150 éve, 1867. május 29-én fogadta el a magyar országgyűlés a „közösügyi törvényt”, és ezzel létrejött az Osztrák-Magyar Monarchia.
A szabadságharc után, a Bach-rendszer kilenc éve alatt az osztrákok „jogeljátszási” elmélete fennen hirdette, hogy Magyarország a nyílt lázadás és a forradalom miatt elvesztette alkotmányos jogait, politikai és történelmi jogai is megszűntek. Erdélyt, Horvátországot, a Száva-menti határvidéket és a Szerb Vajdaságot leválasztották, itt autonómia nélküli közigazgatási egységek jöttek létre. (Pulszky Ferenc ekkor vetette papírra: „a nemzetiségek ugyanazt kapták jutalmul, mint a magyarok büntetésül”.)
A megmaradt területeket öt kerületre (Buda, Pozsony, Sopron, Kassa, Nagyvárad) osztották, teljesen megszüntetve a vármegyei önkormányzatokat. Hivatalos nyelvvé a németet tették meg, az osztrák polgári- és büntetőkönyv lépett hatályba, a közéletet a bürokratikus apparátus Bach-huszárjai uralták (a titkos rendőrség és a csendőrség segítségével).
A Bach-rendszer ugyanakkor előmozdította a tőkés fejlődést, a mezőgazdasági konjunktúrában nőtt az agrárexport, s bár a kedvező hatású folyamatok haszonélvezői elsősorban az osztrákok voltak, Magyarországon is kialakulóban volt egy (nagybirtokos) réteg, amelynek már nem állt érdekében egy újabb forradalom.
150 éve emelkedett törvényerőre a kiegyezés
A kiegyezés felé vezető hosszú út egyik mérföldköve az olasz egység létrejötte volt, amely jelentős területi és presztízsveszteséggel járt Bécs számára. Ferenc József uralkodó az 1861-es februári pátens kiadását követően összehívta az országgyűlést, a felirati és a határozati párt küzdelméből (a vita tárgya az uralkodóval való kapcsolatfelvétel mikéntje volt) a Deák vezette feliratiak kerültek ki győztesen, a határozati pártot vezető Teleki László a döntő szavazás előtti estén öngyilkos lett.
Az 1861-től 1865-ig tartó provizórium időszakát követően Deák húsvéti cikke hozott változást. Az udvar 1865 végére újra összehívta az országgyűlést, a részben titkos tárgyalások során kialakult a kiegyezés kompromisszuma. A német egységből kimaradt, Königgrätz-nél a poroszoktól csúfos vereséget szenvedett Ausztriának szüksége volt Magyarországra, hogy birodalmi státusát fenntarthassa.
Ferenc József 1867. február 17-én Andrássy Gyula grófot nevezte ki magyar miniszterelnökké. Ezzel alkotmányos korszak vette kezdetét Magyarország történelmében. Andrássy kormánya a parlamentnek felelős kormány volt. Ezt megelőzően volt már egy parlamentnek felelős kormány, a Batthyány-kormány, amely 1848-ban csak rövid életű lehetett. A kiegyezést követően azonban az első világháborúig valamennyi magyar kormány az országgyűlésnek volt felelős. Ez döntő különbség a korábbi rendi és abszolutista korszakokhoz képest, amikor a kormány az uralkodónak volt felelős.
Az lett volna a kézenfekvő, hogy az abszolút politikai tekintély, Deák Ferenc legyen a miniszterelnök, hiszen a kiegyezésnek magyar részről ő volt a megalkotója. Deák azonban távol tartotta magát a további politikai szerepvállalástól és nem vállalta el a miniszterelnöki tisztet. Megmaradt képviselőnek. Andrássy Gyulát Deák ajánlotta Ferenc Józsefnek. Andrássy kinevezése az idők változását jelezte és mindkét féltől, az uralkodótól és Andrássy Gyulától is nagyfokú rugalmasságot igényelt.
