„Nagy igazság, hogy akikkel találkozunk, megváltoztathatnak bennünket, néha olyan mélységesen, hogy utána még a nevünkben sem vagyunk ugyanazok.” Yann Martel kultregénye és Ang Lee rendezése egyszerre ad és elvesz. − Csejk Miklós írása
Yann Martel nyolcmillió példányban elkelt filozofikus hajótöröttet ábrázoló regényét végül nem Jean-Pierre Jeunet rendezte mélységekkel szembenéző Amélie-vé, hanem Ang Lee túlélőharccá. Péntek szerepében most egy bengáli tigrist láthatunk, aki megszólalásig hasonlít az állatkertekben is látható mására, vagyis kijelenthetjük, hogy van értelme a 3D-nek, ha rajzoltak a figurák.
Ang Lee annyira pontosan, precízen, már-már sorról sorra alkotta filmmé Yann Martel Pi élete című kultregényét, hogy a film bizony tényleg a regény mása lett, egypetéjű ikertestvére, és bizony elmondhatjuk, hogy nemcsak a forma tekintetében, hanem a tartalom tekintetében is erről van szó. Ami ez esetben sajnos nem éppen dicséret. Mert ahogy a könyvből kimaradt bármiféle spiritualitás, úgy a film sem jut még a spirituális katarzis közelébe se.
A történet röviden arról szól, hogy Piscine Molitor Patel, egy átlagos, kamaszkorú fiatalember, aki nevét egy uszodáról kapta, s aki, mivel kiközösítik osztálytársai, ráadásul a neve miatt a pisis gúnynevet kapja, felveszi a Piscine helyett a Pi-t, melyet leginkább az euklideszi geometriában a kör kerületének és területének hányadosaként definiált misztikus számsor jelölésére használnak. Sőt, és a gyengébbek kedvéért felírja a táblára: ?=3,14. Adott tehát egy magányos és frusztrált, az osztály (a lét) perifériájára szorult, szorongó, furcsa kamasz, aki rajongásának tárgyát keresi, s meg is találja, mindig éppen abban a vallásban, amellyel találkozik. Egyrészt iszonyatosan izgalmas, más oldalról nézve pedig megmosolyogtató pszichológiai helyzet lenne ez abban az esetben, ha Pi karakterét képes lenne az író, illetve a filmrendező árnyalni, mélyíteni, de Pi nem esik át nagy változáson és jelentős karakterfejlődésen sem a film, sem a regény végéig. Annyi történik, hogy kamaszokra jellemző élethabzsolással felveszi és gyakorolni kezdi majdnem az összes világvallást, vagyis egyszerre lesz hindu, keresztény, muszlim és később, a történet elmesélésének idejében a zsidó vallás professzora. Martel és Ang Lee világában persze értelmezhető úgy is mindez, hogy egy az Isten, s igazából mindegyik vallás ugyanarról beszél, ugyanazt kívánja közvetíteni, de úgy is, hogy a hit számít és semmi más, ami azért, valljuk be őszintén, nem hat az újdonság erejével, mert már hallottunk néhányszor.
Hogy teljes legyen a példázat, a fiatalember életében nagy fordulat megy végbe: családjával utazva hajótörést szenved, aminek egyetlen túlélője Pi lesz valamint néhány állat. Majd a csónakban töltött idő nagy részében, 227 napig aztán egyetlen bengáli tigrissel kerül szembe. Ez Pinek a hit próbája, ha jól értem, hogy mit akar átadni a szerző. A hit próbája: kegyetlen megpróbáltatás, iszonyatos kínszenvedés, amire példát már nem is hozok egyik vallásból sem, úgy is érti mindenki. A könyv és a film viszont hoz, szájba rág, magyaráz, nem sok mindent bíz az olvasóra vagy a nézőre. Ráadásul sulykolni próbálja, hogy aki megismeri ezt a történetet, az hívő lesz. Persze jó esetben ettől senki nem lesz hívő.
