Sophie Hannah gondos, alapos munkával megírt ugyan egy Agatha Christie-regényt, de nem az Agatha Christie-regényt. Persze nem is ez volt a dolga. De akkor mi?
Egy másik szerző méltán híres életművének folytatásához bátorság kell és bizalom: a folytatásra vállalkozó szerző bátorsága és az életmű gondozóinak bizalma. A monogramos gyilkosságok nem jöhetett volna létre, ha Sophie Hannah nem hiszi el magáról: képes felnőni az elvárásokhoz. És nem jöhetett volna létre akkor sem, ha az Agatha Christie-életmű gondozói nem fektetnek bizalmat Sophie Hannah vállalkozásába. Az eredmény: Sophie Hannah gondos, alapos munkával megírt ugyan egy Agatha Christie-regényt, de nem az Agatha Christie-regényt. Persze nem is ez volt a dolga. De akkor mi?
A kis szürke sejtecskék visszatérése
A pastiche, vagyis a más életművébe illeszkedő, más befejezetlen, vagy éppen befejezett életművét folytató imitációs műfaj kettős csapdát rejt magában minden szerző számára. Ha elsősorban a saját elképzeléseit próbálja megvalósítani, könnyen érheti az a vád, hogy „elárulta” az eredeti életművet. Ha viszont mindenáron hű akar maradni az eredeti művek stílusához szellemiségéhez környezetéhez, megfosztja az olvasót a meglepetéstől, a (hívjuk jobb híján így) „nahát!”-élményektől.
Sophie Hannah minden bizonnyal tisztában volt ezzel a kettős csapdával, mikor több évtizednyi Agatha Christie-olvasás és -rajongás után belekezdett a saját Poirot-történetébe – valószínűleg ennek köszönhető a megközelítés óvatossága, a radikális újításoktól és változtatásoktól való, igencsak érthető ódzkodás. Nehéz olyan elemet említeni a regényből, amellyel valahol, valamilyen formában ne találkoztunk volna már Agatha Christie-nél. Nem csak a bevett és ismerős fordulatokról van szó, amelyek nélkül el sem hinnénk, hogy Poirot-történeteket olvasunk (mint például a végső nagy leleplezés jelenete, amikor minden szereplőt gondosan összegyűjtenek egy zárt helyre, hogy a nagy nyomozó megtarthassa a nyomozást lezáró beszédét). A gyilkosság helyszínéül használt szálloda motívuma is megjelent már A Bertram-szállóban és a Nyaraló gyilkosokban. A kis angol falvak pletykafészkeinek rosszindulatára vagy a belülről zárt szobák rejtélyére számtalan példát lehetne hozni. A „vajon mit is akart pontosan mondani, amikor azt mondta, hogy…” kérdése sem szokatlan a Christie-olvasók számára (például a Miért nem szóltak Evansnek?-ből) – az is igaz viszont, hogy Sophie Hannah szokatlanul nagy súlyt fektet erre a kérdésre, és ezzel alaposan megnehezíti A monogramos gyilkosságok fordítóinak dolgát. Ki beszél úgy, mint egy úrinő, ki beszél úgy, mint egy szobalány?
A pastiche műfaja más csapdát is tartogat: az életművet folytató szerzőnek döntenie kell: kronológiailag hová helyezi saját sztoriját a már létező történetek közé. Poirot esetében például semmiképpen sem feledkezhetünk meg arról, hogy a Függöny megírásával Agatha Christie egyszer és mindenkorra lezárta bajszos nyomozója munkásságát – és Poirot annak megjelenése időpontjában amúgy is körülbelül százhúsz éves lehetett. A Függöny utáni időszak már nem Poirot, sőt még csak nem is a Poirot-k kora. Más lehetőségként persze adott lenne A titokzatos styles-i eset, az első Poirot-regény előtti időszak is – a Poirot-történeteket azonban jóformán lehetetlen elképzelni angol környezet nélkül. Belga rendőrként amúgy is minden bizonnyal más feladatokat kellett megoldania, mint többé-kevésbé műkedvelői státuszban dolgozó nyomozóként, és emellett hiányozna a történetekből az is, ami olyan fontossá és különlegessé teszi Poirot figuráját: az idegensége. Sophie Hannah-nak nem volt tehát más választása: úgy kellett megírnia a saját Agatha Christie-történetét, hogy az kronológiailag belesimuljon a többi Agatha Christie-történet közé.
A monogramos gyilkosságok 1929. február 7-én kezdődik el, így kronológiai szempontból ez tekinthető az ötödik Poirot-történetnek. A helyszín ezúttal is London, de kissé másképp: a nyomozó nem saját lakásából és megszokott segítőivel vág neki a nyomozásnak. Jó ideig azt is nehéz eldönteni, vajon a megszokott „Poirot-univerzumban” vagyunk-e, de aztán a regény felén túl, és igen jellemző módon mégiscsak elhangzik Hastings neve: „Van egy nagyon jó barátom, akiről még nem beszéltem önnek. Hastings a neve. őt is gyakran unszolom, hogy használja a kis szürke agysejtjeit, de tudom, hogy sohasem lesznek képesek felvenni a versenyt az enyémekkel.”
