„Az írás igazán nem az a mesterség, amit egy magyar és érmindszenti legény bűntetlenül gyakorolhat. Az álom, mint tudomány még ismeretlen a Duna és Ér partján.” 145 éve született Ady Endre, a magyar költészet megújítója, a 20. századi modern ember életérzésének, szorongásainak és identitásproblémáinak költője.
Ady Endre 1877. november 22-én Érmindszenten, elszegényedett nemesi családban látta meg a napvilágot. A kisfiú hat ujjal született, ami a néphit szerint titokzatos erőt nyújt. Maga a költő az Egy párizsi hajnalon című versében „Táltosok átkos sarjának” nevezi magát. Szülőfaluját, a nagyobbrészt románok lakta Érmindszentet több prózai írásában, novellájában megörökítette.
Kisfiúként nagyon szerette a történeteket, meséket. Az 1907-ben íródott Mózesné, a Múzsa című önéletrajzi jellegű novellájában így emlékezett vissza:
„Mózesné, Mózes Jánosné, az én pendelyes korszakom Múzsája. Ifjú, erős, jó paraszti menyecskeként dajkált engem ő szárazon. Mózesné, óh, jelentős név, kapatott engem versekre és mesékre ötéves fiút. Űlt az ágyamnál Mózesné, mesélt és dalolt, amig csak el nem aludtam. Azóta, hajh, vesztemre vannak a mesék és versek. Ritkán térek haza a falumba, ahol Mózesné is lakik. Az okos, a pompás Mózesné, aki kűlönben a komámasszonyom. Ikreket szült egyszer a többek között s levelet íratott hozzám. S én komája vagyok, igy az én hajdani Múzsámnak.” (Ady Endre: Mózesné a Múzsa, Jövendő, Irodalmi folyóirat, 1910)
1888-ban Ady a nagykárolyi piarista gimnázium tanulója lett. Az Érmindszenttől alig 16-17 kilométerre fekvő település valóságos nagyvárosnak tetszik a fiúnak. Sokat olvas, Boccacciót, majd Shopenhauert tanulmányozza. És ne lenne Ady Endréről szó, ha nem szeretne bele minden lányba, aki a közelébe kerül. A negyedik gimnáziumi tanévet követően Zilahon folytatta tanulmányait. Itt kezdi valóban kiművelni magát, önképzőkörökbe jár, görög és latin tárgyakat tanul.
Apai akaratra jogot kezdett hallgatni Debrecenben, de az írás és a bohém „garabonciás” élet jobban vonzotta. 1898-ban újságírónak állt, a függetlenségi párti Debreczen című lapnál kezdett dolgozni. A cívisváros légköre fárasztotta, ezért a századfordulón a mozgalmas, élénk Nagyváradra költözött. „mi újságírók, itt Debrecenben a gondolkozás és haladást képviseljük (…) Küzdünk az elfogultsággal, előítélettel, korlátoltsággal az eszméért, az igazságért, a szeretetért… És bukni fog az előítélet, az elfogultság, az ósdiság, győzni fog az eszme, az igazság, győzni fog a toll…” – írja ekkoriban.
1899-ben Debrecenben jelent meg Ady Endre első verses kötete Versek címmel. A könyv ajánlása: „Édesanyámnak hálám, tiszteletem és szeretetem jeléül” A gyűjtemény végleg eldöntötte, hogy ifjú jogász vagy tollforgató, verselő lesz-e belőle.
Néhány évvel később maga Ady is elismerte, hogy ezek a versek még alig-alig ütöttek el a századvég átlagtermésétől. Sorai mögött Reviczky Gyula, Kiss József borongós hangja üt át, azonban a színészekkel, publicistákkal és persze szerelmekkel kötött ismeretség segített megalkotni a költő Adyt, aki döbbenetes gyorsasággal lett igazi demokrata. Az újságírói munka, amit kimagaslóan művelt, és a hasonló gondolkozásúakkal töltött idő kiszélesítette látókörét.
