Nagy macskajajkönyv, avagy süssünk-főzzünk másnaposan Íme az új tudományág, a katzenjammerológia alapkönyve!
Az iskolában megtanuljuk, hogy a versek, eposzok és regények hősiességről, szerelemről és halálról szólnak. Megszámoljuk a szótagokat, elemezzük a cselekményt, dicsérjük az alkotó míves nyelvezetét. De soha egyetlen tankönyv sem említi, hogy az egész világirodalom, tokkal-vonóval felfogható egyetlen gigantikus lakomaként is, ahol tengernyi alkoholt fogyasztanak el a résztvevők. Hiszen hogyan indul az európai filozófia? Szókratész és haverjai egy rettentő buli után, pocsolyamásnaposan a szerelemről elmélkednek – közben persze újra berúgnak. A szerzőpáros könyve pedig visszavonhatatlanul bebizonyítja: ez a buli azóta is tart, csak a szereplők és a piák cserélődnek.
A borral, a mámorral, az eksztázissal már sokan foglalkoztak, de a legkomolyabb gondolkodók is restek voltak ahhoz, hogy mulatozás közben benézzenek az asztal alá, ahol bizony mocskot, üzekedő párokat és görnyedve okádó iszákosokat találunk. Szerzőink magukat sem kímélve hatoltak be a felfedezetlen területre, és megírták a másnaposság regényes kézikönyvét, egyúttal megalkották a katzenjammerológia tudományát is.
A mű javított, jelentősen bővített kiadásában már 40 írásban ismertetik a legnagyobb piás művészeket és halhatatlan alkotásaikat, amitől az a szörnyű gyanú ébred bennünk, hogy a remekművek döntő többségét semmirekellő szeszkazánok alkották, macskajajosan fetrengve. Teszik mindezt alapos tárgyi tudással, lelkesedéssel – és a remekművekhez hasonlóan – megfelelő szótagszámmal, remek cselekménnyel, míves nyelvezettel. Miközben végigdülöngélünk a világ- és a hazai művészet vigalmi negyedén, 66 receptet is kapunk ajándékba, hogy hatékonyan vehessük fel a küzdelmet a katzenjammer ellen.
Egészségükre, proszit és fenékig!
Cserna-Szabó András vallomása: 1974. március 9-én születtem Szentesen, napra pontosan 40 évvel Jurij Gagarin világra jötte után. Édesanyám szerint gyerekkoromban „hős, szovjet katona” szerettem volna lenni, pedig sose altattak vodkás kenyérrel. Nem tudom, az életemet hol rontottam én el, de factum a factum: gyáva, magyar, katonai szolgálatra alkalmatlan felnőtté cseperedtem. Középiskolai tanulmányaimat a Szamárdelelő Csárdában végeztem a 2+1 lagzizenekar zenei aláfestése közepette, majd szüleim budapesti egyetemi tanulmányokra adták fejem – így a következő öt évben délelőttönként gyakran snóblizhattam kukásokkal a Móricz Zsigmond körtéri Egri Tanszék pincehelyiségében. Ebben a borozóban jutott tudomásomra az is, hogy az írók sokáig alhatnak – s én abban a szent minutumban ezt a rögös pályát választottam.
Darida Benedek vallomása: 1970. október 4-én születtem Szentesen, napra pontosan 400 évvel Pázmány Péter világra jötte után. Első otthonom a Baross utcában volt, nagyjából félúton az Aranykalász („Toklász”) nevű műintézmény, illetve a szentesi resti között; utóbbi vendéglátó-ipari egységben a családi legendárium szerint puszta tejfoggal haraptam szilánkká a bordázott falú vizespoharakat a vasárnapi ebédek alkalmával. Életem eddigi legkeményebb másnapossága katonakoromban, Sedlec-Podbořanyban taglózott le – azon a reggelen arra ébredtem, hogy három T 55-ös harckocsi lángol fekvőhelyemtől mintegy húszméternyi távolságra (a Varsói Szerződés utolsó közös hadgyakorlatán vettem éppen részt). Azóta nem iszom bárszentmihályfai bort, és az incidenst követően a VSZ is villámgyorsan megszűnt.
Sej-haj, denevér, bennünk van a tigrisvér
(Beszeszelt diktátorok. Letöröljük a port egy hászid legendáról. Megemlékezünk a fáraók duplasörös másnapjairól, és Sztálin kremli arcszínéről. Nyikita zákányosságában Kádár elvtárs karjai közé taszajtja nemzetünk, Nixon pedig kishíján kirobbantja a III. világháborút. Nagy Sándor a haverját ugratja.)
„Arisztobulosz azt mondja: Alexandrosz, mikor szörnyű lázas állapotban bort ivott, hogy gyötrő szomjúságán enyhítsen, önkívületbe esett, és Daisziosz hónap harmincadik napján meghalt.”
