandine Dewasmes (Christelle)
Csejk Miklós