ADY ENDRE: MÉG EGYSZER
(részlet)
Még egyszer meghajolni késztet
A lelkem régi, színes álma,
Még egyszer, ím, tárva elétek,
Ami az enyém, ami drága:
Piacra vont az ifju évek
Álmodni vágyó ifjusága…
Mikor először szőttem álmot,
Beteg, de szűzi volt a lelkem,
Nem volt, mit el ne hittem volna,
Nem volt, mit meg nem érdemeltem,
Volt istenem, volt szépről álmom
S volt kurta szoknyás lány szerelmem…
Ady az új évszázad első napján szegődött el Nagyváradra, ami mély benyomást tett rá. „A vér városa” új kapcsolatokat, új szerelmeket hozott Ady életébe. Itt köt barátságot Nagy Endrével, Fehér Dezsővel és Bíró Lajossal. Fehér volt az, aki úgy írt róla, hogy „Ady arra volt hivatott, hogy meteorkánt ragyogjon fel a magyar irodalomnak, a magyar költészetnek elhalványodott, apró, pislafényű bolygókkal megvilágított egén, akinek írásai révén hamar ott lehetne a helye az elsők között, mert nemcsak az én hitem, hanem mindazok, akik az igazi Ady Endrét közelebbről ismerik, hogy szebben és erőteljesebben több formával és tűzzel nem uralja, nem kezeli más a magyar nyelvet és stílust, mint ez a csupasz állú, cinikus íródeák.”
Ady Váradon persze nemcsak az alkotásnak élt, az éjszakázások, italozások, az élet habzsolása egyfajta szembeszegülés a valósággal. Hű barátja, Bölöni György így összegezte ezt az életérzést: „Nagyvárad nyitotta fel Ady előtt igazán a magyar életet. Félzsidós, félketesztény, dzsentri és haladó, klerikális és mégis szabad szellemet lehellő város volt akkor Nagyvárad, és itt csapta meg Adyt a rohanó élet szele.”
Az ifjú költőnek kalandban nem volt hiánya: itt ítélték el a költőt háromnapi fogházra, amikor 1901 tavaszán a Nagyváradi Friss Újságban közreadta az Egy kis séta című írását, mire a káptalan beperelte a cikkért a költőt: sajtópert indított nyilvános rágalmazás és becsületsértés miatt. Hosszú hónapokig tartott a per, végül 10 korona pénzbírság és háromnapi fogházbüntetés lett az ítélet. Óriási vihar kavarodik a költő körül, az asszonyok ételt-italt visznek neki a „börtönébe”, egymást váltják a nyílt levelek. Ady harcos publicistává érik, költészete pedig kezdi felkavarni az állóvizet.
Ady szerelmi életének legbaljósabb élménye az a viszony, amely a város hírhedt énekesnőjéhez, Rienzi Novák Máriához fűzte. A tomboló szerelem során a meglehetősen közönséges artistanő magához láncolta a költőt. Veszélyes italozásokat, mértéktelenséget diktált Mariska, akitől egy életre szóló „ajándékot” is kapott: a vérbajt. Ady lírájának egyik alapmotívuma lett ettől kezdve az élőhalottság érzete, a tudat, hogy beteg.
Életének fordulópontja 1903 volt, amikor megismerkedett a Párizsban élő gazdag kereskedő, Diósy Ödön feleségével, Brüll Adéllal. Ez lett az a kapcsolat, amely a fiatal nagyváradi újságíróból kihozta az igazi költőt. Léda, ahogy Ady nevezte, élete múzsája lett, az iránta érzett szenvedélyes szerelem és az asszonynál tett párizsi látogatások segítették tehetsége kibontakozásában. 1904 és 1911 között hétszer járt a francia fővárosban, amely számára a nagyvárost, az „ember-sűrűs, gigászi vadont” jelentette. A Budapesti Naplónál ebben az időszakban több mint ötszáz cikke és sok verse jelent meg.
ADY ENDRE: A KÖNNYEK ASSZONYA
(részlet)
Bús arcát érzem szívemen
A könnyek asszonyának,
Rózsás, remegő ujjai
Most a szivembe vájnak.
Érzem az illatát is ám
A rózsás, gyilkos ujjnak
S véres szivemre szomorún
A könnyek hullnak, hullnak.
Az ajka itt mar édesen,
A haja ide lebben,
Az egész asszony itt pusztít,
Itt, itt: az én szivemben.
