„Alszik a tábor, látod-e drága, suhognak az álmok, / horkan a felriadó, megfordul a szűk helyen és már / ujra elalszik s fénylik az arca. Csak én ülök ébren,” A munkaszolgálatot végző Radnóti Miklós elgyötört testét és lelkét az élni akarás vitte előre. A végsőkig kimerült költőt 21 társával együtt lőtték agyon 80 éve, 1944. november 9-én. 35 évet élt.
„Radnóti Miklós költői életművét kivételessé teszi, hogy élet és költészet ritka egységét teremti meg. Utolsó alkotásai olyan körülmények között születtek, amely körülmények között nemhogy tökéletesen megformált versek, de többnyire semmiféle vers nem maradt fenn. Radnóti páratlan szellemi erőfeszítéssel zsidó munkaszolgálatosként a lágerélet, majd a halálmenet határhelyzetében, amíg csak fizikai állapota engedte, folyamatosan írt.” (Ferencz Győző: Radnóti Miklós élete és költészete)
Radnóti Miklós (született: Glatter) 1909. május 5-én született Budapesten emancipált, vallástalan zsidó családban. Születésekor meghalt anyja és ikertestvére, s 11 éves volt, mikor apja is elhunyt. Nagybátyja nevelte fel, aki jövőjét a textiliparban képzelte el. 1927-ben kereskedelmi érettségit tett, majd a reichenbergi (libereci) textilipari szakiskolában tanult, Csehszlovákiában. 1928-1930 közt nagybátyja cégénél dolgozott, de igazán csak a költészet érdekelte.
RADNÓTI MIKLÓS: KÖSZÖNTSD A NAPOT
Most már a kezedet csókolom, – így
paraszt bánattal oly szép megállni
a napban, lelkes földeken csörren
ütődő szárba szökkenve a búza!
Nézd! ahol hevertünk eldőlt a szár,
szigorú táblán szerelmi címer, – hogy
bókol a tájék! bókolva előtted
csúszik a porban a messze torony!
Álmos délután jön: csöndben köszöntsd!
csók virágzik ujjaid csúcsán és
tenyeredben megszületik az árnyék!
Te csak köszöntsd! szétnyitott tenyérrel
köszöntsd a napot, mert most még
feléfordúlva állunk és lelkes
földeken, csillanó földeken csörren
ütődő szárba szökkenve a búza!
1928-ban részt vett a Kortárs című folyóirat szerkesztésében, 1930-ban jelent meg első verseskötete, a Pogány köszöntő, és még ebben az évben a szegedi egyetem magyar-francia szakán Sík Sándor lett a professzora. Részt vett a Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiumának alapításában, Buday Györggyel, Ortutay Gyulával és Hont Ferenccel falukutató utakat s kulturális programokat szerveztek a munkásotthonban. Kapcsolatba került az illegális kommunista párttal, de nem lépett be, bírálta is őket, többek között József Attila elmarasztalása miatt.
Első kötetének egy versével kivívta a hatóságok haragját. 1931-ben elkobozták kötetét, az Újmódi pásztorok énekét, és izgatás, vallásgyalázás címén nyolc napra ítélték, ezt tanára és pártfogója, Sík Sándor közbelépésére felfüggesztették, tanári katedrát azonban nem kaphatott.
1932-ben, majd 1937-ben és 1939-ben eljutott Párizsba. Az Írók Nemzetközi Egyesülésének kongresszusán Heinrich Mannt, Brechtet, Nerudát és Malraux-t hallgatta. 1934-ben bölcsész, egy év múlva magyar-francia szakos tanári oklevelet szerzett Szegeden, Kaffka Margitról írt disszertációt. Származása miatt nem kapott katedrát, magánórák adásából, fordításból élt.
„Mit irhatok még? Szeretném feleségül venni Fifit, illetve együtt élni vele végre már, sokat dolgozni és tojni a világra. Nem vagyok kisigényü, mi?” (Radnóti Miklós levele Buday Györgynek, Budapest, 1934. július 24.)
1934-ben vette feleségül múzsáját, Gyarmati Fannit. 1935-ben a 12 fiatal költőt bemutató Korunk antológiát szerkesztette. A Nyugat munkatársa volt, 1937-ban Baumgarten-díjat kapott.
