„mi vagyunk most a fű, / a fa, a part, az öröm is / és szépszavú áldása / a tájnak!” Ezen a héten a 114 éve született Radnóti Miklós gyönyörű versét ajánljuk.
A természet és az emberi lélek kapcsolatának és összefonódásának látványos, mégis személyes megjelenését tárja az olvasók elé Radnóti. A tavaszi újjászületés, a téli álom egyszerre a nyárelő ünneplése és a szerelem érzéki megjelenítése, valamint az élmények eltemetése, illetve megtisztítása. Az 1930-ban megjelent Pogány köszöntő című kötetben szereplő Tavaszi szeretők verse a természet szókincstárát használva szól a szerelemről, a kedvesről: „mi vagyunk most a fű, / a fa, a part, az öröm is / és szépszavú áldása / a tájnak!”
Ferencz Győző irodalomtörténész Radnóti Miklós élete és költészete című monográfiájában írja:
„Radnóti Miklós költői életművét kivételessé teszi, hogy élet és költészet ritka egységét teremti meg.” Ez az egység a legborzalmasabb pillanatokban éppúgy megjelent költészetében, mint a boldog időszakban. Radnóti Miklós a magyar irodalom legszebb szerelmes verseit írta feleségének, Gyarmati Fanninak, akit 1926-ban ismerkedett meg, és 1935-ben kötötték végleg össze életüket. A költő Fanniban nagyon korán megtalálta szerelmét, aki végül egy életen át társa maradt, kapcsolatuk a teljes őszinteségen és a férfi és nő egyenrangúságán alapult, a rosszat éppúgy megosztották egymással, mint a jót.
Vers a hétre – az 1909. május 5-én született és 1944. november 9-én meghalt Radnóti Miklós költő-műfordítóra emlékezve.
RADNÓTI MIKLÓS: TAVASZI SZERETŐK VERSE
Látod!
boldog csókjaink öröme
harsog a fák közt és
árnyékkal áldja
testünket a táj! hallod,
hogy terül a füvön a
fény és pattan a fákon
dallal a hajtás! csak
csörgető fekete tücskök
zaja dicséri most
fűnek és fának
jó örömét! nézd,
a vizen, messze partok
homályos tövén
tükrösen fénylik
tavaszi kedvünk! mert
mi vagyunk most a fű,
a fa, a part, az öröm is
és szépszavú áldása
a tájnak!