Bosszút itt áll az életért,
Aknát itt ás a multnak.
Véres szivemre szomorún
A könnyek hullnak, hullnak.
Költőként 1906-ban publikált harmadik verseskötetével, az Új versekkel tört be az irodalmi életbe, a modern magyar költészet ezekkel a versekkel született meg. Műveiben visszatérő gondolattá válik a társadalmi-kulturális felemelkedés igénye, a magyarságra jellemző szorongás bénító légköre. Egyre nyomatékosabban hívta fel a figyelmet az elmaradottságra, a „magyar árvaságra”.
Az igazi hírnevet azonban negyedik kötete, a Vér és arany hozta meg számára. 1908-tól az akkor induló Nyugat folyóirat munkatársa volt – szerkesztői: Ignotus, Osvát Ernő, Fenyő Miksa, Hatvany Lajos a modern irodalom új orgánumát indították el –, amely 1912-től nevét szerkesztőként is feltüntette, így a magyar irodalmat meghatározó lap szimbólumává vált. Ady szívesen tetszelgett a meg nem értett, magányos költő szerepében, olykor még közeli barátait, híveit is megtámadta, pedig a valóságban sok támogatója – igaz számtalan tehetségtelen utánzója is – akadt. A Három Holló kocsma „szeparjában” keletkezett több verse is, aminek hű tanúja, Kúdy Gyula is megírt: „A Három Hollóban volt egy darabig Ady Endre dolgozószobája,”
(…) Ady abban a deszkafallal elkülönözött, dohányszínű függönyökkel beakasztott fülkében szeretett dolgozni, ahol egyébként néha bokáig érő borloccsadékban folytak az úgynevezett hitviták, későbben a duhajkodások.
Révész Béla az „extra-szoba” közelében eső asztalnál üldögélt, amíg Ady Endre dolgozott és az északról-délről, a város különböző részeiből, az éj leple alatt érkező híveket és hitetleneket, bolondokat és szenteket, ex-korhelyeket és cúgoscipős álkorhelyeket azzal a hírrel fogadta, hogy Ady vasárnapi verseit írja. Ugyanezért senki se lépett be a megszokott fülkébe.”
Első párizsi útját még jó néhány követte. Miközben igyekezett elkerülni a párizsi értelmiséget – bár passzív szókincse nagy volt, beszélni kevésbé tudott franciául –, sokat olvasott napilapokat és irodalmi lapokat.
Találkozott a kint élő magyarokkal, Czóbel Bélával, Rippl-Rónai Józseffel, Kernstock Károllyal, Bölönivel és feleségével, Itókával. Mindeközben Ady Párizsban keményen dolgozott: első kinntartózkodása alatt több mint kétszáz cikket és mintegy húsz novellát is írt.
ADY ENDRE: EMBER AZ EMBERTELENSÉGBEN
(részlet)
Szivemet a puskatus zúzta,
Szememet ezer rémség nyúzta,
Néma dzsin ült büszke torkomon
S agyamat a Téboly ütötte.
És most mégis, indulj föl, erőm,
Indulj föl megintlen a Földről!
Hajnal van-e, vagy pokol éjfél?
Mindegy, indulj csak vakmerőn,
Mint régen-régen cselekedted.
Száz menny és pokol sem adhatott:
Ember az embertelenségben,
Magyar az űzött magyarságban,
Újból-élő és makacs halott.
1909-től rendszeres szanatóriumi kezelésre szorult, mert önpusztító életmódja aláásta egészségét. Párizs egyre inkább veszített fényéből, Lédával való kapcsolata egyre inkább teher lett számára, a pár a halva született gyermekük miatt támadt belső konfliktusát sem tudta feldolgozni, és a költő a Nyugatban publikált Elbocsátó szép üzenet című versével 1912-ben végleg szakított Lédával.
Amikor Ady épp nem érzi nyomorultul magát, akkor ír. Ady az egyén, a nemzet és az emberiség legnagyobb erkölcsi kérdéseit vetette fel, és ember maradt az embertelenségben, magyar az űzött magyarságban. Képeit látomásokká növelte, új mitológiát teremtett, névjegyévé váltak háromszavas címei, a nagybetűs szimbólumok. Nyelve egyénien eredeti, régies, bibliás, saját leleményű kifejezésekkel, szófűzésekkel.