A harmincas évek végének, negyvenes évek elejének egyre nyomasztóbb, antiszemita légkörében Radnóti – kitaszított sorstársaihoz hasonlóan – megpróbálta megőrizni méltóságát, választott hivatását: alkotott, írt, fordított. Nem volt hajlandó elfogadni a bélyeget.
1936-ban tette közzé a fordulópontként emlegetett Járkálj csak, halálraítélt című kötetét. 1937-ben jelent meg a Meredek út. Kötetcímei is a kor történetét fejezik ki. 1940-ben adta ki az Ikrek hava című prózai írását gyermekkoráról és Válogatott verseit.
1942. május 17-é Naplójában így ír:
„Zsidóságomat sohasem tagadtam meg, ,,zsidó felekezetű” vagyok ma is (majd később megmagyarázom, miért), de nem érzem zsidónak magam, a vallásra nem neveltek, nem szükségletem, nem gyakorlom, a fajt, a vérrögöt, a talajgyökért, az idegekben remegő ősi bánatot baromságnak tartom, és nem ,,szellemiségem” és ,,lelkiségem” és ,,költőségem” meghatározójának. Még szociálisan is csupán botcsinálta közösségnek ismerem a zsidóságot. Ilyenek a tapasztalataim. Lehet, hogy nincs így, én így érzem, és nem tudnék hazugságban élni. A zsidóságom ,,életproblémám”, mert azzá tették a körülmények, a törvények, a világ. Kényszerből probléma. Különben magyar költő vagyok, rokonaimat felsoroltam, s nem érdekel (csak gyakorlatilag, ,,életileg”), hogy mi a véleménye erről a mindenkori miniszterelnöknek, Maróthy-Meizlernek, Féjának vagy Sós Endrének. Ezek kitagadhatnak, befogadhatnak, az én ,,nemzetem” nem kiabál le a könyvespolcról, hogy mars, büdös zsidó, hazám tájai kinyílnak előttem, a bokor nem tép rajtam külön nagyobbat, mint máson, a fa nem ágaskodik lábujjhegyre, hogy ne érjem el gyümölcsét. Ha ilyesmit tapasztalnék — megölném magam, mert másként, mint élek, nem tudok, s mást hinni és máskép gondolkodni sem. Így érzem ezt ma is, 1942-ben is, három hónapi munkaszolgálat és tizennégy napi büntetőtábor után is (ne nevess ki, tudom, hogy megjártad a háborút, de az más volt, nem volt megalázó), kiszorítva az irodalomból, ahol sarkamig nem érő költőcskék futkosnak, használhatatlan és használatlan tanári oklevéllel a zsebemben, az elkövetkező napok, hónapok, évek tudatában is. S ha megölnek? Ezen ez sem változtat. Kissé patétikus vagyok, ne haragudj, s ez a levél is nyúlik, nyúlik, s úgy érzem, semmi újat nem mondok Neked, s hogy egyetértünk. Vitatkozz!
Mibe kötnél bele? Igen, tudom már, visszatérek. Nem érzem zsidónak magam. Miért vagyok mégis zsidó vallású? A valláshoz semmi közöm, a faj stb. szellemalakító erejében csak igen-igen kis mértékben vagy még annyira sem hiszek. Hát nehéz megmagyaráznom, s nehezítésül még hozzátehetem, hogy ha valláshoz egyáltalán közöm van, akkor a katolicizmushoz van közöm. Költői pályám legkezdetén, huszonkét éves koromban elkobozták a második verseskönyvemet, pörbe fogtak, és elítéltek vallásgyalázásért.”
1940-től többször behívták munkaszolgálatra. 1940-ben három hónapig Szamosveresmarton, 1942 őszétől Erdélyben, majd a hatvani cukorgyárban volt munkaszolgálatos, 1943 nyarán barátai közbenjárására felmentették. A cenzúra megakadályozta számos versének közlését, főleg fordításai jelentek meg: La Fontaine meséi, s Orpheus nyomában címmel kisebb műfordítások.
RADNÓTI MIKLÓS: Ó, RÉGI BÖRTÖNÖK
Ó, régi börtönök nyugalma, szép
és régimódi szenvedés, halál
költőhalál, fennkölt és hősi kép,
tagolt beszéd, mely hallgatót talál, –
mily messzi már. A semmiségbe lép,
ki most mozdulni mer. A köd szitál.
