„Hinned kell abban, amit csinálsz. Lehet, hogy ezzel nem fogod az összes könyvedet eladni, de ha szereted a munkádat, sőt könyvekkel foglalkozni többet jelent neked napi nyolc-tíz óra robotolásnál, akkor a jövőd biztosítva van. Ennek megfelelően keresünk új könyveket.” Velkei Zoltánnal, az Agave Könyvek kiadóvezetőjével Kibelbeck Mara beszélgetett.
Jellemző, hogy az év folyamán kiegyensúlyozottan, elosztva kapnak az olvasók új megjelenésű Agave-könyveket, a Könyvhét azonban mindig kiemelt esemény. Mire számíthatnak idén az olvasók?
Az idei Könyvhét csillagállása kifejezetten szerencsés, ugyanis több oszlopos szerzőnktől is most fogunk újdonságokat kiadni. Laurell K. Hamiltontól megjelenik a 20. Anita Blake-regény. Kiadjuk Steven Saylor legújabb Gordianus-kötetét, ami Amerikában is csak pár hete kapható. Neil Gaimantől egy gyönyörű illusztrációkkal gazdagon ellátott mesekönyv érkezik, ami nem csak fiataloknak szól. Baráth Katalin írt egy új Dávid Veron-regényt, ami a szerkesztőnk szerint letehetetlen, az eddigi legjobb tőle. S végül, de nem utolsósorban elkezdjük gondozni Ira Levin életművét, amit mindig is szerettünk volna csinálni. Ráadásul ez csupán a Könyvhét: idén nyáron sem fog nagyon megállni az élet nálunk, különösen az augusztusunk lesz könyvekben gazdag. Mostanában állt össze végleges formára a második félévünk, gyakorlatilag augusztustól november végéig minden héten lesz legalább egy új könyvünk.
Te mit vársz leginkább?
Ha személyes kedvencet kell említenem, akkor nagyon örülök, hogy megszereztük William Gibson jogait. Gyakorlatilag Neil Gaimanen és rajta nőttem fel. Lesz egy új regénye (The Peripheral), s bár egyelőre még nem tudjuk, hogy befér-e idén, de nagyon drukkolok neki. Az új szerzőink közt van még egy, akiért személy szerint rettentően lelkesedem: Robert Jackson Bennett. Eredetileg úgy terveztük, hogy már idén kiadjuk tőle az American Elsewhere-t, de végül jövő tavasz lesz belőle. Ennél jobb könyvet nem olvastam az elmúlt öt évben: olyan, mintha a Twin Peaks-t Stephen King írta volna meg, és aztán ebből készült volna az Alan Wake.
Egyébként mindig nagyon örülök, amikor meghozza a nyomda az új John le Carrét, Christopher Moore-t és Dan Simmonst. Az utóbbitól sajnos idén már nem jelenhet meg az Ilium, mert a terjedelme miatt nem tudunk elkészülni vele időben, de a rajongóknak innen is üzenem: Simmons jövőre visszatér, és nem kell majd őszig várni rá.
Az Agave a minőségi szórakoztató irodalmon belül is erősen behatárolt műfajú regényekkel van jelen a könyvpiacon. Ez az egyéni szín hogyan tartható fenn, hogyan lehet megújítani az alapokat megtartva?
Én mindig azt mondom, hogy hinned kell abban, amit csinálsz. Lehet, hogy ezzel nem fogod az összes könyvedet eladni, de ha szereted a munkádat, sőt könyvekkel foglalkozni többet jelent neked napi nyolc-tíz óra robotolásnál, akkor a jövőd biztosítva van. Ennek megfelelően keresünk új könyveket. Olyat igyekszünk nem kiadni, amiben nem hiszünk, még akkor sem, ha amúgy tudjuk, hogy kereshetnénk vele. A mi rajongóinknak van egy elég határozott elvárásuk minőség szempontjából, nem tolhatunk vackot az arcukba, de egyébként sem tennénk ilyet soha. A másik fontos dolog a türelem: van olyan könyvünk, amit öt éve nem mertünk volna kiadni, de most jónak érezzük a piaci feltételeket ahhoz, hogy megcsináljuk. Természetesen ezzel egyetemben olyan könyveink is vannak, amiknél tökre örülünk, hogy kiadhattuk őket évekkel ezelőtt, mert ma biztosan nem tudnánk sikeresen összehozni őket.