Az a tény, hogy Poirot fiatal segítője, Edward Catchpool egyúttal hivatásos nyomozó is, a regény egyik kevéssé kidolgozott és egyben nehezen megfejthető eleme. Nehéz szabadulni a gondolattól: Catchpoolnak csak azért kellett a Scotland Yard detektívjének lennie, hogy Poirot belefolyhasson a nyomozásba. Az ő jóvoltából ismerkedik meg a Bloxham szállóban elkövetett gyilkosságokkal. A fiatal nyomozó ugyan megemlíti egyszer-kétszer, hogy a felettesének be kellene számolnia, mire jutottak, de a teljes rendőrségi apparátusból kizárólag csak Stanley Beer közrendőrt ismerjük meg, aki a tanúkat kísérgeti – mégpedig nagyrészt oda, ahová Poirot-nak kedve szottyan. Valójában Poirot az, aki ezt a nyomozást vezeti, nem pedig az amúgy is fiatal és tapasztalatlan Catchpool, akiről, minél jobban megismerjük, annál nehezebben tudjuk elképzelni, hogy rábízták volna egy hármas gyilkosság kinyomozását.
A folyamatos agymunkába belefáradt detektív „szabadságot” vesz ki saját életéből, Poirot kiköltözik a lakásából, és vakációra indul – az utca túloldalára. Mrs. Blanche Unworthnél vesz ki szobát, hogy egy hónapra kiszabaduljon megszokott környezetéből, és itt találkozik a szintén ott lakó Catchpool nyomozóval, aki A monogramos gyilkosságok narrátorává válik. Nem csak ebből a szempontból helyettesíti Hastingset, ez Poirot egyik elejtett mondatából válik végképp világossá az olvasó számára: „Mon ami, azért nem mondtam el ezeket a dolgokat önnek, mert szeretnék detektívet faragni önből.” Bizony, Catchpool ugyanazt a feladatot látja el, mint általában Hastings, Watson és a többi „együgyű barát” (vagy inkább untermann), őt használja a detektív a gondolatmenete tesztelésére, vele beszélgetve jön rá a megfejtésre, és ő az, akit leküld vidékre maga helyett, mikor ő nem óhajtja bepiszkolni a lakkcipőjét.
Catchpool nemcsak funkcióját tekintve „Watson-figura”, Poirot-val való megismerkedése is leginkább Conan Doyle megoldását idézi fel az olvasóban. Az anyáskodó Mrs. Unsworth legközelebbi irodalmi rokona nem más, mint Sherlock Holmes háziasszonya, Mrs. Hudson. Így zárul be a kör. Az Agatha Christie által megrajzolt Poirot-figura, aki homlokegyenest másként nézett ki, másként viselkedett, és más nyomozói módszereket használt, mint Conan Doyle Sherlock Holmesa. Sophie Hannah Poirot-ja ezzel szemben, bár eredeti jellemvonásait megtartja, ebben a regényben mintegy a Baker Streetre költözik.
Sophie Hannah írói kísérlete egy olyan Christie-regényt eredményezett, amely szépen simul bele a többiek sorába, és nem akarja újra feltalálni a már bevált technikákat. Stílusjáték, és annak kiváló. Ami mindenképpen új, az leginkább a narrátor személyisége: az általában optimista Hastingsszel szemben, akinek igen keveset tudunk meg a lelki életéről, Catchpool már többdimenziós, modern figura, akinek gyerekkori traumákkal és felnőttkori kétségekkel kell megküzdenie. Egyszer talán azt is megláthatjuk, mennyi segítséget kap ebben Hercule Poirot-tól. Ha lesz még folytatás. De végül is: miért ne lenne?
Újragondolt legendák
A pastiche (ejtsd: pasztis) stílusjáték, eltérő stílusrétegek keverése, imitálása, de nem puszta bravúrkodás és pláne nem paródia. A detektívek közül valószínűleg Sherlock Holmes figurája az, aki a legtöbb pastiche és „reboot” alanya volt az idők folyamán. Erre az egyik kézenfekvő lehetőséget a „Hiátus” időszaka adta, vagyis Sherlock Holmes életének az a három éve, mely a Reichenbach-vízesésnél történt eseményekre következett, és amelynek történéseiről Watson csak alig pár mondatnyi beszámolóban részesült.
Emellett azonban születtek pastiche-ok a Watsonnal együtt töltött időszakról is (mint például Michael és Mollie Hardwick: Sherlock Holmes magánélete), de Holmes fiatalkoráról és családi kapcsolatairól is – különös tekintettel arra, milyen viszony fűzte őt „valójában” Moriarty professzorhoz. (William Baring Gould, Nicholas Meyer, Thaddeus Holt és Robert d’Artagnan egyaránt izgalmas és többé-kevésbé valószerűtlen magyarázattal szolgált arra, vajon mi váltotta ki Holmes és Moriarty kölcsönös ellenszenvét.) Az elmúlt néhány évben elsősorban a mozgóképes Holmes-adaptációkban, átdolgozásokban és újragondolásokban született néhány figyelemre méltó kísérlet, például a Guy Ritchie rendezésében készült két mozifilm. A jelenleg is műsoron lévő tévésorozatokban inkább a Holmes-figura jelenbe helyezésével kísérleteztek.
A BBC Sherlock-ja részben az eredeti Conan Doyle-történeteket dolgozza át, jelenkori konfliktusok és technológia bevonásával: az első részben például a katonaorvos Watson Afganisztánból tér vissza. A magyarul Sherlock és Watson címmel vetített Elementary, a CBS sorozata London helyett New Yorkban játszódik: ennek egy heroinfüggésből lábadozó Holmes és egy nőnemű Watson adja a sajátosságát.
Miklós Ágnes Kata
Könyvjelző
