„És most már nincs más reménységem, mint az, hogy a háborúnak nemsokára vége lesz; ez tartja még bennem a lelket…” Szerb Antal irodalomtörténészt, írót, a Magyar irodalom története, a Pendragon legenda, valamint az Utas és Holdvilág legyengült, beteg szerzőjét 80 évvel ezelőtt, 1945. január 27-én verték agyon.
„- És hol laknak azok a magyarok?
– Magyarországban. Ausztria, Románia, Csehszlovákia és Jugoszlávia közt.
– Ugyan, kérem… Ezeket az országokat Shakespeare találta ki.
És hatalmas nevetésbe tört ki.
– Na jó, hát szóval magyar… Nem rossz nemzet. És milyen nyelven beszélnek a magyarok?
– Magyarul.
– Mondjon valamit magyarul.
„Mikor az ég furcsa, lila-kék
S találkákra mennek a lyányok,
Óh, be titkosak, különösek.
Ezek a nyári délutánok”
szavaltam Adyt, kissé megrendülve. Évek óta alig szóltam egy-két szót magyarul.
– Szép nyelv. De engem nem csap be. Ez hindusztániul volt, és azt jelenti, hogy „nemes idegen, az összes istenek papucsban táncoljanak minél előbb sírod fölött”. Mondták már nekem… Egyébként… tekintettel arra, hogy sose beszéltem még eleven magyarral, mélyítsük el már eddig is csudajó barátságunkat.” (Szerb Antal: A Pendragon-legenda)
Művelt, asszimilált zsidó értelmiségi családban született 1901. május 1-jén, katolikus hitben keresztelték meg, keresztapja Prohászka Ottokár volt. A piarista gimnáziumban, majd a pesti bölcsészkaron tanult Szerb Antal költőként indult, de nem volt igazán lírai alkat.
Igazi terepe a próza lett, széles körű műveltsége, csillogó intelligenciája, biztos formaérzéke, finom humora itt nyilvánult meg leginkább.
1924-ben magyar-angol-német szakon doktorált, ezután a Vas utcai Felsőkereskedelmi Iskolában tanított mindaddig, amíg a zsidótörvények le nem parancsolták a katedráról. Közben hosszabb-rövidebb időt külföldön, Párizsban, Olaszországban és Londonban töltött.
1930-ban az Erdélyi Helikon című folyóirat pályázatot hirdetett a magyar irodalom történetének megírására. Szerb tárgyi és mesterségbeli tudása méltó terepet talált magának a kibontakozáshoz, és az 1932-re elkészült Magyar irodalomtörténet elnyerte az első díjat. Az 1934-ben Kolozsvárott megjelent mű országos hírnevet hozott neki, ám egyúttal vihart is kavart, mert a magyar irodalom jeles és kevésbé jeles alakjait egyszerűen leemelte a piedesztálról, emberközelbe hozta őket és műveiket, csodálat és megrendültség helyett szeretettel teli iróniával, olykor humorral írt róluk.
„Mert minden embernek megvan a maga egyedül megfelelő életkora, az biztos. Vannak, akik egész életükben gyermekek maradnak, és vannak, akik egész életükön át félszegek, fonákok, nem találják a helyüket, amíg egyszerre bölcs és szép öregasszonyok vagy öregemberek lesznek: hazaértek az életkorukba.” (Szerb Antal: Utas és holdvilág)
Nem kevésbé olvasmányos és nem kevésbé „szentségtörő” az 1941-ben megírt A világirodalom története sem, amely a második világháború után okozott zavart a szovjet fejezet miatt, és csak jóval később jelenhetett meg teljes egészében.
1935-ben ismét megházasodott, felesége Bálint Klára lett. A 25 éves fiatal nő maga is publikált irodalomtörténész volt, nagybátyja pedig Osvát Ernő, a Nyugat szerkesztője.