Az olvasói érdeklődés és a piac változását említed, hogy látod, mi alapján változik a hazai érdeklődés?
Ha ezt tudnám, biztosan nem mondanám el. Az egy megkerülhetetlen trend most már itthon is, hogy az olvasóknak inkább az új kell, és nem a régi. Egy 2013-ban megjelent sci-fit inkább megvásárolnak, mint egy 1988-ast. Népszerűségi versenyben nagyobb eséllyel indul minden, amiből készül mozifilm, vagy televíziós sorozat, esetleg videojáték. De amúgy ettől eltekintve nem látom azt, hogy az olvasók érdeklődése tudatosan tendálna bármi felé. Ami éppen megérinti őket, azt szeretik, és ez igen gyakran változik – ami így van jól.
Az Agavére a kezdetek óta erősen jellemző az egyéni vizuális megjelenés. A könyvtervező, honlap-designer munkája van olyan fontos, mint a szerkesztőé. Ti is újítottatok idén, mi alapján változik az Agave felülete, az arca?
A kérdés tekintetében lehet, hogy az elsődleges válaszom furcsán fog hangzani: a megújult honlap esetében sokkal fontosabb volt a funkcionalitás, mint a stílus. Anno volt egy szuper blogunk a freeblog szolgáltatónál, ami kb. egy éve bedőlt, és meghaltunk vele. Pedig még a Facebook idejében is voltak időszakok, amikor simán napi 1500-2000 egyedi látogató nézte. Emellett volt egy régi webshopunk, amit szerettünk, de az alatta lévő motor kissé elavult. S volt egy „hivatalos weboldalunk”, amit nem volt már időnk gondozni. Úgyhogy a feladat adott volt: összegyúrni a hármat egy felületre. Erről szól a megújult honlap, személyes preferencia, hogy szeretem a nagy képeket és a minimalista stílusú áttekinthetőséget. Nem fogok hazudni, sokat vitáztunk a kiadóban arról, hogy milyen legyen a végleges vizuál, de én azt gondolom, hogy megtaláltuk azt, ami illik hozzánk. Sőt, pont emiatt találhattuk meg.
A másodlagos válaszom a borítókra vonatkozik, ahol az utóbbi egy-két év több kísérletezésről is szólt. Kipróbáltuk a világosabb színű borítókat, illetve idén Jeff VanderMeer Déli Végek-trilógiájával a kivágott borítókat. Fényes fóliával ellátott borítóink is vannak idén. Ezek közül van, amit nagyon szeretnek az olvasóink, és van, amit kevésbé – tanultunk belőlük. Fontosnak tartjuk, hogy állandóan kísérletezzünk valamivel, és mindig nagyra értékeljük, ha visszajelzéseket kapunk a vásárlóinktól.
Marketingvezetőként, kiadóvezetőként és szerkesztőként mi a véleményed a kiadó közösségi erejéről és szerepköréről?
A kiadó közösségi ereje két tényezőből adódik: egyrészt a rendelkezésre álló közösségi felületekből és hogy ezek mekkora elérést biztosítanak a rajongók felé. Ez egy tőlünk független szám, ráadásul egy ideje a Facebook irányelvváltása jól betett mindenkinek, így sok oldal látogatottságának is. Ennek mi örülünk a legkevésbé, de ez van. Szerintem most fizetődik ki, ha egy kiadónak lojális, nagy számú rajongói közönsége van.