Plutarkhosz Nagy Sándor haláláról
„Van egy másikfajta gyökerük is, nedvekben igen bővelkedő (…), hatása körülbelül ugyanaz, mint nálunk a boré. Ennek élvezete következtében hol egymás nyakába borulnak, hol a bőrt is letépik egymásról; üvöltöznek és pofákat vágnak, locsognak és tántorognak – a végén szétterülnek, mint a béka, és hortyognak a pocsolyában” – festi le Swift tiszteletes úr az alkohol okozta elállatiasodást, s mi lelkesen vele bólogatunk: valóban, borital mellett nem csak az igazság ugrik ki hamar belőlünk, de a lelkünk pöcegödrében lakozó bestia is.
Hogy szeszközi állapotban miféle jószágok mászhatnak ki lényünkből, azt abból a hászid legendából tudjuk, mely szerint Noé oroszlán, galamb, medve, disznó, majom és tigris véréből keverte a világ első borát. Ezért aztán a részeg büszke, mint az oroszlán; szelíd, mint a galamb; esetleg dülöngél, mint a medve; olykor hentereg a sárban, mint a disznó; máskor majomhoz hasonlóan bujálkodik, vagy éppen olyan kegyetlen lesz, mint a tigris – mondják a hászidok. (A Biblia csupán ennyit ír a Teremtés könyvében a borocska geneziséről: “Noé, a földműves szőlőt kezdett telepíteni.” Valljuk be, ez így elég szimpla, igazuk volt a zsidó jámboroknak, hogy políroztak egy kicsinyt a sztori 1.0-ás változatán.)
Arról viszont a hászidok nem beszélnek, hogy míg galamb-, majom-, medve- vagy disznórészegre gyakorlatilag bárki földi halandó leihatja magát, addig a kegyetlenkedő tigrisittassághoz kevés az elszántság, a kedv és a lelkesedés. E bódulathoz a táplálkozási lánc megfelelő helyén kell állnunk. Nem véletlen, hogy igazi tigrisrészegek többnyire diktátorokból, uralkodókból, de minimum adóellenőrökből válnak.
Vagy éppen fáraókból. Hogy Egyiptom urai kőkeményen piáltak, azt azóta tudjuk, mióta egy japán sörmulti elkészítette Kheopsz és Menkauré serét. A recept alapjául négy-ötezer éves sírok falfestményei szolgáltak, a végeredmény pedig egy sötétbarna, erősen kesernyés nedű, melynek alkoholtartalma csaknem 10 százalék, ami közel kétszerese egy átlagos mai sörnek. (Feltesszük, egy duplasörös másnapon születhetett meg a piramisok ideája).
Egy szorgos régészcsapat pedig 2700 éves szeszesital nyomait fedezte fel Törökországban, ott, ahol feltételezésük szerint Midász sírja lehet – ezek szerint a mindent arannyá változtató királyt sem gyötörte gyakran a szomjúság.
A legújabb kor tigrispiásai közül mindenképpen Joszif Visszarionovicsot kell első helyen említenünk (méltó versenytársa egyedül Hitler lehetne, de csupán kegyetlenségben, merthogy Dolfi notórius absztinens és vega volt, aki a húslevest csak hullateaként emlegette; meg hát amúgy sem kenyerünk a véralgebra). Sztálin szeszbarátságának egyik legkorábbi dokumentátora Milovan Gyilasz, a néhai jugoszláv kommunista, aki így emlékszik Dzsugasvilire: „Elég tekintélyes pocakja volt…az arca fehér volt, de az orcája vöröses. Később megtudtam, hogy ezt a színárnyalatot, mely oly jellemző azokra, akik hosszú ideje dolgoznak irodában, magas szovjet körökben «a kremlbeli arcszínnek» nevezték”. Gyilasz, mint hithű komcsi, természetesen csak misztifikál ezzel a “kremli arcszínnel”. Ám a Gazda családi körülményei (második házasságából született fia 41 esztendősen itta magát halálra), kaukázusi hagyományban folyó életritmusa (déli 12 előtt általában nem tudott felkelni), valamint a grúz vörösbor iránt érzett heves szenvedélye mind arra utalnak, Dzsugasvili egyszerűen csak kegyetlenül katzenjammeres lehetett az interjú idején.
S ha már a Kreml urairól van szó, mindenképpen meg kell emlékeznünk egy magyar szempontból valószínűleg sorsfordító macskajajról. 1956. november 2-án a szovjetek Kádárt Moszkvába szállították, és Münnich Ferenccel együtt alaposan kihallgatták. Mindeközben Nyikita Szergejevics Hruscsov a Tito magánbirtokaként kezelt Brioni-szigetek környékén hajókázott egy jachton, s a magyar helyzetről tárgyalt a láncos marsallal – a korabeli jugoszláv követ szerint annyira részegen, hogy a lábán nem tudott megállni. Majd Nyikita visszarepült Moszkvába, s másnap (!) döntötte el véglegesen, hogy balsors tépte, sokat szopott nemzetünket János bácsi karjai közé taszajtja.
