„A rettentő fagyban Amundsen fekete humorral állapította meg, hogy »ha valakinek nincs rendes lábbelije, hamarosan azt veszi észre, hogy lába sincs, és akkor nincs mire csizmát húznia«.” 110 éve, 1911. december 14-én érte el a Déli sarkot az első ember, Roald Amundsen.
A Déli sark a Föld forgástengelyének az a pontja, ahol az a déli földtekén a felszínt metszi. Itt futnak össze a délkörök, innen minden irányban észak van és azonos távolságban fekszik az Egyenlítő. (A Déli sark nem keverendő össze a folyamatosan vándorló déli mágneses pólussal. Szigorúan csillagászati szempontból nézve maga a sark is „lötyög”, néhány méterrel változtatja helyét, így a geográfiailag meghatározott pólus nem mindig esik egybe a forgástengely metszéspontjával.) A Déli sark az Antarktika belsejében, a Sarki-fennsíkon található, 2804 méter magasságban. Nagy része fagyott jég, éves középhőmérséklete -49 Celsius fok. Praktikus, fotózási célokra a valódi sarktól néhány méterre kialakított, az Antarktisz-szerződés részes államainak zászlói által határolt „ceremoniális” sarok – egy oszlopon álló gömb – szolgál, magát az „igazi” Déli sarkot csak egy egyszerű tábla és cövek jelöli.
Az európai tudósok évszázadok óta hittek egy legendás Terra Australis – déli föld – létezésében, amely „kiegyensúlyozza” az északi kontinenseket. Amikor a Földet elsőként körülhajózó Magellán áthajózott az Atlanti- és a Csendes-óceánt elválasztó szoroson, a Tűzföldet a legendás déli kontinens részének gondolta. A déli sarkkört először 1772-ben a brit James Cook szelte át, aki azonban nyomát sem találta a mitikus szárazföldnek. Holott az létezett (igaz, jóval kisebb volt, mint gondolták), csak a felfedezők a jéghegy-veszély miatt nem merészkedtek délebbre. Magát az Antarktikát 1820 januárjában egymástól függetlenül hárman: az orosz szolgálatban álló Fabian von Bellinghausen, a brit Edward Bransfield és az amerikai Nathaniel Palmer pillantották meg, elsőként az amerikai John Davis tette lábát a hatodik kontinensre egy évvel később.
Az Antarktikán először 1898-ban telelt át egy nemzetközi expedíció, amelynek Amundsen is tagja volt – igaz, nem önszántukból, hanem mert hajójuk belefagyott a jégbe. 1901-1904 között a brit Robert Falcon Scott expedíciója 857 kilométerre közelítette meg a pólust, 1909-ben Shackleton már 160 kilométeres távolságig jutott, de a szélsőséges körülmények miatt ő is visszafordulásra kényszerült. Ugyanebben az évben az amerikai Peary meghódította az Északi sarkot, így szédületes versenyfutás kezdődött az utolsó „terra incognita”, ismeretlen föld eléréséért.
„A Főnök, ahogy Amundsent hívták, saját magával sem kivételezett. Ez is hozzátartozott vezetői módszeréhez.” (Roland Huntford: Scott és Amundsen)
A dicsőség végül minden idők legnagyobb sarkkutatójának, a norvég Amundsennek adatott meg, aki egyetlenként járt mindkét sarkon és végighajózott mindkét átjárón. Amundsen eredetileg az Északi Sarkra készült, a cél érdekében még Nansen régi hajóját, a Framot is megszerezte. Peary útjának hírére az utolsó pillanatban változtatott célt – még legénységének is csak a kifutás után árulta el, hogy a Déli sark felé indulnak. Vele egy időben szállt hajóra a brit Scott is, aki annyira eltökélt volt, hogy minden vagyonát feláldozta, adósságokba verte magát és még újszülött fia sem tudta visszatartani.
A két vetélytárs még látta is egymás hajóját, amikor mindketten partra szálltak a Ross-jéggáton, a Bálna-öbölben. Mindketten 1911 októberében indultak a végső rohamra: Amundsen és négy társa kutyaszánon, 52 kutyával a rövidebb, ám nehezebb útvonalat választotta az Axel Heiberg gleccseren át, Scott a Shackleton által kitaposottat a Beardmore gleccseren keresztül.
Hamar kiderült, hogy Amundsen számított jobban és ő készült fel inkább, ráadásul az időjárással is szerencsésebb volt. Az első szakaszon 111 kilométerenként élelmiszer- és tüzelőraktárakat létesített, a depókat magas zászlórudakkal jelölte meg. Társaival meredek emelkedőn jutottak fel a Központi-Antarktisz fennsíkjára, ahol a tüzelő és élelem fogytával a felesleges kutyákat megölték, húsukkal táplálták a többit, de ők is ettek belőlük. A Déli Sarkot 1911. december 14-én érték el, visszafelé minden harmadik nap leöltek egy kutyát, így jutottak első raktárukig. 99 nap, 2800 kilométer után az expedíció minden tagja épségben érte el 1912. január 25-én a bázist.
„Amikor Amundsen és Scott első jelentései nyilvánosságot kaptak, egy norvég lap megállapította, hogy
Amundsen […] lényegében azt a benyomást kelti, hogy viszonylag egyszerű feladatról van szó, [míg] Scott „az embertelen erőfeszítést”, […] „a roppant veszélyeket” […], „a kivételes balszerencsét” és a „nem megfelelő időjárást” hangsúlyozta, akár fagyott, akár olvadt.
Találó kommentár. Scott hőssé akart válni; Amundsen nem akart mást, csak eljutni a sarkra; a megoldandó feladat érdekelte, nem pedig a közönség.” (Roland Huntford: Scott és Amundsen)
Scotték sorsa tragikusan alakult.
Ő szibériai pónikat is választott, de gyorsan kiderült, hogy ezek nem bírják a hideget és elakadnak a hóban. Hamarosan az összes állatot le kellett ölniük, így csak iszonyatos szenvedések közepette érték el 1912. január 18-án a Déli sarkot. Itt azonban mérhetetlen csalódásukra az Amundsen által egy hónappal korábban kitűzött norvég zászló várta őket és egy Haakon norvég királynak címzett levél. Az öt angol becsületből kitűzte a brit lobogót, majd visszaindult, ám a vereség megtörte akaratukat. Az időjárás is ellenük fordult, eltévedtek, s alig 18 kilométerre raktáruktól odavesztek az iszonyatos hóviharban. Csonttá fagyott tetemüket egy év múlva találták meg, mellettük feküdt Scott utolsó feljegyzése, amelyben a feleségemet özvegyemre javította. A dráma hatalmas feltűnést keltett – jóval nagyobbat, mint Amundsenék sikere -, s Scotték halálukban is a Déli sark hősei lettek.
Amundsen 1928. júniusában tűnt el repülőgépével, amikor az Északi sark átrepülése közben szerencsétlenül járt Umberto Nobile megmentésére indult. A Déli sarkot légi úton először 1929-ben érte el az amerikai Robert Bytrd repülőgépe, az első transzantarktiszi expedíciót 1957-58-ban a brit Vivian Fuchs vezette. A Déli sarkon felépített amerikai kutatóbázist – amely a Föld legdélibb lakott helye – Amundsenről és Scottról nevezték el.