A másik tényező, hogy hányan foglalkoznak a kiadóval userként/bloggerként/újságíróként stb. Ez utóbbi mindig is fontos volt nekünk: mi írtunk elsőként kiadói blogot, mi kezdtünk el elsőként kapcsolatot kiépíteni a bloggerekkel, az egyik első kiadói Facebook-oldal is a miénk volt és online promóció terén is sok dolgot mi csináltunk meg először. A mai napig nem felejtem el webes magazinok szerkesztőinek a leveleit, melyekben lelkendezve írták, hogy „Zoli, miután megosztottad a cikkünket a Facebookotokon, öt nap alatt vagy húsz kiadó megkeresett, hogy ők is adnának nekünk könyveket. Tök jó vagy! Köszi!”
Ezzel szemben ma beérett az online tér; amiben kvázi elsők voltunk, ott ma mellénk ért egy rakás kiadó, és most csak pénzzel lehet eléjük kerülni. Ma már be van árazva a Facebook, a magazinok zöme nem barterezik többé, és nem egy online oldal is elkezdett érthetetlen összegeket kérni azért, hogy írjanak rólunk. Persze értem őket: minden kiadó egy időben nyomja minden szerkesztőnek az újdonságait, illetve több mint tíz éves újságírói múlttal jól tudom, hogy a tartalom-előállítás az egyik legdurvább webes munka, és nincs benne szinte semmi pénz. Sok újságíróval tartom a kapcsolatot, és úgy érzem, hogy mostanában van egy masszívabb kiégés köztük.
Most mindenből csak több és több lesz: akik négy éve hálásak voltak azért, hogy más kiadók is felfedezhették az oldalukat, azok ma panaszkodnak nekem, hogy “ebben a hónapban is negyven új könyvet kaptunk, holott nincs rájuk időnk, és harmincnyolc nem is érdekel minket.” Ez amúgy egy általános folyamat is: a mennyiség összenyom mindenkit, az igazi, szerethető és követhető véleményvezérek viszont eltűntek. Én például nagy bakelitgyűjtő vagyok, és baromira örülnék annak, ha valaki megmondaná, hogy mit érdemes megvennem az adott hónapban. Nem havi ötven lemezkritikára van szükségem, hanem arra a háromra, amikről tudom, hogy kellenek nekem. Ezt a szemléletet várom most vissza az irodalmi oldalakra, és az fog jól járni kiadóként, aki be tud kerülni a könyvével abba a havi háromba. Rengeteg olyan könyv van most a piacon, melyekre kár akár két mondatot is pazarolni.
Ha visszatekintesz, hogy látod, miként alakult az Agave kiadópolitikája. Illetve, ha az elmúlt tíz évet nem is tekintjük át, a jelent és a jövőt tekintve, mire számíthatnak az olvasók?
Én alapvetően azért tartom nagy megtiszteltetésnek, hogy az Agave kiadóvezetője lehetek, mert nagyszerű emberektől tanultam, akik mindig mindent megtettek azért, hogy a lehető legjobb döntések szülessenek meg minden szinten a kiadóban. Ha valamihez nem volt elég információjuk, vagy nem értettek hozzá kellően, akkor azonnal megkeresték az adott terület legjobb szakemberét és kikérték a véleményét. Szerintem ez a hozzáállás az, ami miatt még tizenegy év után is van Agave, és ezt az irányelvet, illetve az ebből adódó kiadópolitikát követi a mai csapat is.
Viszont ez még nem jelenti azt, hogy valamilyen szinten ne lenne most „identitásválságban” a kiadó, ami pusztán abból ered, hogy rengeteg korszakos szerzőnk kifutott, elfogytak a műveik. Azt magunk közt eldöntöttük, hogy nem keressük meg az utódaikat, mert az olyan, mintha nem tisztelnénk a szerzőinket. Tehát nem úgy keresünk új könyveket, hogy „na, ki lesz az új Gaiman, Banks és Saylor?” Ezek a szerzők – és még sokan mások – meghatároztak egy korszakot, ami most zárul le. A következő pedig nem róluk fog szólni, hanem új szerzőkről. S ez nagy kihívás, mert úgy látjuk, hogy a hazai olvasók mostanában kissé bizalmatlanok az ismeretlennel szemben. Ráadásul nagyon nehéz kitörni a saját kereteid közül: ha egyszer megbélyegeztek SF/krimi kiadónak, akkor senki nem bocsátja meg neked azt, ha valami mást adsz ki.
