Magyarországon minden évben április 16-án tartják a holokauszt magyarországi áldozatainak emléknapját arra emlékezve, hogy 1944-ben ezen a napon kezdődött a hazai zsidóság gettóba zárása. A holokausztnak 550-600 ezer magyar zsidó esett áldozatul. A holokauszt az emberiség történelmének legsötétebb fejezetei közé tartozik.
A Nemzetgyűlés az első világháború után, 1920. szeptember 26-án elfogadta a numerus claususként ismert 1920. évi XXV. törvénycikket, amely előírta, hogy az országban élő népfajok, nemzetiségek nem tanulhatnak nagyobb arányban az egyetemeken, mint amekkora az összlakosságon belüli részarányuk.
Az intézkedés elsősorban a zsidóságot sújtotta.
A II. világháborús német megszállást követően 825.000 magyar zsidónak tiltották meg lakóhelyük elhagyását, majd 1944-ben ezen a napon kezdődött meg gettókba, táborokba kényszerítésük a fronthoz legközelebb eső Kárpátalján, Felvidéken és Észak-Erdélyben. Az ezt követő hónapok során több mint 400.000 zsidót zártak gyűjtőtáborokba.
Később a nemzetiszocialista rendszer más csoportokat is üldözött vagy próbált megsemmisíteni, így a romákat, a fogyatékkal élőket, a homoszexuálisokat és a rendszer politikai ellenségeit.
Az embertelen körülmények közé kényszerített honfitársainkat a magyarországi gyűjtőhelyekről náci koncentrációs táborokba deportálták, ahol a munkaképesnek ítélteket rabszolgaként dolgoztatták, többségüket gázkamrákban vagy golyó által kivégezték.
A holokausztnak 550-600.000 magyar zsidó esett áldozatul.
A második világháború küszöbén, 1938. május 29-én lépett hatályba az első zsidótörvény a társadalmi és gazdasági élet egyensúlyának hatékonyabb biztosításáról. A jogszabály szerint a sajtó-, az ügyvédi, a mérnöki és az orvosi kamara tagjainak, valamint az üzleti és kereskedelmi alkalmazottaknak legfeljebb húsz százaléka lehetett izraelita vallású. Az 1939. május 5-én kihirdetett második zsidótörvény a zsidók közéleti és gazdasági térfoglalásának korlátozásáról már faji alapon minősítette zsidónak azt, akinek legalább egyik szülője vagy legalább két nagyszülője zsidó vallású volt, őket eltiltották az értelmiségi pályától.
Az 1941. augusztus 18-án kihirdetett harmadik zsidótörvény a házassági jog módosításáról és a házassággal kapcsolatos fajvédelmi rendelkezésekről megtiltotta a zsidók és nem zsidók közötti házasságot, és fajgyalázásnak minősítette a nem zsidók és zsidók közötti, házasságon kívüli nemi kapcsolatot.
Az 1939. évi honvédelmi törvény teremtette meg a fegyvertelen honvédelmi munkaszolgálat jogi alapjait, később a munkaszolgálat is több tízezer zsidó életét követelte.
A holokauszt első, magyar zsidókat is érintő tömegmészárlása 1941. augusztus 27–28-án az ukrajnai Kamenyec-Podolszkijban történt, ahol a német SS 23 ezer zsidót végzett ki, többségük Magyarországról kitoloncolt, javarészt hontalan ember volt. Magyarország 1944. március 19-i német megszállása után a Sztójay-kormány sorra hozta a zsidóellenes jogszabályokat a sárga csillag viselésétől a kerékpárok beszolgáltatásán át a zsidók lakásának igénybevételéig.
1944. április 28-án jelent meg a gettósításról szóló rendelet, amelynek értelmében a kisebb települések zsidóságát nemre és korra tekintet nélkül összegyűjtötték, majd egy nagyváros határában gettókba, gyűjtőtáborokba szállították, a városi és budapesti zsidókat elkerített gettókban zsúfolták össze.
A gettósítás Kárpátalján már a rendelet megjelenése előtt, 1944. április 16-án hajnalban megkezdődött. Az intézkedést néhány hét alatt az egész országban végrehajtották, Budapesten csillagos házakba zsúfolták a zsidónak minősített embereket.
A tömeges deportálások 1944. május 15-én kezdődtek. Az Adolf Eichmann által irányított német törzskar a magyar közigazgatás és a csendőrség közreműködésével néhány hónap alatt 437 ezer vidéki zsidót hurcolt haláltáborokba, Auschwitzba napi négy szerelvény, összesen 147 vonat indult.
Budapest zsidóságának elhurcolását Horthy Miklós kormányzó a nemzetközi tiltakozás hatására július 6-án leállította.
Az 1944. október 15-i sikertelen kiugrási kísérlet után a Szálasi Ferenc vezette Nyilaskeresztes Párt jutott hatalomra. Az újdonsült „nemzetvezető” felújította a deportálásokat: novemberben és decemberben mintegy ötvenezer budapesti és munkaszolgálatos zsidót vittek Németországba, zömüket gyalogos halálmenetben hajtották nyugat felé. A Budapesten maradt zsidókat novemberben két gettóba zárták, nyilas fegyveresek zsidók ezreit gyilkolták meg.
Az üldözötteket több diplomata és egyházi személy – köztük a svéd Raoul Wallenberg, a svájci Carl Lutz, az olasz Giorgio Perlasca és Angelo Rotta pápai nuncius – igyekezett menteni.
A budapesti gettó túlélőit 1945. január 18-án, a koncentrációs táborok túlélőit 1945 tavaszán szabadították fel a szövetséges csapatok.
Az 1941. évi népszámlálás 725 ezer izraelitát mutatott ki a revíziós lépések után megnövekedett területű országban. Kétharmaduk meghalt a munkaszolgálat, a deportálások, a tudatos népirtás következtében. A vidéki zsidóság gyakorlatilag teljesen megsemmisült, a Budapesten élők közül mintegy százezren menekültek meg. A történészek ötezer és hetvenezer közé teszik azoknak a magyarországi romáknak a számát, akik a holokauszt áldozataiként koncentrációs táborokban vesztették életüket. (A cigány holokauszt, a porrajmos áldozataira augusztus 2-án emlékeznek Magyarországon.)
Az emléknaphoz kötődik a budapesti Páva utcai Holokauszt Emlékközpont 2004. április 15-i megnyitása.