„Andrássy nagyon jó képességű ember volt, gyors észjárással megáldva. Auditív és nem vizuális, vagyis nem szeretett előterjesztéseket olvasgatni, azt igényelte, hogy az adott témában járatos szakértők készítsék fel a tárgyalásokra. Első hallásra nagyon sok mindent megjegyzett és kiváló előadó volt. Azt a benyomást tette a környezetére, mintha a terítéken lévő ügyben nagyon jól felkészült lenne. Emellett határozott volt és döntésképes, és nem szenvedett önbizalomhiányban sem. Mindezek a tulajdonságok nagyon is fontosak voltak ahhoz, hogy eredményes lehessen, mert óriási feladatot vállalt magára a miniszterelnöki tisztség elfogadásával.
A kiegyezéssel ugyanis egy rendszerváltást kellett kiteljesíteni. A korábbi rendi államot polgári állammá kellett formálni. Ez döntően az első kormány feladata volt, bár közel sem ért a végére. Sok feladat volt, és az államélet sok területén.”*
Az országgyűlés első olvasatban 1867. március 20-án fogadta el a 69 szakaszból álló 1867. évi XII. törvényt, a második, végleges szavazásra május 29-én került sor. A törvény kimondta, hogy a két államot az uralkodó személye és a Pragmatica Sanctio köti össze, valamint hogy a kiegyezés után reálunió jött létre. A két állam tehát belügyeit tekintve független volt, önálló törvényhozással rendelkezett, ugyanakkor közös lett a hadügy, a külügy és az ezeket finanszírozó pénzügy. A két házból álló osztrák Birodalmi gyűlés és a szintén két házból álló magyar Országgyűlés 60-60 tagja tárgyalja a közös ügyekkel kapcsolatos költségvetést. A közös hadsereg ügyeit az uralkodó intézte, abba sem a parlamenteknek, sem a delegációknak nem volt beleszólásuk. Ehhez a politikai kiegyezéshez kapcsolódott a horvát kiegyezés, ami szerint a független báni kormány és a horvát országgyűlés 40 tagot delegál a magyar képviselőházba és hármat a felsőházba.
A politikai kiegyezés mellett megszületett az úgynevezett gazdasági kiegyezés is, amelyet tízévenként újítottak meg. Magyarország átvállalta az osztrák államadósságok egy részének kifizetését, közös lett a pénz és a mértékrendszer, szabad lett a tőke és a munkaerő-áramlás, a birodalom vámegységet alkotott.
A kiegyezés a magyar történelem egyik legvitatottabb lépése, amelyet a mai napig heves viták kísérnek. Deák és hívei a további passzív ellenállást reménytelennek, sőt az ország fejlődésére nézve kifejezetten hátrányosnak tartották, szerintük szükség volt a tőkés gazdasági fejlődésnek terepet biztosító politikai környezetre. Sokan ugyanakkor ellenezték a létrejövő rendszert, Kossuth az emigrációból írt Kasszandra-levelében (amellyel egyébiránt megteremtette a nyílt levél műfaját) teljes mértékben ellenezte a kiegyezést, mert szerinte ezzel Magyarország egy halálra ítélt birodalommal lép frigyre, amely bukásakor maga alá fogja temetni. Kossuth bírálta a kiegyezés merev rendszerét, megreformálhatatlan struktúráját is.
A legtöbben viszont úgy gondolták, hogy a kiegyezés reális kompromisszumokon nyugszik, s megfelel a kor erőviszonyainak. Vitathatatlan, hogy az osztrák tőke és a politikai nyugalom teremtette meg a rendkívül dinamikus gazdasági és társadalmi fejlődés alapját. Ugyanakkor egy idő múlva éppen a fejlődés mértékének nem feleltek meg a kiegyezés nyújtotta keretek, ráadásul ezt az időszakot mindvégig nemzetiségi ellentétek kísérték, hiszen a kiegyezést csak két nemzet közötte.
Irodalom: Magyarország története – A dualizmus kora