1911 novemberében levelet kapott Svájcból, a „tizenhatéves anyátlan félárva, egyetlen és magányos kislánytól”, Boncza Bertától. Az időnként akadozó levélváltások betetőzéseként 1914-ben találkozott az akkor húszéves lánnyal, akit a következő évben, a lány apjának tiltása ellenére feleségül vett. Verseiben fiatal szerelmét Csinszkának nevezte el, s meghitt szerelmes verseket írt hozzá. 1914 nyarán írta az egyik legteljesebb harmóniát sugárzó Ady-vers, A Kalota partján.
A házassság hétköznapjai azonban nem mindenben igazolták a versekben megformált és megörökített Csinszka-élményt.
Ady ekkor már egy megtört, sokat betegeskedő ember, aki egyre nehezebben lesz úrrá fokozódó alkoholszenvedélyén.
Világosan látta a világháború közeledtét, és kortársai többségével ellentétben iszonyattal töltötte el a vérontás. „Óh, minden gyászok, be értelek, / óh, minden Jövő, be féltelek, / (Bár föltámadott holthoz nem illik) / S hogy szánom menekülő fajtám” – írja 1916 szeptemberében az Ember az embertelenségben című költeményében. Háborúellenes versei miatt sokan támadták, utolsó verseskötetét 1918-ban tette közzé A halottak élén címmel. Az egyén, a nemzet legnagyobb erkölcsi kérdéseit vetette fel ezekben a költeményekben (Ember az embertelenségben, Emlékezés egy nyár-éjszakára, Intés az őrzőkhöz stb.).
A Károlyi-féle forradalom kitörésekor már elhatalmasodott rajta a vérbaj, amikor a Vörösmarty Akadémia elnökévé választották, beszédét Hatvany Lajosnak kellett felolvasnia. Halála előtt sem magát, hanem nemzetét féltette, Üdvözlet a győzőnek című versében így üzent az antant hatalmaknak: „Ne tapossatok rajta nagyon, / Ne tiporjatok rajta nagyon”.
ADY ENDRE: NÉZZ, DRÁGÁM, KINCSEIMRE
(Kicsi Csinszkámnak küldöm)
(részlet)
Nézz, Drágám, rám szeretve,
Téged találtalak menekedve
S ha van még kedv ez aljas világban:
Te vagy a szivem kedve.
Nézz, Drágám, kincseimre,
Lázáros, szomorú nincseimre
S legyenek neked sötétek, ifjak:
Őszülő tincseimre.
Csinszka nem sokkal a költő halála után írja: [Ady] „Csoda volt.
Megszállott, gyönyörű emberpéldány, élő, elmúló, közöttünk járó csoda. Olyan szép, hogy aki megértette ezt a nagy szépséget és kiverekedte a jogot megőrizni ezt a testet, amely asszír fejedelmek ősi monumentalitását viselte magán – örökös remegésben élt, hogy elveszítheti.
Fiatalságától elkéstem, de el tudom képzelni telivér éveiben az ifjúságnak, s úgy hiszem, szemre, formára rakoncátlan és nyugtalanítóbb pompájú volt is a fiatal Ady, későbbi élettől, betegségtől megtépett évei érettebb, ritkább becsű szépséget jelentettek.
Mikor mellé kerültem, az Élet már nagy pusztításokat végzett rajta. Mégis szóljon az ő nagy szépsége mellett, hogy nekem, a kényes, fiatal úrilánynak soha egy pillanatig sem volt ünneprontó az italos, a betegségektől megviselt, tizenhat évvel idősebb Ady Endre.
Mindég, minden gyönge emberi pillanatában is kiragyogott rendkívüli volta.”
A spanyolnátha fertőzése őt is legyengítette, súlyosbította állapotát. 1919. január 11-én beszállították a Liget Szanatóriumba, ahol 1919. január 27-én halt meg. Egy ápolónő segítségével Móricz Zsigmond öltöztette fel, majd koporsóját a Nemzeti Múzeum előcsarnokában ravatalozták fel, és a nemzet halottjaként temették el. Nevét számos közintézmény, utca, tér őrzi.