Ezt az „identitásválságot” az olvasók is megérzik, és nem csak a sikeres szerzők könyveinek hiányát tekintve; vannak akik arra panaszkodnak, hogy egy-egy általuk kedvelt sorozatot befejeztek, amit mintha hiába próbálnátok igazolni, magyarázni.
Ez egy ideje visszatérő téma, zömmel a YA (Young Adult) könyveink esetében. Sajnos az egy olyan piaccá vált, ahol sokkal több könyv jelenik meg mint amennyit ténylegesen elbírna, így nem csak, hogy érdemi sikerből kevés van, de a legtöbb könyv egyszerűen megtérülni sem tud. A kínálat bőven meghaladja a keresletet, vagyis a mennyiség kiolt mindent. Emiatt mi tudatosan eltávolodtunk attól a piactól egy ideje. Szeretjük a YA-könyveket, de jelen helyzetben alig van keresnivalónk ott. S ezt mondjuk úgy, hogy mi sajnáltuk a legjobban, amikor abba kellett hagynunk Richelle Meadet, mert vele különösen jó volt a kapcsolatunk. Emlékszem, a Szukkubusz dala megjelenésekor kiküldtünk neki vagy 200 grafikát dedikáltatni, amit egy délelőtt alatt megcsinált, és nagyon örült a lehetőségnek. Ezt soha egy nemzetközi szerzővel nem tudtuk még elérni, ő pedig mindig ott volt nekünk és a rendelkezésünkre állt. Ő nem csak íróként, de emberként is arany, egy fantasztikus nő. Ezért fájt rettentően, hogy a könyvből végül alig adtunk el ezer darabot, de közben a megjelenés után kb. fél évvel találtunk két torrentet is, egyenként négyezres letöltéssel. És hiába próbáltuk kedvesen, értelmesen elmagyarázni az olvasóknak, hogy ez a helyzet, mintha megérteni sem akarták volna: ugyanúgy jöttek a rosszindulatú kommentek és trollkodások. A falnak beszéltünk. A másik ilyen Patricia Briggs: atomjó író, kint messze nem YA-ként kezelik a műveit, hanem kortárs fantasy, odateszik simán a boltokban a George R. R. Martin és társai mellé. Itthon meg konkrétan majdnem többen kérdezték meg, hogy mikor adjuk ki a harmadik részt, mint ahány példányt ténylegesen eladtunk az első kettőből. Sajnos ez egy olyan zsáner lett, amiért nem fizetnek itthon az olvasók; persze ez érthető, mert hát ki tudja megvenni azt a havonta érkező új mennyiséget? Az egy másik kérdés, hogy az olvasók egyáltalán nem szelektálnak, mert nekik minden kell. Nem csoda, hogy lényegében az összes ilyen könyv a megjelenés után nem sokkal már az 50%-os akciókban forog mindenhol.
Vannak, akik a krimiket, mások a sci-fiket, megint mások a fantasyt várják tőletek. Hogy találjátok meg az egyensúlyt az egyes műfajok között?
Rettentő nehezen, mert a ma rendelkezésre álló információk alapján kell olyan döntéseket hoznod, amiknek eredménye lehet, hogy csak egy év múlva lesz. Például vettünk a napokban egy nagyon klassz krimit, de 2015 tavasza előtt nem tudjuk kiadni. S lövésünk sincs, hogy akkor hogyan fog majd reagálni rá a piac. Ebben a munkában állandó jelleggel van egy ilyen rizikófaktor. Például azt sem láttuk előre, hogy 2013-ban a krimi könyvek fogyása általánosan ennyire csökkenni fog mindenhol. Szerencsére pár bukást azért megúsztunk, de voltak szerzők, akiket már nem tudtunk megmenteni és gondozhatatlanná váltak. Ezzel ellentétben viszont nagyon jól ráéreztünk arra, hogy mikor kell az éves sci-fi címszámot növelni: közel kétszer annyit adunk ki belőlük, mint három évvel ezelőtt, és rendkívül örülünk a sikerüknek.
