170 éve, 1849. április 14-én mondta ki a debreceni Nagytemplomban a képviselőház Magyarország függetlenségét, a Habsburg-Lotharingiai uralkodóház trónfosztását és öt nappal később, írásban is elfogadták a Függetlenségi nyilatkozatot.
1849 elején úgy látszott, hogy a szabadságharc elveszett. Alfred Windisch-Grätz herceg, a császári erők főparancsnoka az év első napján elfoglalta Pestet, ahonnan a kormány és az országgyűlés Debrecenbe menekült, majd az 1849. február 26-27-i kápolnai csatában megverte a magyar főerőket. Windisch-Grätz eltúlozva a helyzetet a honvédsereg szétveréséről számolt be az udvarnak, pedig az épségben vonult vissza a Tisza bal partjára, hogy megkezdje a felkészülést a tavaszi hadjáratra.
A fiatal, 1848 decemberében trónra lépett I. Ferenc József a döntő diadal hitében március 4-én Olmützben az osztrák parlament megkerülésével oktrojált alkotmányt bocsátott ki. A soha életbe nem lépett rendelet centralizált, abszolutista államot teremtett, lényegében minden hatalmat az uralkodónak biztosítva. Az önálló királyságként megszűnő Magyarország a „szabad, önálló, oszthatatlan és felbonthatatlan alkotmányos ausztriai örökös monarchia” egyik korlátozott önállóságot élvező koronatartománya lett, területéből kiszakítva Erdélyt, a Határőrvidéket, Horvátországot, Szlavóniát, Dalmáciát, a Tengermelléket és Fiumét, míg a Bácska és a Temesköz a Szerb Vajdaság része lett. A magyar alkotmány érvényben maradt, de csak amennyiben nem ütközött az új alaptörvénnyel, ami a gyakorlatban az 1848. áprilisi törvények visszavonását jelentette.
„A Habsburg-Lothringeni ház a magyar nemzet elleni árulása, hitszegése és fegyvert fogása által, nemkülönben azon merény által, miszerint az ország területi épségének eldarabolását, Erdélynek és Horvátországnak Magyarországtól elszakítását, és az ország önálló statuséletének eltörlését fegyveres erőszakkal megkísérteni, evégett idegen hatalom fegyveres erejét is a nemzet legyilkolására használni nem iszonyodott […] ezen hitszegő Habsburgi-, s utóbb Habsburg-Lothringeni ház Magyarország […] feletti uralkodásból ezennel a nemzet nevében örökre kizáratik, kirekesztetik […] s az ország területéről s minden polgári jogok élvezetéből számkivettetik.”
(Részlet a Függetlenségi Nyilatkozat szövegéből)
Kossuth Lajos, a kormány szerepét betöltő Országos Honvédelmi Bizottmány elnöke első ízben március 25-én (egy héttel a tavaszi hadjárat kedete előtt) beszélt a képviselőház ülésén nyilvánosan arról, hogy az osztrákokkal való kiegyezés lehetősége kimerült. Az idő az oktrojált alkotmány jelentette kihívásra adott „méltó válaszra” azonban csak április elejére, a magyar fősereg hadi sikerei után érett meg. A válasz mibenléte azonban megosztotta a képviselőket és a tisztikart is, jóllehet abban mindenki egyetértett, hogy az oktrojált alkotmányt el kell utasítani. A radikálisok úgy vélekedtek, hogy többé nem szabad alkudozni, hiszen itt a lehetőség a végső győzelemre, a békepártiak viszont úgy látták: eljött az előnyös helyzetből kezdeményezhető béketárgyalások ideje.
Az isaszegi csata utáni napon, 1849. április 7-én Kossuth és a fővezér Görgey négyszemközt tárgyalt Gödöllőn, Kossuth ekkor terjesztette elő tervét a függetlenség kimondására és a Habsburg-ház trónfosztására, amit Görgey emlékiratai szerint ellenzett, de feltehetően nem túl meggyőzően. Kossuth ezután a tábornoki karral is tudatta tervét, és itt sem találkozott különösebb ellenállással. (A tisztikarban azonban a trónfosztás ellen – immár annak kihirdetése után – többen kikeltek, mert úgy vélték, erre csak az ország egész területének felszabadulása után kellett volna sort keríteni.)
Kossuth 1849. április 12-én terjesztette a Függetlenségi nyilatkozat első változatának szövegét az Országos Honvédelmi Bizottmány elé, de nem talált lelkes fogadtatásra. Másnap, április 13-án az országgyűlés két házának közös, zárt ülésén igyekezett a törvényhozókat meggyőzni, de a többség itt is elutasította. Kossuth ezután jó érzékkel a nyilvánossághoz fordult, a képviselőház április 14-re kitűzött nyilvános ülését a bevett gyakorlattól eltérően nem a debreceni református kollégium szűk oratóriumában, hanem a Nagytemplom akkorra már zsúfolásig telt, hatalmas épületében tartatta meg. A lényegében népgyűléssé változtatott ülésen Kossuth teljes retorikai tárházát felvonultató beszédben tárta elképzeléseit az egybegyűltek elé. A lelkes tömeg láttán a trónfosztást korábban ellenzők véleményüket nem hangoztatták, s végül – szavazás helyett – közfelkiáltással mondták ki, hogy „Magyarország és a vele törvényesen egyesült Erdély szabad, független, önálló, európai státus…. A Habsburg-Lotharingiai ház a magyar nemzet elleni árulása, hitszegése és fegyverfogása által, s mivel az ország önálló államéletének eltörlésére, a nemzet legyilkolására idegen hatalom fegyveres erejét is használni nem iszonyodott, ezennel trónvesztettnek, kirekesztettnek és száműzöttnek nyilváníttatott a nemzet nevében…” Azt is kimondták, hogy amíg az államforma végleges szabályozására nem kerül sor, „kormányzó-elnök fogja a maga mellé veendő ministerekkel” az országot vezetni, a posztra ott helyben Kossuthot választották meg.
Az országgyűlés április 19-én fogadta el a határozatokat összefoglaló, négy cikkelyből álló Függetlenségi nyilatkozatot, amely a magyar történelem során harmadik alkalommal (1620 és az 1707-es ónodi országgyűlés után) detronizálta a Habsburgokat. A deklaráció azonban nem egyesítette, hanem megosztotta a nemzetet, és a várt kedvező külpolitikai fordulat is elmaradt. A nagyhatalmak fontosabbnak ítélték a status quo fenntartását, Ausztria egységének megőrzését, Bécsben pedig már eldöntötték, hogy I. Miklós orosz cártól kérnek katonai segítséget a szabadságharc leverésére.