A harmincas évek voltak írói és közéleti munkásságának legmozgalmasabb évei: 1933-ban a Magyar Irodalomtudományi Társaság elnökévé választották, 1935-ben és 1937-ben Baumgarten-díjat kapott, előadásokat tartott a Magyar Rádióban, és közben fáradhatatlanul írt és fordított. Ekkor született meg két nagy sikerű regénye: a Pendragon-legenda, amely szerencsésen ötvözi a kalandregényt, a krimit, a kultúrhistóriát és mindezek paródiáját, valamint az 1937-es Utas és holdvilág, a magát kereső ember önelemző regénye.
„Ez így van; az ember mániákusan, veszendően, a pokol és a halál határán vágyódik valaki után, keresi, kergeti, hiába, és élete elsorvad a nosztalgiában. Amióta Rómában volt, állandóan ezt a pillanatot várta, erre készült, és már-már azt hitte, hogy sosem fog Évával beszélni. És azután egyszerre megjelenik, és akkor az ember olcsó pizsamáját a mellén összeszorítja, szégyelli, hogy kócos, borotválatlan, mérhetetlenül szégyelli lakását, és legjobb szeretné, ha nem lenne ott az, aki után kimondhatatlanul vágyódott.” (Szerb Antal: Utas és holdvilágű)
A negyvenes évek elejétől, a nácizmus térhódításával a katolikus hitben nevelkedett Szerb Antal számára beszűkültek a lehetőségek, állásából elbocsátották, a Magyar irodalomtörténetet indexre tették. 1943-ban, majd 1944 júniusában munkaszolgálatra hívták be.
Előbb Pesten dolgoztatták, ebben az időben állította össze – Nemes Nagy Ágnes segítségével – utolsó művét, a Száz vers című gyűjteményt.
„Kimondhatatlanul hiányzol nekem, mostanában már ez az alapérzése napjaimnak, és minden más csak színező felhang. A többiek mostanában már hazajárnak, és én majdnem meghalok az irigységtől. De azért ki ne mozdulj, édes, a veszély még egyáltalán nem múlt el, egyikünk feleségét és gyerekét tegnap vitték el a németek! Ha nem tudnálak ott, ahol vagy, megölne a nyugtalanság.
Mit mondhatok még, drága egyetlenem? Ha túl jutunk, nagyon meg kell majd jutalmaznunk magunkat, mert amin átmegyünk most, legalábbis nagyon keserű.” (Szerb Antal levele feleségének, Bálint Klárának, 1944. július 22.)
Szerb Antalt 1944. június 5-én ismét behívták munkaszolgálatra: először Sopron mellé, Fertőrákosra, majd novemberben Balfra került. Innen felesége és befolyásos ismerősei kétszer is próbálták megszöktetni, de nem hagyta magára vele együtt szenvedő barátait, írótársait, Sárközi Györgyöt és Halász Gábort.
„Édeseim, végtelenül szomorú vagyok; nemcsak tervetek nem sikerült, hanem még a csomagokat sem kaptuk meg. Általában a hely, ahol most vagyunk, Balf, átkozott egy hely és minden tekintetben nagyon rosszul megy nekünk. És most már nincs más reménységem, mint az, hogy a háborúnak nemsokára vége lesz; csak ez tartja még bennem a lelket. Most már sötét is van, meg hangulatom sincs hogy többet írjak. Bízzatok benne ti is, hogv nemsokára találkozunk és szeressétek szerencsétlen Tónitokat.” (Szerb Antal levele családjának és feleségének, Bálint Klárának, 1944. december 16.)
Az állandó nélkülözéstől, a kemény munkától és ütlegeléstől legyengült írót 1945. január 27-én egy nyilas keretlegény puskatussal verte agyon. (A Budapest Főváros Levéltárában őrzött halotti anyakönyvi bejegyzés szerint 1945. január 27-én végelgyengülés következtében veszítette életét, szemtanúk egybehangzó állítása szerinte azonban nyilas keretlegények verték agyon.)
Sírja Budapesten, a Fiumei úti Nemzeti Sírkertben található. Nevét a fővárosban utca és gimnázium őrzi. 1968-ban Balfon emlékművet avattak, amelyen Szerb Antal szavai olvashatók: „A szabadság nemcsak egy nemzet magánügye, hanem az egész emberiségé is.”