Mely könyveket, szerzőket emelnéd ki?
Az elmúlt három évben Suzanne Collins, John Scalzi, Dan Simmons és John le Carré abszolúte nagy nevek lettek itthon. Többszöri utánnyomást értek meg a könyveik, a mai napig veszik őket az emberek, és nem hallani rossz kritikát róluk. Az idei, váratlan meglepetés Kim Stanley Robinson: mi nagyon hittünk a 2312 sikerében, de az igazat megvallva soha nem gondoltuk volna, hogy ennyire nagyot fog durranni. Nekem személy szerint volt egy célszámom vele, amit már most, három hónappal a megjelenés után elért, úgyhogy tőle mindenképpen adunk majd még ki könyvet, pedig eredetileg csak ezt az egyet terveztük. De úgy tűnik, hogy mostanra ér be Georges Simenon is: három év befektetés után mára van egy stabil rajongótábora, akik állandóan megveszik a könyveit.
Biztos nagyon sok ember van, aki regényt, verset ír, ezeknek csak egy töredéke gondolja magáról, hogy író, és annak a töredéknek is csak egy nagyon kicsi töredéke jut el oda, hogy mások is azt gondolják róla. Milyen kéziratokkal találkoztok a kiadóban?
Őszintén? Előfordulnak pofátlanul jók és olyanok is, amiket más helyében soha nem mutattam volna meg senkinek.
Az Agave is nyitott a magyar szerzők felé, mi mondható el a kiadó kortárs magyar oldaláról?
Mi szeretjük a jó magyar zsánerregényeket, és ha lehetőségünk van, akkor kiadjuk őket. Több helyről megkaptam már, hogy az ízlésünk néha kissé fura, de ezzel nem lehet mit kezdeni. Ahogy pár kérdéssel korábban mondtam: a magyar szerzők közül is azokat gondozzuk, akikben hiszünk.
Hogyan látod ma a kiadó helyzetét, jövőjét, esélyeit a magyar könyvpiaci viszonyokon belül? És mikre számíthat a közeljövőben a nyári Könyvhétre, illetve a jövőt tekintve?
Ez az időszak a kiadónál sokkal nagyobb erők összecsapásáról szól, és ilyen helyzetben mi annyit tudunk tenni, hogy igyekszünk elkerülni a járulékos veszteség szerepét. Érdemi hatásunk nincs az eseményekre, így számunkra egyedül az fontos, hogy minden időben jó könyveket adhassunk ki. Van egy elég komoly megjelenési ütemtervünk sok izgalmas címmel – ha ezt tudjuk teljesíteni, akkor semmi más nem számít.
Egy kiadóvezetőnek nyilván elfogultnak kell lennie a saját könyveivel szemben, de én ettől független is azt gondolom, hogy a második félévünk bődületes lesz. Nem egy remek könyvet el kellett tolnunk a jövő év elejére, mert már nem tudtuk hova időzíteni őket idén. Rengeteg új szerző várható, olyan könyvekkel, amikért 18 évesen ölni tudtam volna.
És mégis van, hogy egy nagyszerű szerző és a könyve nem lesz siker itthon (pl. Glen Duncan). Szerinted mi a titka a jó bevezetésnek?
Csak utólag lehetsz okos. Glen Duncannél például az a személyes véleményem, hogy pont akkor adtuk ki, amikor itthon a „vámpírregény” szitokszó volt. Hiába más Az utolsó vérfarkas, hiába számít világszerte komoly szépirodalmi névnek a szerzője, még a címe és a vizuális megjelenése is egy olyan kategóriába lökte itthon a regényt, amit akkor mindenki igyekezett kerülni. Ezt előre nem lehetett látni, sajnos az egy „rossz helyen, rossz időben”-könyvként végezte. Szóval az időzítésen sok múlik, és nem akarom elbagatellizálni a dolgot, de kell egy marék szerencse is. Ott van például John Scalzi, akinek a debütálása számunkra érthetetlen volt. Nyilván baromira örültünk neki, de egyáltalán nem volt a kalapban, hogy pont a Könyvfesztivál és Könyvhét közti pihenős időszakban ilyen rajtot vegyen az a könyv, majd aztán az egész sorozat. China Miéville is egy érdekes eset: a Konzulváros aggodalmas rajtja után a Kraken behúzott mindent, és emiatt tudjuk végül őt is folytatni.