A valóság, mint megrepedt cserép,
nem tart már formát és csak arra vár,
hogy szétdobhassa rossz szilánkjait.
Mi lesz most azzal, aki míg csak él,
amíg csak élhet, formában beszél
s arról, mi van, – ítélni így tanít.
S tanítna még. De minden szétesett.
Hát ül és néz. Mert semmit sem tehet.
(1944. március 27.)
Versei és naplója kéziratát 1944. március 20-án elvitte az Országos Széchényi Könyvtárba, hogy biztonságban tudja őket.
1944 májusában ismét behívták. A szadista Marányi Ede alezredes parancsnoksága alatt álló lágerben gyakoriak voltak a verések, fenyítések. Kivégzések is előfordultak. A romló katonai helyzet miatt a bori bányákat 1944 augusztusában kezdték kiüríteni a visszavonuló németek. A munkaszolgálatosokat két csoportban indították útnak, Radnóti a második lépcsőbe, a központi (Berlin) táborba került, de hitelt adott a híresztelésnek, hogy a táborban maradókra a kivégzés vár. Ezért elérte, hogy az első csoporttal, szeptember 17-én hagyhassa el a lágert. A második csoportot nem sokkal később jugoszláv partizánok felszabadították.
Az első csoport 3200 fővel kezdte a halálmenetet. Útközben magyar őreik válogatás nélkül gyilkolták az embereket, majd októberben Cservenkánál német és muzulmán SS-ek 700-1000 embert végeztek ki közülük. Miközben a túlélőket az osztrák határ felé hajtották, a mészárlás folytatódott. Az áldozatok között volt Radnóti Miklós költő is.
A szerbiai Bor melletti lágerben írta utolsó eklogáit, a Gyökér, a Levél a hitveshez és az Á la recherche… című remekműveit. A költőben a feleségéhez való hazatérés reménye és egy kis, kockás füzet tartotta a lelket. Éjszakánként egy ceruzacsonkkal ebbe rótta a verssorokat. A Hetedik eclogában ő szavaival: „Ékezetek nélkül, csak sort sor alá tapogatva, / úgy írom itt a homályban a verset, ahogy élek, / vaksin, hernyóként araszolgatván a papíron”.
A költészet erejébe s fennmaradásába vetett hite az „erőltetett menet” közben is képessé tette a négy Razglednica megírására: „Így végzed hát te is” – állapítja meg higgadtan.
Gyalogmenetben hajtották közel két hónap alatt a Győr melletti Abdáig, ahol a keretlegények 21 társával együtt, mint járóképtelent agyonlőtték. Az Az áldozatokat Abda község határában tömegsírba temették. Radnóti utolsó verseit kabátzsebében, a „Bori noteszban” találták meg exhumálásakor 1946-ban. Az általa szerkesztett Tajtékos ég kötet e versekkel kiegészítve 1946-ban jelent meg felesége segítségével.
Férje elvesztése után Gyarmati Fanni egyedül, a Pozsonyi úti közös lakásukban élte le a több mint 100 évig tartó életét, mert számára nem létezett más férfi, csak Miklós. Habár voltak nehéz időszakok kapcsolatukban (Fanni plátói szerelmet érzett Schöpflin Gyula iránt és férje munkaszolgálatos társa, Göndör Tibor is vonzalmat gerjesztett benne, Radnóti pedig Beck Judittal majdnem egy évig fenntarott egy viszonyt), Radnótiné odaadással szerette férjét, Miklós pedig mindig visszatalált imádott Fifijéhez, utolsó sorai is hozzá szóltak.
RADNÓTI MIKLÓS: ERŐLTETETT MENET
Bolond, ki földre rogyván fölkél és újra lépked,
s vándorló fájdalomként mozdít bokát és térdet,
de mégis útnak indul, mint akit szárny emel,
s hiába hívja árok, maradni úgyse mer,
s ha kérdezed, miért nem? még visszaszól talán,
hogy várja őt az asszony s egy bölcsebb, szép halál.
Pedig bolond a jámbor, mert ott az otthonok
fölött régóta már csak a perzselt szél forog,
hanyattfeküdt a házfal, eltört a szilvafa,
és félelemtől bolyhos a honni éjszaka.