Bár az irgalmat nem ismerő tigrisrészegség a despoták sajátja, meg kell jegyeznünk, azon vezetők is követnek el piásan irgalmatlan marhaságokat, akiket az istenadta nép emelt hivatalukba. Mint például Richard Nixon, az Amerikai Egyesült Államok 37. elnöke, aki – egy nemrég nyilvánosságra hozott telefon-jegyzőkönyv tanúsága szerint – 1973. októberében, mikor az arab-izraeli konfliktusok miatt kishíján kitört a harmadik világháború, túl ittas volt ahhoz, hogy fogadja Edward Heath brit miniszterelnök hívását. Talán innét ered az „atomrészeg” kifejezés? Nixon mentségére fel kell hoznunk, hogy az angolszász politikai hagyománynak ősidők óta szerves részét képezi az iszákosság. Elég itt csak arra utalnunk, hogy a hódítók krónikái szerint az angolok teljesen részegek voltak, amikor 1066-ban a normann inváziós erők behajóztak a szigetországba. A következmények – a vesztett hastingsi csata, majd az azt követő több száz éves normann uralom – közismertek a történelemkönyvekből.
Minden idők legtigrisebb piása viszont egész biztosan Nagy Sándor volt. Az még csak hagyján, hogy ő szervezte a nevezetes perzsiai ivóversenyt, melyet a győztes, Promakhosz mindössze három nappal élt túl, és amelynek veszteséglistáján még további negyven résztvevő szerepelt. Még az is rendben, hogy amikor a Héphaisztión nevű barátja egy főtt kakas és egy vödörnyi behűtött bor elfogyasztása következtében elhunyt, akkor gyásza jeléül kiirtatta a kosszaioszok népét. Istenem, férfi volt a nyomorult, nem csoda, ha nehezen tudta kommunikálni az érzelmeit.
Hanem azért az már mégiscsak csúnya történet, ahogy Kleitosszal elbánt, aki nem mellesleg a granikoszi csatában megmentette az életét. A nevezetes gyilokra Kr. e. 328-ban került sor, Szamarkandban, ahol Sándorék éppen egy sikeres hadjáratot pihentek ki vadászattal és cefrézéssel. Az egyik tivornyán az udvaroncok Nagy Sándort Zeusz gyermekének nevezték, ami már kicsit sok volt Kleitosznak, ezért beszólt világhódító cimborájának. A Kleitoszhoz hasonlóan pocsolyarészeg Sándor erre üvöltözve követelte testőreitől, hogy vágják le barátját, ők azonban inkább kivonszolták a palotából, mert az még akkor is egyfolytában leprázta a királyt. Közben bent valamennyire lecsillapodtak a kedélyek, de Kleitosz, a hülyéje, váratlanul visszatért, és ismét nekiesett Sándornak, aki erre kikapta a fegyvert egyik testőre kezéből, és ledöfte a nyughatatlan havert.
Ejnye. Azért egy dolog népeket kiirtani és földrészeket leigázni, és megint más halálosan megsértődni a barátunkra egy ártatlan asztali megjegyzés miatt – még akkor is, ha később dísztemetést rendezünk neki.
A tigrisdühű ivóknak az alábbiakban Nagy Sándorra gondolva egy makedón receptet ajánlunk arra az esetre, ha italozást követően szóváltásba keverednek, majd reggel véres kabátban, kezükben böllérkéssel ébrednek.
POLNETI PIPERKI – MAKEDÓN TÖLTÖTT PAPRIKA
Hozzávalók:
8 közepes paradicsompaprika
2 ek. vaj
4 fej vöröshagyma apróra kockázva
2 zöldpaprika finomra szelve
1 gerezd zúzott fokhagyma
25 dkg apróra kockázott füstölt sonka
fél kg paradicsompüré
só
bors
zsemlemorzsa
2 tojás
„A paradicsompaprikák tetejét levágjuk, majd eltávolítjuk a magokat és az ereket. A vajat serpenyőben megolvasztjuk, majd puhára fonnyasztjuk benne a két zöldpaprikát és a hagymát. Beleöntjük a paradicsompürét, hozzáadjuk a sonkát, a fokhagymát, sózzuk, borsozzuk. Negyedórát rotyogtatjuk, majd levesszük a tűzről, és ha meghűlt, belekeverjük a két tojást, valamint annyi zsemlemorzsát, hogy kézzel könnyen formázható tölteléket kapjunk. A masszát a paprikákba töltjük, tetejüket finoman meghintjük zsemlemorzsával. A paprikákat tepsire helyezzük, majd betoljuk a kemencébe, és félóra alatt a tölteléket keményre, a tetejét barnára sütjük. Akadjon a torkodon, Sándor, te terhe a földnek!” – állítólag ezek voltak az utolsó szavai Kleitosznak, aki (miután felhörpölt még egy fél kupa bort) végleg kilehelte haragvó lelkét.