Az e-könyvek terén a kiadó a kezdeti elzárkózás után egy nagy lépéssel nyitott tavaly. Jelenleg kizárólag a DiBook forgalmazza az Agave digitális könyveit, viszont a papír könyvek megjelenését követően szinte azonnal, egy-két hét elteltével. Sikeresnek mondható a digitális megjelenés? Milyennek látod az e-könyvek helyzetét ma hazánkban?
2008-ban írtam egy szakdolgozatot általánosságban a digitális formátum elterjedéséről, majd 2012-ben még egyet az e-könyvekre fókuszálva. Mindkettőben volt egy prognózisom, ami sajnos beigazolódott: ebben a régióban az emberek materialista felfogásúak, így nem látják a digitális tartalomban az értéket, ezért nem is fizetnek érte.
Lehetőség szerint igyekszem követni az e-könyves szakmai írásokat, de például érthetetlennek tartom, hogy hat év alatt jóformán senki nem mondta ki nyíltan, hogy itthon az emberek zöme azért vesz e-könyv olvasót, hogy többet ne kelljen fizetnie a könyvekért. Tudom, hogy ez így megfogalmazva rettentő rosszindulatú, és nyilván vannak kivételek – minden tiszteletem az övéké! -, de ez az általános jelenség. Nem is akarom ennél jobban bizonygatni ezt, mindennél jobban igazolják a torrent statisztikák. Ez olyan, hogy szinte senki nem vesz ebben az országban mp3-at, de ugyanakkor majdnem mindenkinek van mp3 lejátszója. Úgyhogy én azt mondom, hogy az e-könyv egy egyre jobban elterjedő, rendkívül népszerű formátum magánfelhasználásra. De kiadóként nem térül meg, és nekem komoly aggályaim vannak, hogy meg fog-e valaha ilyen kis piacon. Amíg mindenki a hordozóeszközt, és nem a végtartalmat akarja eladni, addig nem tudom miben bízunk.
Vagyis az e-könyvek kiadása inkább presztízskérdés, mint haszon. De ha a digitális fejlődést és az elvárásokat tekintjük, mégis ez a jövő. Konferenciák sora szól a témáról, de mintha megoldást senki nem kínálna, normális, hogy mindenki a maga útján próbálkozik?
Én ezt inkább magyar sajátosságnak mondanám, de ugyanakkor értem, hogy sokan miért nem találják elfogadhatónak a hazai e-könyvterjesztők feltételeit. Épp ezért tudott elindulni a DiBook, ezért jelent meg ott első ízben rengeteg kiadó, köztük mi is.
Viszont kihagysz egy nagyon fontos szempontot: a piac méretét. Nehogy azt hidd, hogy Amerikában bődületes fogyásokat produkálna az e-könyv. Irodalmi ügynökségektől rendre kapunk könyvajánlókat, melyekben sokszor boldogan hirdetik plusz selling pointként, hogy a kötet előző részéből eladtak 50-100 ezer e-könyvet az USA-ban. Az egyáltalán nem sok, ha egy 300 milliós piacot nézel. Viszont ahhoz pont elég, hogy nyereséget termeljen és érdemes legyen csinálni. Ha ezt az aránypárt rávetíted a 10 milliós magyar piacra, akkor nálunk a sikert 1-2 ezer példánynál lehetne értelmezni. Ami körülbelül a nyereségbe átfordulás küszöbe lenne, ha nem csinálnánk papírt. Ezért vagyok borúlátó a magyar helyzetet illetően. Nem rendelkezünk akkora mérettel, hogy gazdaságos lehessen az e-könyv, és ez adottság, változtatni nem tudsz rajta.
Kibelbeck Mara