Ó, hogyha hinni tudnám: nemcsak szivemben hordom
mindazt, mit érdemes még, s van visszatérni otthon;
ha volna még! s mint egykor a régi hűs verandán
a béke méhe zöngne, míg hűl a szilvalekvár,
s nyárvégi csönd napozna az álmos kerteken,
a lomb között gyümölcsök ringnának meztelen,
és Fanni várna szőkén a rőt sövény előtt,
s árnyékot írna lassan a lassú délelőtt, –
de hisz lehet talán még! a hold ma oly kerek!
Ne menj tovább, barátom, kiálts rám! s fölkelek!
(Bor, 1944. szeptember 15.)
Első szabadversei a lázadó expresszionista hangján szólaltak meg, későbbi, klasszikus formájú darabjai mind több társadalmi kérdést vetnek fel, s tiltakoznak az elnyomás ellen. A nácizmus hatalomra jutásától lírája elkomorul, haláltudat járja át. Két verse Lorca meggyilkolásáról emlékezik, előrevetítve saját végét. Elpusztult barátai, Dési Huber István és Bálint György emlékére is verset ír.
Szerelmi költészete páratlan hitvesi líra, a Tétova ódától a makacsul hazatérni akaró s a szerelem éltető erejét kifejező Levél a hitveshez című versig. Az eklogákban, e római stílusú pásztori költeményekben és más darabokban is otthont, nyugalmat, alkotói lehetőséget keres, miközben tudja, hogy mindez nem adatik meg neki. E versek, köztük a Töredék, döbbenetes képek egy szörnyű korról, melyben nemzedéke élt. Amikor saját szavát már erőtlennek érzi, az Ótestamentum prófétáinak hangján szól a rémségekről.
Az antikoktól a kortársakig fordított, elsősorban rokonnak érzett szerzőket, így Apollinaire-t. Babitsról, Füst Milánról, Szabó Lőrincről írt tanulmányokat, prózájából kiemelkedik az Ikrek hava, ebben korai emlékeinek, ikertestvére halálának, árvaságának ad hangot. 1937-től 1943-ig vezetett Naplójában élete eseményeiről, környezetéről, irodalomról ír, ez alkotás-lélektani dokumentum is.
Radnóti Miklós nem érezte magát zsidónak, őseinek Kazinczyt és Aranyt vallotta. Sík Sándor hatására 1943-ban katolizált, s teljesen azonosult a magyarsággal, az országgal: „nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt kis ország” – írta. Gyilkosai azonban zsidónak tartották, halála zsidó halál volt, úgy pusztult el, mint többszázezernyi sorstársa. Utolsó nagy versei a magyar líra egyik csúcspontját jelentik, de egyetemes érvényűek is. Korát senki sem jellemezte jobban nála: „Oly korban éltem én e földön, / mikor az ember úgy elaljasult, / hogy önként, kéjjel ölt, nemcsak parancsra”. Síron túli üzenete mégis optimista: „…egyszer béke lesz. / Ó, tarts ki addig lélek, védekezz”.
Gyarmati Fanni 1945 októberében naplójában egy bekezdésében így ír: „Minden-minden földöntúli pártfogás, szeretet nélkül maradtam itt. Mire volt jó a megmenekülésem, miért nem jutottam inkább a nyilas gyilkosok kezére, hogy kínok kínjával én pusztultam volna el inkább, mint ő, a drága szent, a legjobb, a leggyanútlanabb, aki élt. Minek maradtam itt, Uramisten? – Másfél éve élek már a csókja, a gyöngédsége, a sugárzó, melegítő, boldogító közelsége nélkül, és soha többé nem érezhetem. Talán-talán, ha meghalunk, még összefonódhatunk elválaszthatatlanul, igen? Így van-e, vagy csak szép, vigasztaló mese az együgyűeknek? Megbuktam a hitben, abban, hogy az Isten nem hagy el. Az Isten elhagyott, és csak távoli, reménytelen szerelemmel áhítozom Krisztus tisztaságát, erejét, és próbálom járni megmutatott útját, mert tudom, hogy ő nem szeret engem, ő elhagyott. Nyomorult kis úszó ökörnyál a nagy világűrben, aki vagyok, senkihez sem tartozón, semmihez sem kapcsolódón. Minek ez? Mire jó? Meddig még?”