A narráció nem elég cizellált, a történet nem elég mély és fifikás ahhoz, hogy működjön a katarzis, ami mondjuk még mindig nem biztos, hogy hívővé tesz. Ráadásul a könyv olvasása, de még a film nézése közben is végig az volt az érzésem, hogy az alkotókat nem valamiféle alkotói szenvedély hajtotta, hanem a patikamérlegen kimért részelemek precíz adagolásával voltak elfoglalva. Másként: szépen felmondták a leckét dramaturgiából. Leülhetnek, kiválót alkottak, ötös. De ez az ötös az a fajta, amelyik ’felejtős’. Ám míg a dramaturgia megfogja az embert, stilisztikából sem a regény, sem a film nem remekelt. Formanyelvi szempontból ugyanis mindkettő unalmas volt, már-már érdektelen. A filmrendező meg sem próbált, formanyelvi eszközökkel hangulatot teremteni, színnel, fénnyel, kameramozgással a hajótörött fiú hangulatának ezernyi állapotát ábrázolni. Hollywoodra jellemző erős színeket használtak az alkotók, olyat, amelyektől már a mesefilmeknél is ideges kezd lenni egy érzékenyebb, cizelláltabb képi világhoz szokott kisgyerek. Felnőttről már nem is beszélve. Másrészt meg persze erre is van „hivatalos” magyarázat, ami nem túl meggyőző: azért volt erre a mesés szín- és képvilágra szükség, mert mindaz, amit látunk, nem a valóság, hanem Pi fantáziája. A valóság, ahogy annak óriási feneket kerítenek, a könyv és a film végére időzített hatalmas slusszpoénhoz köthető, s − a „hivatalos” verzió szerint − sokkal szürkébb és kegyetlenebb, mint ez a „csodálatos”, „fagylaltszínesre” fröcskölt fantáziavilág. Ám ennek éppen az ellenkezője igaz. Nem hiába a nagy siker.
A vegetáriánus és kis túlzással minden vallásban hívő Pi magányos emberevővé válása a hajótörés után egy csónakban valódi, megrázó, katarzis gyanús történet. Csakhogy ebből a sztoriból még nem lett volna nyolcmillió eladott példány és hollywoodi sikerfilm. A legnagyobb probléma mind a könyvvel, mind pedig a filmes feldolgozásával az, hogy a filozofikusnak szánt bevezető, majd a hajótörés története nincs egymásra hatással. Ennek nagyon egyszerű az oka: az üresség. Azért nincs hatás, mert nincs a bevezető részben eredeti, érdekes gondolat. Az unalmas felszínesség és semmitmondó, kidolgozatlan okoskodás persze hogy nincsen túl nagy hatással az utána következő gyakorlati útmutatónak szánt tanmesére. Viszont, ha nincsen gondolati mag, a példázat sem tud működni. A Pi tehát egy óriási átverés, ami – és ez állítólag még a szerzőt is meglepte − milliós számban kelt el. Ezzel nem is lenne semmi probléma, látott már ilyet a szórakoztató ipar, sőt, ettől működik csak igazán, a baj csak az, hogy többnek és okosabbnak akar tűnni a mű, mint ami.
Az írásom legvégére pedig én is tartogatok a könyvhöz és filmhez mért óriási „gigacsattanót”. Mind a könyv, mind a film nekem úgy tűnik, nemhogy hívővé tesz, hanem sokkal inkább leleplez. Ha már ennyire szégyenteljes, nyomorúságos és kínszenvedéstől hangos a valóság, akkor inkább találjunk ki magunknak egy másik világot, ahol a jó elnyeri jutalmát, a mennyországba jut, ahol egy tigris nem eszik soha többet gazellát (sőt Gizellát se), vagy nagyobb fantáziájúak szerint, ahol az ember feloldódik a semmiben örök nyugalomra és harmóniára találva. Ha arról van szó, hogy jobb ez a hittel átkarolt filozófia, mint maga a valóság – ahogy a tanulságot levonja Pi –, akkor arról is szó van, hogy mindezt csak mi, emberek találtuk ki, s variáljuk az ókortól napjainkig. És ez nemhogy hívővé nem tesz, hanem éppen ellenkezőleg. Szekularizált, vagyis vallástalanodott világunkban a történet sikerének titka éppen ebben a gondolatmenetben rejtőzhet. Akaratától függetlenül megmagyarázza a mű nem túl bonyolult eszköztárral, hogy miért tűnt el az istenhit a Földről jószerével. Az már csak hab a tortán, hogy mindezt 3D-ben teszi.
Pi élete
Life of Pi
amerikai kalandfilm – dráma, 2012
Rendező: Ang Lee
Író: Yann Martel
Főszereplők: Suraj Sharma (Pi Patel), Irrfan Khan (Pi Patel idősebb), Tabu (Pi anyja), Adil Hussain (Pi apja), Gérard Depardieu (Szakács), Rafe Spall (Író), Andrea Di Stefano (Pap)
Forgalmazó: InterCom
Csejk Miklós
