Április 16. nem csupán történelmi dátum. Arra figyelmeztet, hová vezethet a kirekesztés, a jogfosztás és a közöny. Április 16-án a holokauszt magyar áldozataira emlékezünk.
A tragédia gyökerei: diszkriminációtól a jogfosztásig
Bár a magyarországi holokauszt a németek 1944. március 19-i bevonulásával vett tragikus fordulatot, a folyamat gyökerei 25 évvel korábbra nyúlnak vissza.
A jogfosztás első lépése az 1920-as numerus clausus volt, amely a zsidó hallgatók arányát korlátozta a felsőoktatásban – 1920. szeptember 26-án fogadták el a a nem keresztény származásúak egyetemi felvételének szabályozásáról szóló 1920:XXV. törvénycikket. Ez a törvény véget vetett a korábbi egyenjogúságnak, és faji alapon különböztette meg az állampolgárokat.
A rendszerszintű kirekesztés az 1938-as első zsidótörvénnyel mélyült el igazán. A zsidóság teljes jogfosztása „a társadalmi és gazdasági élet egyensúlyának hatékonyabb biztosításáról” szóló, 1938. május 29-én hatályba lépett 1938:XV. törvénycikkel vette kezdetét. Az ún. első zsidótörvény értelmében a sajtó, az ügyvédi, a mérnöki és az orvosi kamara tagjainak, az üzleti és kereskedelmi alkalmazottaknak legfeljebb 20 százaléka lehetett zsidó, azaz izraelita vallású.
Az üldöztetés az 1930-as évek végén és a ’40-es évek elején újabb szintre lépett, ahogy a jogszabályok egyre mélyebben avatkoztak bele az egyének magánéletébe és szabadságába.
A második zsidótörvény (1939) már nem vallási, hanem faji alapon határozta meg, ki számít zsidónak. Elegendő volt egy zsidó szülő vagy két zsidó nagyszülő a megbélyegzéshez, aminek következményeként az érintetteket kitiltották az értelmiségi pályákról.
A harmadik zsidótörvény (1941) a magánszférát is korlátozta: megtiltotta a házasságkötést zsidók és nem zsidók között, a házasságon kívüli nemi kapcsolatot pedig büntetendő „fajgyalázásnak” minősítette.
Szintén ebben az időszakban, az 1939-es honvédelmi törvénnyel jött létre a fegyvertelen munkaszolgálat rendszere. Ez a kényszermunka a háború alatt zsidó férfiak tízezreinek életét követelte a frontvonalakon és a hátországban.
1944: gettósítás és deportálások
Magyarország 1944. március 19-i német megszállásával megkezdődött a végső szakasz: a nácikkal együtt megérkezett a Sondereinsatzkommando (SEK) is, amelynek kimondott célja a magyar zsidóság teljes felszámolása volt.
A különleges egység élére a holokauszt technikai lebonyolításáért felelős Adolf Eichmannt nevezték ki. Az SS-alezredes a Birodalmi Biztonsági Főhivatal kulcsembereként érkezett hazánkba, hatalmas tapasztalattal a deportálások európai szintű megszervezésében.
A német megszállás után a Sztójay kormány sorra hozta a zsidóellenes – köztük a sárga csillag viseléséről szóló – rendeleteket. 1944. április 26-án elrendelték a zsidók lakásának igénybevételét, a városokban gettókba, Budapesten ún. zsidóházakba költöztetésüket, bár az első, kárpátaljai gettók már előbb létrejöttek.
A tömeges deportálások 1944. május 15-én kezdődtek, először a keleti országrészekben, a visszacsatolt Kárpátalján és a Felvidéken, majd az egész országban. Adolf Eichmann néhány tucatnyi stábja a magyar közigazgatás és a csendőrség teljes apparátusának aktív közreműködésével érte el 437 ezer magyar állampolgár bevagonírozását, napi négy szerelvény indult Auschwitzba. Budapest zsidóságának elhurcolását a nemzetközi tiltakozás hatására Horthy kormányzó július 6-án kénytelen volt leállítani.
A munkaszolgálat, a deportálások, a tudatos népirtás nyomán 320 ezer magyar pusztult el, a vidéki zsidóság gyakorlatilag teljesen megsemmisült, a Budapesten élők közül mintegy 100 ezren megmenekültek.
A deportálások és a nyilas terror időszaka a magyar történelem legsötétebb fejezete volt, amely az alábbiak szerint zajlott.
A szerelvények napokig úton voltak a lengyelországi megsemmisítő táborok felé. A foglyok étlen-szomjan, embertelen körülmények között utaztak, így sokan már a vagonokban életüket vesztették. A megérkezés után a szelektálás során csak minden harmadik embert találtak munkára alkalmasnak; a többieket azonnal gázkamrákba küldték, testüket pedig elégették.
Szálasi „nemzetvezetőként” azonnal újraindította az üldöztetést. 1944 végén mintegy 50 ezer embert hajtottak gyalogmenetben Németország felé, a Budapesten maradottakat pedig két gettóba kényszerítették. A fővárosban elszabadult az erőszak: a nyilas fegyveresek válogatás nélkül gyilkolták a zsidókat, sokakat a Dunába lőttek.
A budapesti gettók lakóit 1945 januárjában, a külföldi koncentrációs táborok túlélőit pedig a tavasz folyamán szabadították fel a szövetséges hadseregek.
A hivatalos emléknap
Az Országgyűlés 2000. évi döntése szerint 2001-től minden évben április 16-án tartják meg Magyarországon a holokauszt magyarországi áldozatainak napját. Pokorni Zoltán akkori oktatási miniszter a budapesti gettó felszabadításának 55. évfordulóján, 2000. január 18-án javasolta, hogy a középiskolákban minden évben ezen a napon emlékezzenek meg a holokausztról, annak emlékére, hogy 1944-ben április 16-án kezdődött meg az akkor Magyarországhoz tartozó Kárpátalján a zsidók gettókba zárása, majd deportálása.
A magyarországi holokauszt emléknapjához kötődik a budapesti Holokauszt Emlékközpont 2004. április 15-i megnyitása. Az intézmény alapkövét 2002. december 16-án helyezték el azon a Páva utcai telken, amelyet a Budapesti Zsidó Hitközség bocsátott – a rajta lévő használaton kívüli zsinagógával együtt – a magyar állam rendelkezésére.
